–

Kérem szépen, szeretném maguknak megírni, hogy én hogyan nem találkoztam Orbán Viktorral.

Tudom, ez az első pillanatra hihetetlennek tűnik, pedig higgyék el, hogy igaz.

Én vagyok az a gyerek, aki életében még sosem találkozott Orbán Viktorral.

Már egészen kiskorom óta nagy nehézséget okozott a szüleimnek, hogy nekem cipőt találjanak. Nekem ugyanis akkora két bal lábam volt, hogy azzal nemhogy a focilabdát, de a biciklipedált se mindig találtam el. Éppen ezért anyám – különös tekintettel arra, hogy a falunkban se stadion, se focicsapat nem volt –, elhatározta, hogy nem írat be a Puskás Labdarúgó Akadémiára.

Nos, itt nem találkoztam először Orbán Viktorral.

Emlékszem, éppen nem gyakoroltam a Pancsó Aréna gyepén, amikor szerényen nyílt a stadion kapuja, és nem lépett be rajta Orbán Viktor.

Ahogy így visszaemlékszem, nem volt rajta rikító világoszöld ing, és a nadrágja övét sem igazgatta. Én azonnal felbuktam abba a focilabdába, amivel sosem játszottam, és akkor Viktor bácsi, szó nélkül nem hajolt le a labdáért, és nem rúgta kapura helyettem.  Csodálatos volt!

Emlékszem, az edzés vége felé jártunk, amelyet sosem tartottak meg nekem, amikor a meghatottságtól az égvilágon semmi nem jutott eszembe. Úgy látszik, Viktor bácsi ezt látta rajtam, mert meg sem simogatta a fejemet, és nem mondta, hogy: „A nők princípiuma a gyerekszülés és nem a foci.”

Másodszor az élet úgy hozta, hogy óvodába írattak. Mert muszáj volt, különben elvett volna engem anyáméktól. Emlékszem, Viktor bácsi akkor már igen nagy ember volt... Mi éppen a „Te vagy a Soros” című kidobós játékot játszottuk a telepi óvodában, amikor az óvónéni azt mondta: „Gyerekek, ma délután egy óra tájban esze ágában sem lesz meglátogatni a miniszterelnök úrnak ezt az omladozó vakolatú  óvodát, ahova a gyümölcsöt és a vécépapírt is a szülők hozzák be”. Ettől természetesen valamennyien izgalomba jöttünk.

Külön futárt állítottunk az ajtóba, hogy azonnal jelezze, amikor nem érkezik meg Orbán Viktor. Még meg sem ettük a parizeres kenyeret, amikor nem jelent meg a teremben Orbán Viktor.

Amikor meglátott, azonnal fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok, ezért nem is jött oda hozzám. Még most is tisztán emlékszem azokra a szavakra, amelyeket sohasem mondott: „Látod, én már évekkel ezelőtt nem mondtam meg neked, hogy egyszer majd egyenlő esélyeid lesznek az életben nőként, vidékiként, hátrányos helyzetűként!" – és kiment azon a bejáraton, amelyen be sem jött!

Én tudom, hogy sokkal többen vannak, akik nálamnál sokkal közelebb állnak a miniszterelnök úrhoz. Mégis, higgyék el, számomra egy életre meghatározó élmény volt, hogy ott, a Pancsó Arénában és később az óvodában, sohasem találkoztam Orbán Viktorral!

Még valamit. A Memoár Könyvkiadó felkérésére, most fejeztem be annak a kis írásműnek az összeállítását anyámnak, amelyben összegyűjtöttem mindazon gyerekek élményeit, akik sohasem találkoztak Orbán Viktorral. A vékonyka kis füzetecske címe: Tudom, mi vagyunk kevesebben...

Kedves Viktor bácsi! Szeretném még elmondani, hogy mi, akik sosem találkoztunk még magával, igazából létezünk.

Nem csak azok a gyerekek vannak, akik a kommunikációs  csapat döntése szerint megfelelnek egy-egy választási kampány vagy gyereknapi Facebook-poszt igényeinek.

Itt vagyunk akkor is, amikor a problémáink és mi magunk is láthatatlanok vagyunk. Élünk a szegénytelepeken meg a gyerekotthonokban, fogyatékossággal meg sajátos nevelési igénnyel születünk, romák vagyunk és más nemzetiséghez tartozunk. Megtanuljuk a szavakat, amiket mondanak nekünk, és megtanuljuk, hol a helyünk ebben az országban. Nem irigyeljük a többi gyereket, akiből kampányeszköz lett, de szeretnénk, ha minket is észrevennének, ha mi is láthatók lennénk. Nem Facebook posztra-vágyunk (nagyon nem), hanem valódi figyelemre. Mert én azt hiszem, mi vagyunk többen...

Az írás Sinkó Péter: Hogyan nem találkoztam Bartók Bélával című 1981-es kabarészámának parafrázisa.

Dr. Gyurkó Szilvia

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ BrandyTaylor