Talán 2017-ben voltam utoljára esküvőn. A rákövetkező években nem voltak házasulós kedvükben az ismerőseim. És mikor megjött volna hozzá néhányuk kedve, 2020-ban a Covid közbeszólt. Bevallom, nekem ez kapóra jött, ugyanis nem kellett megküzdenem a kényelmetlen gondolattal, miszerint „még mindig egyedül vagyok a Nagy Senkivel az oldalamon”, vagy „jaj, egy újabb év, újabb esküvőkkel, és én gurulok utánfutóként a szüleimmel a templomba”.

Igen, én vagyok az a 31 éves nő, aki még egy olyan eseményen sem tudott megjelenni egy férfival az oldalán, amire az egész család hivatalos volt. Legyen az esküvő, keresztelő, szülinapi köszöntés vagy egy egyszerű kerti parti.

És igen, én vagyok az, aki amikor az ilyen eseményekre megérkezik, máris érzi a bőrén a kegyetlenül lesújtó, sajnálattal és szánalommal teli tekinteteket.

És ahogy egyre több házi pálinka folyik le a barátok, ismerősök torkán, úgy nyílik a szájuk nemcsak a pohár szélére, hanem a nekem címzett kérdésekre és az abszolút kéretlen tanácsokra is: hogyan fogyjak le, min változtassak, hogy legyen párkapcsolatom, hogyan engedjek a férfiakkal szemben támasztott – és általuk egyébként egyáltalán nem ismert – elvárásaimból. (Megjegyzem, ennél már nincs lejjebb. Mármint, ami az elvárásaimat illeti; a kérdések és tanácsok esetében mindig van).

Azonban nem akarom a sztorit kihegyezni csupán a szüleim ötvenes-hatvanas éveikben járó ismerőseire és meghatározott eseményekre, ugyanis sajnos én az effajta „tanácsadást” általános jelenségnek érzékelem, korosztálytól, nemtől, élethelyzettől függetlenül. Így nem csak a lagziknál maradva, be kell vallanom, az utóbbi időben bizony tudatosan kerültem a találkozókat rég nem látott ismerősökkel. 

Egy időben mindig a súlyommal, a testemmel voltak elfoglalva a „tanácsadóim”

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Elhangzottak a klisés mondatok, úgy mint: „pedig olyan szép arcod van”, „csak egy kicsit kéne fogynod”, „pedig olyan helyes vagy” . Ez utóbbi különösen mellbevágó. Helyes?! Az én értelmezésemben egy ilyen helyzetben ez a „nem akarom azt mondani, hogy szarul nézel ki, de hazudni se akarom, hogy szép vagy” szinonimája.

Ezek mindig teljesen váratlanul, a „milyen nehéz volt parkolni” és a „de szép a teríték” között jöttek. Nemrégiben, amikor épp elégedetten konstatáltam, hogy fogytam három kilót, összefutottam egy rég nem látott ismerőssel, aki megjegyezte: kicsit felszedtem magamra, és megosztotta velem, hogy szerinte mit is kéne sportolnom.

Érdekes, hogy a húszas éveimben az ilyenfajta megjegyzések frusztráltak és fájtak, viszont most már a harmincas éveimben nem igazán érdekelnek (köszi, ön- és emberismeret).

Megmaradt viszont az, hogy ezekre továbbra sem tudok szerintem megfelelően reagálni az adott helyzetben, viszont totálisan lefagyok. Jókislány módjára mindig végighallgattam a kotyogókat. Ez mit sem változott.

Míg a testemmel kapcsolatosan főleg egy-egy „növekedési hullámban” kaptam a tippeket, a magánéletem mindig jó táptalaja volt a nem várt kérdéseknek. Talán számotokra is ismerősen csengenek az olyan kérdések, mint a „mi lehet a baj veled?”, „de mit csinálsz, hogy nincs pasid?”, „hol vannak a férfiak?”, „biztosan nem jársz emberek közé”, stb. Ezeket több okból kifolyólag sem értem. Egyrészt alapvetés, hogy ez teljesen magánügy. Én voltaképpen az életemnek ezt a részét szeretem magamnak megtartani, azt is, ha van férfi az életemben, azt is, ha nincs. Csak egy nagyon szűk baráti kör az, amellyel megosztom az életem ezen részét, illetve ennek bizonyos elemeit. 

 

Másrészt nem kell, hogy minden nő a társadalmi elvárásoknak eleget téve egy stabil párkapcsolatban éljen. Tehát miért ne pörgethetné szabadon a társkeresőket, randizhatna annyi férfival, amennyivel csak akar anélkül, hogy Gyuri és Ildi esküvőjére szíve választottjával érkezne meg?

Továbbá attól még, hogy valami nem látszik, létezhet

Akkor is megkaptam ugyanis ezeket a kérdéseket, amikor épp életem eddigi legmeghatározóbb férfijával voltam együtt boldogan. Tehát volt mellettem férfi, jól voltam, ám mivel ez a magánéletem, nem osztottam meg akárkivel. Azonban akkor is megkaptam, amikor ez a számomra fontos férfi nyolc hónap után ghostingolt, és a boldogság helyét a fájdalom, a bizonytalanság és az értetlenség vette át. És akkor is, amikor már a tizedik borzasztó randin voltam túl, és a reménytelenség engem is elkezdett nyomasztani.

Higgye el mindenki (és talán ezt írhatom az egyedülálló, párkereső nők nagy részének nevében): így is éppen elég nehéz, sokszor kétségbeejtően kilátástalan

Természetesen én is felteszem magamnak a kérdéseket, keresem, és néha meg is találom a válaszokat. Rosszabb napjaimon meg, ha nem találom őket magamtól, az ÁSZ (Állami Számvevőszék) elemzésében kutathatom… (a tanulmányról szóló publicisztikánkat Szabó Anna Eszter tollából ITT olvashatod – a szerk.). Tulajdonképpen már világos a társkeresési problémám gyökere: a két egyetemi diplomám lehet (lábjegyzet: irónia). 

Ugyan mindig kaptam az ívet vagy így, vagy úgy, sokáig nem értettem a nővéreméket. 2013. szeptemberében összeházasodtak a férjével, néhány kettesben töltött év után pedig elkezdtek próbálkozni a babaprojekttel. Négy-öt éven át hiába. Így viszont már a húslevesnél sokan azt kérdezték tőlük, mikor lesz kisbaba. Eleinte még lepergett róluk a kérdés, viszont a sokadik nem kívánt menstruáció után már nem.

Az illetlen kérdések nemcsak a nővéremék amúgy is rossz lelkiállapotát súlyosbították, hanem odáig vezettek, hogy már egyetlen meghívásnak se tettek eleget.

Egyszerűen már nem tudtak és nem is akartak mit mondani, nem volt kedvük magyarázkodni. Most már én is értem: eljön az a pont, amikor nem tudod lazán kezelni a helyzetet és a másik embert a kéretlen tanácsaival, a kellemetlen kérdéseivel együtt.

Tudom, vagy legalábbis őszintén bízom benne, hogy mindenkit csupán a jószándék vezérel(t) ilyenkor. Nem vagyok álszent, utólag visszanézve korábban én is feltettem nem a jó embernek, nem jókor, nem megfelelő módon kérdéseket. Ezeken már nem tudok utólag változtatni, de a jövőre nézve tanulópénzül szolgálnak.

El kell fogadnunk, hogy vannak témák, amelyek objektív mérce alapján is hiperszenzitívek, illetve vannak olyan típusú emberek, akik a magánéletük meghatározott részeit csak bizonyos emberekkel osztják meg. Tehát nem azt akarom sugallni, hogy legyünk közömbösek, érdektelenek egymással szemben, és kedvesen már azt se kérdezzük meg a rég nem látott Piritől, hogy hogy van. Sokkal inkább azt, hogy lássuk, vannak objektív mérce alapján is érzékeny(ebb) témák, vagy az ember életében időszakok, amelyek esetében illene határt szabnunk magunknak a tapintat és empátia kettősének segítségével, vagy minimum a megfelelő helyet, időt és módot megtalálva kellene közelíteni. 

 

Vidéki lányként tudom, hogy a pálinkás pohár sosem telik meg eléggé, azonban az a bizonyos pohár nálam rég betelt. Talán a fentiek alapján értitek, miért. Habár nem akarok megbántani senkit, mindeközben önmagamat sem szeretném megbántani és bántani hagyni, ezért hagytam ki az idei esküvői szezont.

Az elmúlt másfél évtized elég volt ahhoz, hogy kimondjam, nem tudok már több kínos kérdést és kéretlen tanácsot meghallgatni, nem akarok több sajnálkozó tekintetet és okvetetlenkedést elviselni.

Bizonyos kérdéseket feltenni, az életemet analizálni ugyanis csak egy ember jogosult teljeskörűen: én magam. A test pedig szerintem a mi folyamatosan változó csodás partnerünk, ami néha nagyobb, néha kisebb, néha erősebb, néha gyengébb, de mindig ott van számunkra, és vele való kapcsolatunkat kizárólag a saját szabályaink szerint élhetjük. Ezt az utolsó mondatot ki is ragasztom a tükörre, hogy mindennap emlékezzek rá én is.

Bianka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/JGI/Jamie Grill

WMN szerkesztőség