–

Rengetegszer megfordult már a fejemben, hogy elmesélem a történetem (ami persze nem egyedi), mert igenis még mindig érdekel, hogy mi történik „otthon”.

Soha nem dolgoztam praktizáló orvosként Magyarországon, az egyetem elvégzése után még meg sem száradt a pecsét a diplomámon, máris a repülőn ültem Spanyolország felé tartva.

Elgondolkodtam dr. Lénárd Rita írása kapcsán, hogy vajon én miért „menekültem”. Inkább választásnak mondanám, mivel már a gimnáziumi évek alatt is tudtam, hogy külföldön szeretnék élni, és ebben az egyetem hat éve még jobban megerősített.

Nagyon sokszor az is bosszant, hogy az emberek nagy része azt gondolja, azért megy valaki külföldre, mert a könnyebbik utat választja.

Csak nagy vonalakban: Spanyolországban ahhoz, hogy bekerülj a rezidensképzésbe, – amellett, hogy felsőfokú nyelvvizsgával kell rendelkezni – meg kell írni egy öt órás tesztet, amire évente egyszer van lehetőség. Nagyjából 6500 helyre 12000 ember jelentkezik, és szakonként változik, hogy mennyi hely van.

Már az egyetem elkezdése előtt tudtam, hogy gyermeksebész szeretnék lenni, persze ezt az ember, nem nagyon hangoztatta. Mivel nő vagyok, a válasz mindig lekicsinylő volt („ezt te úgysem fogod elérni, nő sebésznek???”), úgyhogy próbáltam magam megkímélni ettől. De az a nagy büdös helyzet, hogy sok munkával, kitartással, tanulással, áldozattal és persze szerencsével 2015-ben a spanyolországi 21 darab gyermeksebész-rezidens helyből egy az enyém lett, és mára már negyedéves boldog és büszke tulajdonosa vagyok.

Na, és hogy mik a különbségek? És mik voltak az én motivációim? Sorrendbe helyezném a dr. Lénard Rita által felsorolt indokokat:

1. Nincs feudális hierarchia 

Természetesen minden idősebb kollégát tisztel az ember, de soha egyetlen pillanatig sem éreztem, hogy meg kell valaki előtt alázkodnom, hogy azt várják el, hogy „tudjam, hol a helyem”.

Itt mindenki partnerként tekint a másikra, és az idősebb is tanul a fiatalabbtól, elismeri, biztatja, motiválja.

Erasmusosként emlékszem, nagyon meglepődtem, hogy meghívtak a „nagy orvosok” kávézni, és furcsa volt számomra elsőre, hogy érdekli őket a véleményem, nem úgy kezelnek, mintha nem is léteznék. Manapság már én hívom meg a kisebb rezidenseket és medikusokat, ha úgy alakul, és baromi jó érzés.

Még azt is hozzátenném, hogy az én osztályomon tizenketten dolgozunk és abból tizenegyen (!!!) vagyunk nők.

2. Nincsenek rossz munkakörülmények

Abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy a kórházat ahol dolgozom, négy évvel ezelőtt adták át. Magyarországon sok helyen elképzelhetetlen, hogy a betegek ketten vagy akár egyedül (például a szülészeten) legyenek egy szobában, amihez fürdőszoba is tartozik. Hogy legyen  vécépapír és szappan mindegyik (tiszta!) mellékhelységben. Hogy külön ügyeleti szobája legyen minden egyes orvosnak. Hogy az ügyelet alatt ebédet, vacsorát, reggelit biztosítsanak – méghozzá ingyen.

3. Van kiszámíthatóság, átlátható szakmai előrejutás 

Itt a rezidensképzés alatt fix helyed van (ami az én esetemben öt év), tiszteletben tartják a rotációs időpontokat, van szabadságod és emiatt nem kell a meghosszabbítani a szakképzést. Biztosítanak külön napokat kurzusokra, konferenciákra. A képzés után viszont kicsit bizonytalanabb, milyen szerződést kapsz és hol, de a tapasztalat az, hogy biztos szükség van rád valahol, és nem nehéz elhelyezkedni, ha mobilis vagy.

4. Hálapénz? Az meg mi?!

A csúszópénz fogalmát még csak nem ismerik itt az emberek és csodálkoznak, amikor mesélek róla… Hálából én gyerekrajzokat, csokoládét vagy az orvosigazgatónak írt köszönőlevelet kapok. De ami a legfontosabb, hogy nincs görcsös borítékátadás, sem borítékvárás.

És nem azért leszek valakivel kedves vagy nem kedves, mert tudom, hogy pénzt fogok tőle kapni.

5. Fizetés

Amikor az átlagember azt mondja, hogy nincsenek jól megfizetve itt az orvosok, azért a felelősségért, amit vállalnak, én mindig csak mosolygok. Mert ha tudnák, máshol mennyit kapnak ugyanennyi felelősségért, egészen biztos elképednének. De a lényeg: én biztonságban élek, nem hónapról-hónapra. És nem évről-évre, csak lassan emelkedő fizetéssel.

Összefoglalva

Persze itt sem kolbászból van a kerítés. Rengeteget dolgozom, ügyelek (átlagban hétszer egy hónapban), de más napokon sem „szabadulok” hamar. Ez persze azért is van, mert a sebészeti szakmában dolgozom, és vagyok annyira elhivatott, plusz

érdekelnek annyira a betegeim, hogy nem megyek haza addig, amíg valami függőben van.

De ezek az „apró” különbségek teszik elviselhetővé a fáradtságot és a stresszt, amit egy orvos érez nap mint na

Amióta az eszemet tudom, azt hallgatom, hogy „majd változni fog a dolog”, de egyre rosszabb a helyzet. Meddig süllyedünk még? És ki veszi végre a bátorságot, hogy változtasson a dolgokon?

Egyáltalán, akarjuk, hogy változzon?

Dr. Molnár Ágnes

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Westend61