-

Tíz éve költöztem a fővárosba, elsős egyetemista voltam. Mondhatom, hogy szerencsés vagyok, szinte semmilyen atrocitás nem ért Budapesten, ha azt nem számoljuk, hogy ellopták a laptopomat, egyszer pedig meg kellett, hogy lépjek egy pasas elől az utolsó metrón (aki kinézett magának), meg hogy a karomnál fogva ragadtak meg az éjszakában. A gépemet azóta is siratom, a többi szituból jól jöttem ki, a hajam szála se görbült meg. Pedig csapattuk rendesen a barátokkal az életet, dolgoztam is késő estig diákmelósként, szóval volt minden.

Húszéves koromban abban a hatalmas szerencsében részesültem, hogy egy nagyon pici, de szuper albérletbe költöztem – egyedül. Egy öreg néni lakott a szemközti lakásban, aki úgy négy évvel ezelőtt eltávozott közülünk. Marika nénit szerettük, sajnáltuk, meg is sirattuk, de mivel már sokat szenvedett, így „örültünk”, hogy egy jobb helyre „költözött”.

Annak már kevésbé, hogy a családja nem tétovázott eladni a lakást, és egy nap megjelentek az új lakók. Egy nagy család, a mai napig alig követhető, ki a nagypapa, ki az unoka, ki kivel éppen, vagy milyen módon kötődik egymáshoz. Normálisnak tűntek, sokat dolgoznak külföldön is, igaz hangosak, de hát na, minden nem lehet tökéletes, ugye?

Viszont egy dolgot álmomban sem gondoltam. Mégpedig azt, hogy az egyik „kedves” ott élő (apuka? nagybácsi? fene tudja) 50 körüli pasas kinéz magának. És persze nem úgy ám, mint a mesében, udvarolva, virágot hozva… hanem figyelve, szemmel követve.

Éreztétek már, hogy valaki figyel? Hogy ha éppen nem lát rád, akkor is tudod, hogy amint kilépsz az ajtón, akkor éppen azt látod, hogy „menekül” a másik szobába vagy be a lakásba, mert téged tartott szemmel? Na, hát én éreztem. Vagyis most is érzem.

Mint a vadász a vadra, csorgatja a nyálát, és ha véletlenül a szemébe nézel, látod benne a szörnyűséget, hogy mit csinálna veled, azt a kéjes vágyat, ami majd szétveti.

De ezzel együtt lehetne élni. És tán annyira nem is érdekes. De úgy három éve történt, hogy cigiztem a lakásom előtt este tizenegy körül. Megint érzékeltem, hogy a férfi figyel engem, de megráztam a fejem: hülye vagy, fiam, biztos csak beképzeled, ne foglalkozz vele! Így is tettem, ám a rossz érzés csak nem múlt el. Bementem, aztán később újra ki – és az érzés valahogy nem változott. Láttam a szemem sarkából, ahogyan követi a járkálásom, átmegy a konyhába, majd bemegy a szobába – mindig oda, ahol éppen én álltam, ahonnan lát.

Na, igen. És akkor ez az a szitu, amikor a horrorfilmekben a hülye picsát kinyírják. A valóságban meg, akinek van esze, az behúz a büdös francba a lakásba, és magára zárja, ráadásul még egy széket is odatol az ajtó elé. Én nem így cselekedetem, mert a pánik és a józan ész sajnos nem járnak együtt. Kár.

Ugyanis egyszer csak odanéztem a szemközti lakás ablakára, és a pasas ott állt, engem bámult üres tekintettel, és közben... rángatta a „micsodáját”. Kéjesen.

Nagyon rosszul lettem. Borzalmas volt. És se prűd nem vagyok, se ijedős, se kifejezetten konzervatív, viszont ez sokkolt. Nekem ez erőszak volt. Kéretlen, hívatlan, undorító.

Mert ki kívánja azt, hogy akarata ellenére toljanak valamit, amire rohadtul nem kíváncsi? Azonnal bemenekültem a lakásba. Remegtem, sírógörcsöt kaptam, majd elhúztam egy barátnőmhöz a büdös francba éjszakára, mert teljesen kikészültem.

A csávó másnapra lehiggadt. Aztán két nap múlva újra kezdte.

Én pedig mélységesen egyedül éreztem magam a bajommal. A kollégáim a munkahelyen kiröhögtek, amikor elmeséltem nekik. Mit rinyálok, mondták, hát, volt egy jó estéje az embernek.

Tényleg senki nem értette a lényeget?

Rettegtem a saját otthonomban! Remegtem, hogy vajon tíz perc múlva kap majd el a pasi? Vagy a jövő héten, amikor esetleg később érek haza munkából? Veszélyes lehet rám? Vagy csak kiéli magát így, egyedül, és nem nyúl hozzám?

Ki tudja ezt biztosra megmondani?

Aztán a kinevetés után jöttek az okosságok, például, hogy hívjak rendőrt. Aha. Oké. Kérdem én – és mi a túrót mondjak nekik? Hogy valaki csúnyát csinál a lakásában, miközben bámul rám, és ez zavar engem? Ugye, mindenki érzi, hogy ez már-már komikus? (Pedig valójában rohadtul nem az!) A ház többi lakójának sem szólhatok, hiszen nagyjából ugyanaz történne, mintha a rendőrséget hívná. Teljesen tanácstalan voltam - hogyan tálalhatnám ezt a történetet bárkinek is?

A történetet, aminek sajnos nincs vége.

A mai napig figyel. Tudom, és érzem. A hangjától is rosszul vagyok, ha meghallom. Undorodom tőle. Közben pedig ordítani tudnék, amiért korlátozza a szabadságomat a saját lakásomban.

Nem, nem költözöm el. Ez az otthonom. Amihez jogom van. Mert ez csak pár hét, évente. Meg azért sem, mert drágák az albérletek. Az enyém meg olcsó. Nem ugrál az ember csak úgy.

Küzdök. Amit más helyében mondanék magamnak én is: ne törődj vele, hagyd figyelmen kívül!

Próbálom.

De.

Ha ez ennyire semmi, és nem nagy ügy, akkor miért érzem mégis ennyire rosszul magam?

Pálma

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/CHARNUSHEVICH TATSIANA