Mielőtt még elárulnám, mit válaszolt a bevezetőben feltett kérdésre, hadd tekerjek vissza néhány évet az időben, arra az időszakra, amikor még a Bábel című műsorommal izgalmas életutak és társadalmi jelenségek nyomában jártam a világot. Kis csapatunk témakutatójában, Vikiben felmerült (és ezért azóta sem tudok elég hálás lenni neki!), hogy miért nem csinálunk egy évadot olyan szociálpszichológiai jelenségekről, amelyekben mások viselkedése alapvetően befolyásolja azt, hogy mi hogyan reagálunk társas helyzetekre, és keressük meg magát Elliot Aronsont, aki ennek a témáknak az egyik legelismertebb szakértője.

Bevallom, magam sem hittem, hogy Aronson vállalni fogja az interjút, de néhány levélváltás után igent mondott. És soha nem felejtem el azt a napot, amikor remegő kézzel nyomtam meg a csengőjét, sem azt az emelkedett állapotot, amit a több mint kétórás beszélgetés után éreztem. A vele való találkozás, és a Bábel szociálpszichológiai szériája (amit egyébként a visszajelzések szerint máig sok tanár használ különböző tanórákon) nagy szerepet játszott abban, hogy a televíziós pályafutásom befejezésével a pszichológia felé fordultam, majd jöttek a könyveim, a Félj bátran, a Holli, a hős, és a félelem témájának a boncolgatása.

Al Ghaoui Hesna és Elliot Aronson a pszichiáter otthonának kertjében

Az élet pedig egymás után hozta azokat a teljes társadalmakat érintő kríziseket – az egész világot megrázó pandémiát és a szinte minden országot sokkoló háborút Ukrajnában –, amelyekben a félelem kezelése és a megküzdés kérdése alapvető fontosságúvá vált. Ha ilyen szempontból nézzük, nem is jöhettem volna ki jobbkor a Fulbright-ösztöndíjamnak köszönhetően a Berkeley Egyetemre (a férjemmel és a két kislányommal), hogy a lelki alkalmazkodóképességet és azt tanulmányozzam, hogyan tudunk egy krízisből építkezni és egy traumatikus élmény után képessé válni a növekedésre. Csakhogy a világjárvány hatása nagyon sok szempontból rányomta a bélyegét az amerikai utunkra.

Teóriám tesztalanya: én magam

Korábbi naplórészletekben meséltem már arról, hogyan kaptam sokkot az első héten, amikor az augusztusi tanszéki összejövetelen kiderült, hogy szinte egyetlen professzor sem tervezi, hogy bejárjon az egyetemre a kötelező egyetemi órák megtartásán túl, és milyen illúzió omlott össze bennem akkor, amikor rájöttem, hogy a Covid miatt a tervezett interjúimat is elsősorban online vállalják az interjúalanyok.

A kapcsolatépítés egy járvány nélküli időszakban sem egyszerű egy új országban, idegen nyelven, és egy olyan akadémiai közegben, amelyben egyébként is teljesen más játékszabályok működnek. De a pandémia újabb szintre helyezte ezt az egész kihívást.

Siránkoztam, panaszkodtam (még talán sírtam is egyszer), majd rájöttem, hogy mint annyi más esetben, most is megtehetem, hogy én magam váljak a legjobb tesztalanyommá, saját vizsgálatom tárgyává, pont azon a területen, amit éppen kutatok: hogy hogyan tudunk egy nehéz élethelyzetből építkezni és erőt meríteni.

Home office

Szóval elkezdtem táblázatokat rajzolni (vizuális típus vagyok) és listákat írni, gyakorlatilag egy térképet vázolni arról, hogy mit akarok ettől az évtől és mi az a minimum, ami nélkül hiányérzettel térnék haza. Mi az, amit a nehezített terep ellenére megtehetek, és amit otthonról még nehezebben tudnék megvalósítani. A táblázatok és a térképek izgalmasak és szerteágazók lettek, de egyértelművé tették, hogy ideje lenne belátnom: egy nap 24 órából áll, és abból legalább hetet aludni is kéne.

Viszont más is kirajzolódott az ábrákból: ahhoz, hogy a kutatási célomat elérjem, első lépésként a kapcsolatok kiépítésére kellene koncentrálnom. Networking, networking, networking. Ami mindig is távol állt tőlem. Soha nem szerettem erre különösebb energiát fordítani, és mindig csak ösztönösen sodródtam ilyen tekintetben. Csakhogy pandémia idején, hús-vér találkozások nélkül a sodródás egyszerűen nem opció. Mivel szinte minden hagyományos egyetemi programot is töröltek vagy Zoomra költöztettek, nem kis feladat előtt álltam. 

Hullámvasúton

Egyetlen kiindulópontom volt: az egyetem központi adatbázisa és a berkeley-s e-mail-címem. Így hát nem maradt más hátra, mint egyenként végigmazsolázni a különböző tanszékeket, a különböző tanszékeken a különböző professzorokat, a különböző professzorok különböző kutatási területeit, és belevetni magam az e-mail-írások végtelennek tűnő mókuskerekébe. És miközben elkezdtek becsorogni a válaszok, én pedig újabb és újabb e-maileket írtam, szerencsére a felvett óráimnak és néhány személyesen tartott előadásnak hála mindig volt egy-egy olyan inspiráló beszélgetés egy professzorral vagy egy terapeutával, ami lendületet adott. Aztán persze újra jött a mélypont a sok válasz nélkül hagyott e-mail nyomán. Majd egy-egy pozitív visszajelzés és egy szuper interjú, vagy egy személyes beajánlás valakihez újra szárnyakat adott. Az újabb Covid-hullám és az amiatt elhalasztott interjúk aztán megint lehangoltak, hogy aztán egy-egy szuper kutatási projektbe bekapcsolódva megint két centivel a föld fölött járjak.

Így libikókáztam végig a tanév egy részét, legalábbis szakmai szinten, mert munka után, Kalifornia elképesztő természeti csodáit felfedezve istenien éreztük magunkat.

Csakhogy mindeközben történt valami

Észre sem vettem, hogy eközben mindaz, amit kutatok, tanulmányozok, olvasok, beszélgetek, hallgatok, hogyan hatol be a pórusaimba. Hogyan kezdi el tudatossággal megtölteni az érzéseim megélését, a gondolataim megfigyelését. Hogyan vagyok képes egyre többször kizoomolni egy-egy helyzetből, és észrevenni a szorongásomat és az ökölbe szorított kezemet. Hogyan tudok a kritikus pillanatban venni egy mély levegőt és kijönni egyfajta helikopter-, vagyis megfigyelő-perspektívába. Ami, ha sikerül, elképesztő módon szinte rögtön magával hozza a hála érzését. Odafentről annyival jobban érzékelni azt, mi motivál egy-egy konfliktust, rossz érzést, és mindent, amit odalent az izmainkban cirkáló feszültség, a szorongató forgatókönyvgyártás elrejt.

És minél többször képes vagyok madártávlatba kapcsolni, annál gyorsabban jön a megnyugvás és a türelem.

Ami persze egy pillanat alatt össze tud omlani egy visszautasító e-mail vagy egy gigantikus játszótéri hiszti miatt, de gyakorlással egyre gyorsabban eszembe jut ilyenkor az is, hogy újra vegyek egy lassú, mély levegőt a hasamba, és felmenjek helikopter-perspektívába.

Így kapott számomra is értelmet az egyik interjúalanyom gondolata arról, hogy a reziliencia, a lelki alkalmazkodóképesség nem feltétlenül azt jelenti, hogy az ember képes visszatérni az alapvonalra, a nyugalom és biztonság idilli állapotába. A reziliencia több ennél.

Azt is jelenti, hogy képes vagy szörfözni a stressz és a nyugalmi állapot közötti hullámokon.

És minél tudatosabban kezdtem el szörfözni, a befeszült állapotokat annál több sikerélmény tarkította. 

Például egy elképesztően izgalmas interjú Paul Ekmannal, az arckifejezés-felismerés világhírű kutatójával, akinek az emberi érzelmek felismerésére és kategorizálására irányuló rendszerét, az FACS-t máig rengeteg területen használják, az arcfelismerő rendszerektől kezdve a skizofrénia felismerésén át egészen a Pixar-rajzfilmekig. Az ő személye és munkássága ihlette a Hazudj, ha tudsz című sorozatot is, az általa kidolgozott módszerrel ugyanis meg lehet tanulni, hogy felismerjük azt az egy másodperc huszonötöd része alatt felvillanó arckifejezést, ami szinte teljes bizonyossággal a hazugság jele. Az utóbbi években – amióta közeli barátságba került a dalai lámával – azonban sokkal többet beszél az együttérzés fontosságáról, sőt elárulta, hogy ha újrakezdhetné a karrierjét, azt kutatná, min múlik az együttérzés képessége, és lehet-e azt globálisan erősíteni.

Hesna és Carol Dweck

Az életre szóló interjúélmények és a visszapattanó felkérések hullámain lovagolva szintén alig hittem el, hogy személyesen is találkozhattam a mindset, azaz a szemléletmód elméletének kidolgozójával, Carol Dweckkel, a Stanford professzorával, akinek a munkássága alapjaiban cáfolta meg azt a tévhitet, hogy a siker alapja a veleszületett képesség. Kutatásai szerint a rögzült szemléletmódú emberek rettegnek a kudarctól, hiszen az számukra az alapvető képességeik problémáját jelzi, a növekedési szemléletmóddal bírók azonban a siker elkerülhetetlen állomásaként tekintenek a kudarcra. Így azok sokkal inkább inspirálják, mint eltántorítják őket a céljaiktól. Neki – és az ő módszertanát Magyarországon képviselő Hősök Tere Alapítványnak – köszönhetően tanultam meg például azt is, hogy

soha ne dicsérjem úgy a gyerekeimet, hogy „ügyes vagy”, mert ezután esetleg kerülni fogják a kockázatos próbatételeket, attól tartva, hogy elveszíthetik az „ügyes” státuszt. Sokkal eredményesebb magát a tevékenységet, az erőfeszítést dicsérni a gyerekek minősítése helyett.

Találkozás Aronsonnal

És így érünk körbe, vissza a naplóm felütéséhez. A szintén elképesztő, hét éven belül immár második találkozásomhoz Elliot Aronsonnal Santa Cruz-i otthonában. Aki először tanácstalanul, majd a helyzet abszurditásán szórakozva nevetéssel reagált a kertész megkörnyékezését firtató kérdésemre, gyorsan belátva, hogy bármennyire kínos is ilyet kérni, vagy fűnyírás, vagy interjú lesz a következő egy órában. Amit szerencsére egyetlen perc alatt megértett a kertet gondozó brigád, és mindenféle zokszó nélkül átadták a terepet a beszélgetésnek.

Ebben aztán rengeteg érdekes téma szóba került, például a Mozaik nevű oktatási módszere, ami bizonyíthatóan alkalmas arra, hogy jelentősen csökkentse az osztályon, közösségen belüli zaklatást és kirekesztést – mégis kevés az olyan iskola, amelyik venné a fáradságot, hogy megtanítsa a tanároknak, és alkalmazza. Vagy az, hogy Trump elnöksége alatt újra bebizonyosodott, hogy az emberek többnyire nem racionális, hanem racionalizáló lények, és sokszor hajlanak arra, hogy csak azt higgyék el, ami kényelmesebb nekik vagy belesimul a már kialakult értékrendjükbe.

A világjárvány kapcsán pedig a professzor kifejtette: őt kifejezetten megrázta, hogy az emberek milyen nagy százaléka vált elutasítóvá a tudománnyal szemben. A kérdésemen, hogy mit tehetünk azért, hogy a fenyegetettség érzése ne homályosítsa el az értékítéletünket sem egy pandémia, sem egy háborús helyzet során, elgondolkozott.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

„Amikor tudom, hogy adott körülmények között az lenne a legkönnyebb megoldás, hogy igazoljam a korábbi elveimet vagy cselekedeteimet – kezdett bele a válaszba –, akkor fel kell tennem magamnak a kérdést újra és újra:

alaposan megvizsgáltam a valóságtartalmát annak, amit most gondolok? Vagy csak azt akarom bizonyítani, hogy mostanáig is helyesen vélekedtem és igazam volt?

Én például minden fontosabb döntési helyzetemnél végigzongorázom ezt, nagyon hasznos tud lenni. Az egónk elképesztő erővel bír, szeretjük, ha igazunk van, és szeretünk következetesnek is tűnni. De időről időre érdemes megkérdőjelezni és alaposan megvizsgálni a döntéseink mögött húzódó motivációkat. Akkor is, ha egyszerűbb homokba dugni a fejünket. Mert mi, racionális emberek ezt egyszerűen nem tehetjük meg, akkor sem, ha a kritikus gondolkodás időnként kemény erőfeszítéssel jár” – zárta Aronson a beszélgetést.

Szóval, munkára fel! – futott át az agyamon. Ha ugyanis – ahogy szintén viselkedéskutatóktól megtanultam – azt gondoljuk, hogy mi kivételek vagyunk és minden körülmények között ellenállunk mások vagy épp az egónk befolyásának, akkor éppen ez bizonyítja beszűkült hozzáállásunkat, és leszünk leginkább kitéve ennek a veszélynek.

 Al Ghaoui Hesna

ITT olvashatod el Hesna korábbi naplóit.

Kövessétek Hesna és Ervin amerikai kalandjait a Facebookon ITT, valamint az Instagramon ITT és ITT!

A kiemelt képen Kara Ervin operatőr, Hesna férje, Al Ghaoui Hesna és Elliot Aronson.

A fotók a szerző tulajdonában vannak