– 

Persze nem lehet ezt a problémát sem leegyszerűsíteni, sem pedig elvonatkoztatni az aktuális (világpolitikai, klimatikus és nemzeti konfliktusoktól terhelt) folyamatoktól, amelyek jelentősen nehezítik a hatékony fellépést. Mégis ott dobog az emberben Carter képét nézve a szégyen és a düh, hogy még mindig halnak meg gyerekek az éhezés miatt; és a vágy, hogy keresni kellene valami megoldást (de nagyon gyorsan).

Mivel úgy tűnik, a következő generációkra marad ez a probléma (is), gyerekekkel kezdtünk el beszélgetni, ők hogyan látják mindezt. Gimnazisták mondták el véleményüket arról, mit lehetne tenni a gyermekéhezés ellen, és általános iskolásokat kérdeztünk, hogy találkoztak-e már az éhezés problémájával.

A beszélgetésekhez Kevin Carter fotóját, és az azon szereplő kisgyerek, Kong Nyong történetét használtuk kiindulópontként. A Pulitzer-díjas kép az 1993-as szudáni éhínség idején készült, és a fotós így mesélt róla egy cikkben: „Egy gyereket fotóztam, aki a térdén feküdt... aztán amikor szöget változtattam a kamerámmal, észrevettem, hogy egy keselyű van mögötte. A madár csak ott várt 50 méterrel arrébb... A kollégám megkérdezte, hogy elkergesse-e a madarat, de én csak kattogtattam. Egy tekercsnyi filmet elhasználtam ott.”

Carter számára is csak később derült ki (miután a képet megjelentető New York Times rengeteg levelet kapott, és nyomozást indított), hogy a kisgyerek végül elérte az ENSZ ételosztó segélyközpontját. Túlélte a súlyos alultápláltságot, és csak később (de még mindig fájdalmasan fiatalon) halt meg 2008-ban. A történethez tartozik, hogy a kép megjelenését követő évben a 33 éves Kevin Carter öngyilkosságot követett el – búcsúlevelében megemlítve azt is, hogy nem tudja elfelejteni „az éhező vagy sérült gyerekek” képeit, és ezek az emlékek olyan fájdalmat és dühöt okoznak, amivel nem tud tovább együtt élni.

Az általunk megkérdezett gyerekek szintén erős érzelmekkel, döntően a felháborodás és a harag hangján beszéltek arról, hogy a gyermekéhezés még mindig probléma.

A kisebbek szerint:

 „nem igazságos, hogy amíg nekem mindenem megvan, és néha még ki is dobom, amit anyukám csomagol, nekik semmijük nincsen... nem hiszem, hogy ezen ne lehetne változtatni”.

A gimnazisták az összefogást és a megoldásra irányuló valódi szándékot hiányolják:

„nehéz téma ez az egész, pedig könnyen kezelhető volna – egy ehhez megfelelő világban. Ugyanis jelenleg hiába próbálkozunk, nincs meg az az összefogás és az a mentalitás, amivel ez megoldható volna.” 

Arra a kérdésre, hogy vajon miért alakult ez így, az általnos iskolások azt válaszolták:

„...háborúk vannak meg árvizek, földrengések. Szerintem azért nincs elég étel.”

„...szerintem Afrikában mindig is mindenki éhezett, én úgy tudom.”

A nagyobb gyerekek már az egyéni felelősséget is elkezdték firtatni:

„Az emberek nagy része kapzsi és kizsákmányoló. Mit is számít neki a szerencsétlen éhező gyermek élete.“

„Afrikában szerintem az éhezést a társadalmi elszakadás, lemaradás okozza. Hiszen ha megnézzük, valószínűleg egy törzsi kisfiút látunk, nem egy nagyvárosi vagy városi gyereket. Az ipari méretű vadászat miatt nekik nem maradnak állatok, viszont emberek se nagyon, akik segíthetnének”

A gyerekek az éhezést súlyos problémának találták, amin emberi összefogással és felelősségvállalással lehetne segíteni.

„...mindenki arra vár, hogy majd mások elintézik, úgyis olyan felkapott téma." 

„Világszinten valóban egy nagyobb összefogással, pénzjuttatással lehetne segíteni a problémán, Magyarországon pedig nem a kisvárdai focicsapatnak kéne hárommilliárdot adni, hanem az éhező gyerekeknek meleg ételt, és ha az megvan, akkor lehetne – nem stadiont, hanem – műfüves focipályát építeni a gyerekeknek vidéken."

„Ha ez megváltozna, könnyebben lehetne megoldást találni erre, – az adomány- és segélyszállításokon kívül – akár a természetes környezet valamilyen szintű optimalizálásával (például Afrikában), amivel egyáltalán lehetőséget adnánk az ott élőknek az életben maradásra.

Senki nem érdemli azt, hogy éhezzen vagy éhen haljon, csak azért, mert rossz helyre született."

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de számomra nagyon elgondolkoztató, hogy tizenéves kamaszok milyen éretten és felelősségteljesen gondolkoznak erről a világméretű problémáról. Ilyenkor nem is nagyon tudok másra gondolni, minthogy van remény...

Dr. Gyurkó Szilvia

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/Tucker Tangeman