-

Azt mondják, ha halogatunk egy döntést, az olyan, mintha a küszöbön állnánk. Én hosszú hónapokig a küszöbön álltam. Toporogtam. Egy lépés előre, egy hátra…

Egy nap határozottan eldöntöttem, hogy maradok, hiszen ez az egyetlen esélyem a jobb jövőre, és már azt számolgattam, mennyi idő múlva lehetek állampolgár. Aztán másnap lemondtam a nyelvtanárt, és inkább nem is kezdtem bele semmibe, hiszen mindjárt hazamegyek. Az ész és a szív csatázott. Néha nagy dolgok, néha kis apróságok járultak hozzá, hogy megváltoztassam az aznapi döntést. Ilyenek:

amikor megint elmegy valaki, akit megszerettem

amikor meglátogat valaki, akit szeretek

amikor nem látogat meg, akit szeretek

amikor meg akar látogatni valaki, akit nem szeretek

amikor nem értem, hogy min nevetnek

amikor nem értik, hogy én min nevetek

amikor a műtét előtt az aneszteziológussal nincs közös nyelvünk

amikor az orvosnál nem értik, hogy miért akarok fizetni

amikor azt hazudom a telefonban, hogy minden oké, miközben magas lázam van

amikor a barátaim bevásárolnak nekem, mert beteg vagyok

amikor a főnököm lecsesz, mert megkérdezem, hogy mit kell csinálni a táppénzes papírral

amikor megkérdezik, hogy Magyarország biztonságos-e?

amikor megkérnek, hogy az általam szervezett meetingre inkább ne menjek el, mert nem akarnak angolul beszélni

amikor látogatóba megyek a saját lakásomba

amikor otthon érzem magam, mert szeretve vagyok

amikor a kedvenc unokaöcsém megkérdezi, hogy miért nem voltam a focimeccsén

amikor meglepetés ajándékot kapok otthonról

amikor nem hívnak meg a céges karácsonyi vacsorára

amikor kiürül az iroda hatkor

amikor az új kolléga körbevezetésekor engem kihagynak, és csak a hátam mögött suttogják el neki, hogy „ő a magyar”

amikor megjön a fizetésem

amikor szeretnék megnézni egy skandináv filmet, de nem értem a feliratot

amikor azt mondják, hogy nincs jogom beleszólni az otthoni dolgokba, mert nem élek ott

amikor elegem van abból, hogy bocsánatot kell kérnem a puszta létezésemért is ahhoz, hogy elfogadjanak

amikor elhagy a pasi, mert nem ígérem meg, hogy örökre itt maradok

amikor azt mondják, hogy Magyarország Balkán

amikor újra megdöbbenek, hogy mennyire gyönyörű ez az ország

amikor újra megdöbbenek, hogy mennyire gyönyörű az az ország

amikor az otthoni gazdasági helyzetről olvasok

amikor az itteni gazdasági helyzetről olvasok

amikor besüt a nap a lakásba

amikor kiabálnak velünk a villamoson, amiért külföldiek vagyunk

amikor kivirágzik az orchideám az ablakban

amikor eltévedek Budapesten

amikor a 6-os villamoson magamhoz szorítom a táskám

amikor itt nem félek este egyedül

amikor rájövök, hogy március 15-én dolgoznom kell

amikor rájövök, hogy nagypénteken viszont nem

amikor otthon nézem az embereket... és a szegénységet látom

amikor itt nézem az embereket... és nem ismerősek az arcok

amikor a kollégáim már azelőtt felmondanak, mielőtt megtalálnák a következő állást

amikor az otthoniak azt mesélik, hogy nem mernek felmondani, mert úgysem találnak állást

amikor végre valaki beszélgetne velem, de nem értem

amikor nem értenek meg otthon

amikor nem értenek meg itt

amikor csak otthon értenek meg

amikor csak itt értenek meg

amikor jó hazamenni

amikor jó visszajönni

amikor azt mondom, hogy itthon

amikor azt mondom, hogy otthon…

Nem lehet a küszöbön élni. Az nem élet. Dönteni kell, de nincs jó döntés. És haragszom.

Kurvára dühös vagyok, hogy választanom kell, hogy ott élek-e, ahova tartozom, vagy ott, ahol működőképes az ország.

Hogy választanom kell az eszem és a szívem között, amiért nem kaphatom meg a kettőt egy helyen, mert otthon elvették tőlem a jövőt.

Fontos és fontos közül a fontosabbat választom. Hazamegyek.

Meg fogom bánni?

Meg. Biztos. Sokszor.

Mert tudom, hogy mi a fontosabb.

És ha úgy alakul, majd elindulok újra. Mert azt is tudom már, hogy bárhol megállom a helyem.

Andrea

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/Francois Bazoge