Pontosan 39 évvel ezelőtt izgatottan,  feszültséggel, félelemmel vegyes érzésekkel vártam életem első „valódi” munkakezdését. 24 éves voltam, még nem száradt meg a pecsét az orvosi diplomámon. Nem volt egyszerű állást találni – annak ellenére, hogy „summa cum laude“ végeztem.

Ma is tisztán emlékszem, egy intenzíves orvosi állásra nyolcvanan jelentkeztünk… nőként esélyem sem volt

A felvételi beszélgetésen velem szemben hét zord férfi ült bőr karosszékekben, a jelölt számára egy hokedli (régimódi, fából készült konyhai ülőalkalmatosság) állt rendelkezésre. Egy kérdésük és egy megjegyzésük volt: tudok-e főzni, majd:

„hogy képzelem, hogy nőként ezt a komoly erőfeszítést igénylő munkát el tudom végezni, inkább szüljek gyerekeket, főzzek a családnak…”

Dühödten odavágtam, hogy „ide akkor se jönnék, ha kérlelnének“, és kirohantam.

A történet folytatásához egy kis múltidézés következik.

A múlt században a kezdő orvosok elnevezése még „cselédkönyves” orvos volt

Az egyetem elvégzése utáni időszakban az orvosokra további tanulás várt ahhoz, hogy önállóan dolgozhassanak. Ezek a „cselédkönyves” orvosok a kórházban bentlakó, bármikor riasztható kezdő kollégák voltak, fizetést nem, csak lakhatást és teljes ellátást kaptak a munkájukért.

Amikor én kezdő orvos voltam, ezt az elnevezést már nem használták, segédorvosnak neveztek minket, de a munkabeosztásunk és a hierarchiában elfoglalt helyünk szinte ugyanolyan volt.

Havi 260-280 órát dolgoztunk, mert 12-14 ügyeletre köteleztek – fillérekért. A hierarchia, a rangsor annyira erős és kirekesztő volt, hogy gyakorlatilag emberszámba sem vettek az idősebb kollégák.

Egy emlék ma is elevenen él bennem. Az első napokban lementem a kórházi ebédlőbe, örömmel láttam, hogy több kollégám is ott ül egy asztalnál, odamentem hozzájuk. Még mielőtt leülhettem volna, mindannyian rám néztek, majd az egyikük közölte, menjek másik asztalhoz, ne üljek le hozzájuk, nekem az még nem jár… Megsemmisülten távoztam, de akkor megfogadtam, hogy soha nem leszek ilyen.

Ezek az emlékek azért törtek most a felszínre, mert tudom, hogy sajnos Magyarországon a mai, „orvos-ínséges” időkben most is hasonló bánásmódban részesülnek a fiatalok.

Tisztázzuk: miről is szól a rezidensképzés?

A rezidens (azaz a szakorvosjelölt ) végzett, diplomás orvos, 18 évet tanult a hivatásáért. De ez – az egyetemi gyakorlatok ellenére – döntően elméleti tudás, így önállóan még nem dolgozhat, egyedül nem hozhat döntéseket, nem végezhet beavatkozásokat, idősebb szakorvos felügyeletével, irányításával dolgozik.

Ez rendben is van, fontos lenne, hogy a szakma „fortélyait“ egy mestertől elsajátítsa.

Azonban az orvostársadalomban a megcsontosodott, anakronisztikus, feudális hierarchia miatt a legtöbb esetben egyfajta „csicskásnak“, nem fiatal kollégának tekintik a szakorvosjelöltet, ha nem is kávét főzetnek vele, de nem a végzettségének megfelelő munkát kap. Nem tekintik partnernek, lekezelik, lenézően, kirekesztően bánnak vele.

Tanítás, tanulás ebben a felállásban nem lehet túl sikeres

A korosztályomból nagyjából mindannyian megtapasztaltuk, megszenvedtük ezt, számomra érthetetlen, hogy ahelyett, hogy ebből tanulva megváltoztattuk volna ezt a helyzetet, hagytuk konzerválódni…

Ráadásul – ebben a hálapénzzel súlyosan fertőzött egészségügyben – az idősebb orvos olykor abban érdekelt, hogy ne adja át a beteget, a műtétet a fiatal orvosnak, hiszen akkor nem jut hálapénzhez. Így ez a szép, fontos elv, a mester-tanítvány felállás létre sem jön. Az idősebb, tapasztalt orvosok a tudást megtartják maguknak, így biztosítva  saját „nélkülözhetetlenségüket”. Így szól bele a hálapénz az orvosképzésbe, mindannyiunk jövőjébe.

A legfontosabb okok, amiért a fiatal orvosok menekülnek Magyarországról: a hálapénz, a feudális hierarchia, a rossz munkakörülmények, a kiszámíthatatlanság, a szakmai előrejutás nehézségei, a rossz fizetés – bármilyen hihetetlennek is hangzik – nem az első a sorban.

Mégis sokan vállalják, vállalnák mindezt a hivatásukért.

Vállalnák úgy is, hogy a büszkén hangoztatott „nagy fizetésemelés“ rájuk egy kicsit másképp vonatkozik.

Ösztöndíjakat kaphatnak, ha pályáznak rá – mondom még egyszer: ösztöndíjat kaphatnak, ha pályáznak, annak ellenére, hogy az egyetemet elvégezték, és teljes munkaidőben dolgozó orvosok.

Ezzel az „ösztöndíjjal” hitelt felvenni, életet kezdeni nemigen lehet

Sokan közülük most költöztek ki a kollégiumból, törleszteniük kellene a diákhitelt is.

Ehhez a már eleve méltatlan helyzethez járul, hogy a napokban derült ki: a közszférában bevezetett létszámstop a rezidenseket  is érinti. A szakorvosképzést központosították, a rezidensek nem a képző kórház, hanem az ÁEEK (Állami Egészségügyi Ellátó Központ) alkalmazásában állnak.

A gyakorlatban ez a következőképpen zajlik: a rezidens megpályázza a meghirdetett rezidensi helyet – idén 1200-at hirdettek meg. Elbírálják, ha nyert, akkor aláír egy szándéknyilatkozatot, hogy odamenne dolgozni, ezt továbbítja a kórház az ÁEEK felé. Ez már meg is tették, épp csak szerződést nem kötöttek velük az ÁEEK-ban, a minisztériumi háttér-intézményekben közelmúltban bevezetett létszámstop miatt.

Magyarul: a fiatal orvos lóg a levegőben a reménybeli állás/fizetés nélkül.

Az orvosi kamara elnöke nemes egyszerűséggel „uborkaszezonról” beszélt, az érdekvédelmi szervezetek „adminisztratív bakinak” nevezték az ügyet, az idősebb kollégák hallgatnak…

Közben a rezidensek várnak (sok közülük valószínűleg már csomagol), a nyugdíjas korú orvosok, akik szívesen dolgoznának tovább, ezt csak egyedi kérelemmel tehetik meg.

Gyakorlatilag egy teljes orvosgeneráció hiányzik, a derékhad, a jól képzett, okos, ereje teljében levő 35-50 éves szakorvosok – akiknek tanítani kellene a fiatal kollégákat – már elmentek. Két éven belül a korosztályom, az úgynevezett Ratkó-generáció nyugdíjba megy, kilép a rendszerből.

Annak ellenére, hogy ez a helyzet valóban egy rendelet „mellékhatásaként” alakult ki, és valószínűleg egy egyszerű módosítással kiküszöbölhető, mit üzen ez a hónapok óta tartó várakoztatás a fiatal orvosoknak?

Ennyit értek, ennyire vagytok fontosak, ennyire számítunk rátok…

Hahó, fel kellene ébredni!

 Dr. Lénárd Rita