Lehet, hogy történetem szereplői mind kitaláltak, bárminemű egyezés a valósággal csupán a véletlen műve. De lehet, hogy – mint oly’ sok mesének –, ennek is van valóságalapja… ki tudja…

Történt egyszer egy képzeletbeli kórházban, hogy alig fél órával a délutáni osztályátadás és a nappalos kollégák hazamenetele után csörgött az intenzív osztályon az egyik telefon.

Nem akármilyen telefon volt ez, csengőhangja megkülönböztette a városi vonal csengésétől. Ez a hang pavlovi reflexként égett bele minden ott dolgozó emlékezetébe: hallatára éles koppanással az asztalra kerültek az addig kézben melengetett kávésbögrék, golyóstollak kattantak, gurultak tehetetlenül tova, és elnémultak az ütemesen csépelt billentyűzetek a számítógépeknél.

Ez a telefon az újraélesztő vonal volt. Ha csengett, tudták: menni kell.

Nem volt ez másképp ezen a délutánon sem ügyeleti átadás után, így hát a jól összeszokott csapat vonult újraéleszteni a folyosó végére, egy másik kórterembe. Egy középkorú beteg szíve állt meg nagy hirtelenséggel a vérmérgezésben, amit a szörnyű állapotú, üszkös lába okozott.

Minden újraélesztés ad egy sajátos adrenalinlöketet, ha pedig még sikeres is, könnyű úgy érezni, tettünk valamit a világért. Ez alkalommal azonban sikerük csak félsiker volt, mert bár húsz perc után dobogott a szív, de az életveszély nem múlt el. Egy ilyen mértékű fertőzés műtéti megoldást kíván, nincs az az antibiotikum, ami megoldja, amit a késnek kéne. Tudták a kollégák ezt már aznap reggel is, kértek is konzíliumot a sebészetről, ám sajnos a fertőzés terjedése gyorsabb volt, mint a szakvélemény érkezése.

Így hát, némi szervezés után fogta az intenzíves kis csapat az újraélesztett beteget, és altatva, lélegeztetve, sok-sok gyógyszer folyamatos adása mellett a szomszédos épületben lévő sebészet felé vették az irányt vele. Furcsa kis menet voltak, ahogy haladtak a délutáni hőségben az építkezés miatt feltúrt, poros udvaron a sebészet irányába: a csörgő-zörgő betegszállító fekvőkocsi, a pöfékelő lélegeztetőgép, a csipogó monitor, a villogó műszerek, az alvó beteg, az intenzíves ügyeletvezető, a nővér, a segédápoló, valamint a kezdő, adrenalin- és tettvágy által fűtött rezidenslány.

A sebészet ódon épületének alagsori kapujához érve különváltak. A liftbe ugyanis nem fértek be ennyien, így az ügyeletvezető gyalog vágott neki a valaha cirádás, jobb napokat látott lépcsőháznak. Alig indult meg azonban felfelé a lift a beteggel, a nővérrel, a segédápolóval és a rezidenssel, már meg is állt. A földszinten hangos robajjal nyílt az ócska acélajtó. Az ellenfényben látták, ahogy egy alacsony, középkorú férfi gondosan vasalt ingben és kikeményített gallérú, makulátlan fehér köpenyben beszáll a liftbe. Vonásai csak a lift megvilágításában rajzolódtak ki. A köpeny alapján orvosféle lehetett, de a patyolatfehérség, a csillogó bőrcipő, az élére vasalt nadrág és a drága ing arra engedett következtetni, hogy nem a földszinti ambulancia túlterhelt rendelőiből szaladt ki két beteg között egy gyors kávészünetre. Sűrű, ezüstös haja katonás rendben, mintha akkor állt volna fel a borbély székéből. Bozontos szemöldöke egyenes vonalat rajzolt a homlokán, ami a keskeny vonallá összepréselt szájával szigorú keretet adott az arcának. Barnasága ellenére hideg, szúrós szeme gyorsan térképezte fel a kis csapatot és a lélegeztetett beteget a liftben, épp csak egy pillanattal többet időzve a beteg elüszkösödött lábán. Tekintete végül elkapta a rezidensét. Kifejezéstelen arcán megjelent egy félmosoly. A lány pedig valamiért azt érezte, nem szereti ezt a félmosolyt.

„Hoztatok egy lábat? Most, hogy öt órakor elzárják a vizet az építkezés miatt?” – kérdezte végül kissé elnyújtott, cinikus hangon.

Furcsa érzés kerítette hatalmába a lányt. Valamiféle düh a flegmaságért, harag, hogy viccelni mer, felháborodás a cinizmusért, elkeseredés, hogy valaki így semmibe veszi a beteg személyes tragédiáját, és lábnak nevez egy embert.

A szokásosnál talán erősebben, és a kelleténél kicsit hamarabb tört fel belőle a válasz:

– A beteg reggel óta várta a sebészeket. De tudja, uram, ha Mohamed nem megy a hegyhez, hát, a hegy jön Mohamedhez.

Csend. Elolvadt a félmosoly. A másodikon megállt a lift, kiszálltak mindannyian. A jól öltözött ismeretlen jobbra el, az intenzíves csapat pedig balra, a műtő felé, ahol már várta őket a lépcsőházból érkező felettesük.

Húsz perc elteltével indultak vissza az intenzív irányába. A beteg már a műtőben volt, a felettes, a nővér, a segédápoló és a rezidenslány pedig az üres kocsival zötyögtek a régi épület kopott járólapjain, amikor a liftbéli ember szembejött velük a folyosón.

– Tiszteletem, tanár úr! – köszönt már távolról az intenzíves ügyeletvezető, egy olyan eltúlzott, udvarias biccentéssel, ami tökéletesen jellemzi az orvosi társadalom olykor szilárd és áthatolhatatlan feudalizmusát.

– Á, szervusz. Beszélhetnénk… – a lányra nézett jelentőségteljesen – négyszemközt?

A lány pedig már a vezetője felé irányuló csendőrpertuból sejtette, hogy nem akárki a jólfésült tanár úr, és hogy ez a négyszemközti beszélgetés érinteni fogja őt, azt, ami a liftben történt.

Merthogy a liftbéli idegen, mint ahogy az később kiderült, az adott sebészeti egység nagy tiszteletben álló vezetője volt. A beteg persze nem volt számára más, mint egy megoldandó probléma, egy elüszkösödött testrész, de hát, ez így is van rendjén, magasan állt ő már ahhoz, hogy meghallgassa a betegek történetét. Az igazságérzete által kissé túlfűtött lány pedig nem volt számára más, mint egy nagyszájú, mihaszna rezidens, aki nem tudta jóízű viccként kezelni azt a problémaorientált szemléletet, amit egy emberi tragédiának egy testrészt érintő problémává való bagatellizálása képvisel. Ráadásul szemmel láthatólag még csak fel sem ismerte őt, és nélkülözhetetlen, köztiszteletnek örvendő pozícióját ez a jöttment csitri, ami külön felháborító volt.

Volt tehát egy kis vihar az incidensből, hiszen egy királyságban nem mindennap történik olyan, hogy az utolsó vazallus kioktatja a királyt, és ez az orvosi feudalizmusban sincs másképp.

A sebészeti vezető még pár napig emlegette a vehemens lányt, egy-két joviális kolléga rosszallóan csóválta a fejét, a pimaszabbak pedig csendben kuncogtak, hogy nocsak-nocsak, valaki nemtörődömségében feleselt a nagyemberrel. Bántódás végül nem érte a lányt, hamarosan feledésbe merült a történet ebben a képzeletbeli kórházban, azóta pedig legfeljebb csak egy-két ember fejében él – régmúlt anekdotaként – a pimasz rezidens esete a fősebésszel.

A lány viszont nem felejtett, benne az eset őrlángként megmaradt hosszú évekkel később is, emlékeztetvén arra, milyen ne legyen soha a betegekhez és a szakmájához való viszonyulása. Az incidens számára egyike lett azoknak a meghatározó eseményeknek, amelyek tudatosabbá és érzékenyebbé tették későbbi viszonyulását a betegei irányába.

Ez tehát a mese. És bár talán még hasonlítok valamennyire a történetbéli lányra, ma már abban hiszek, hogy kevesebb indulattal olykor hamarabb célba ér az igazság. De ma is hiszem, hogy az orvoslás nem csupán szakmai protokollról, kézügyességről és lexikális tudásról szól, hanem arról is, hogy meglássuk a betegség mögött az embert, és merjünk empátiával ráhangolódni mindenkori betegeink helyzetére. Mi több, hiszem, hogy enélkül nem vagyunk jó orvosok. Enélkül csak egy elüszkösödött lábat látunk, de a lényeget nem.

Dr. Máté-Horváth Nóra