Egy 33 éves férjezett asszony szájából elhangzott egy kijelentés: „Megőrülnék egy gyerek mellett, nem tudnám elviselni, hogy otthon ülök, és egész nap gügyögök. Annyira pörgök, belebolondulnék. Karrierista típus vagyok. Persze egyszer biztos bekövetkezik majd a gyerekvállalás, de azt pontosan tudom, hogy bébiszitterek nélkül nem fog menni. Nem bírnám a gyereksírást, meg azt, hogy egész nap »lóg rajtam«.”

Erre a mondatra felkapta a fejét az internet népe, hát hogy lehet ilyet mondania valakinek, akinek nincs egészségügyi kifogása a gyerekvállalásra, ráadásul férje is van, jó anyagi helyzetben élnek, és elmúlt harminc? Skandalum, amiben talán az is közre játszik, hogy ki mondta, és milyen műsorban hangzott el a kijelentés.

Én direkt nem ezzel akarok foglalkozni, mert a mondanivaló szempontjából lényegtelen, ha egy éjjel vetített dokumentumfilmben hangzik el ez a mondat egy Nobel-díjas kutatónő szájából... vagy egy szórakoztató műsorban az egyik szereplő érez így.

Mindentől függetlenül abszolút tiszteletreméltónak tartom, ha valaki fel meri vállalni, hogy neki nem való az anyaszerep. Ha már megkérdeztek tőle valamit, amihez amúgy senkinek semmi köze, és ez különben is a legmélyebb magánügy.

Még akkor is, ha a kijelentés néhány részével lehet vitatkozni, mert egyáltalán nem szükségszerű évekig otthon ülni, és gügyögni sem. Van azért számos példa a karrier és a szülői szerep összeegyeztetésére, bár kétségkívül komoly kihívás egy erősen hímsoviniszta társadalomban. A sírást pedig nincs olyan ember, aki bírná, ezért próbáljuk meg a lehető legminimálisabbra csökkenteni – ez van, amikor fényes sikerrel-, és van, amikor ordító kudarccal zárul.

Mégis fontos, hogy ezek a mondatok elhangzottak.

Igenis lehet olyan, akinél nincs semmilyen egészségügyi akadálya az anyává válásnak, és nem azért nem szeretne gyereket, mert mindenféle rémtörténetekkel riasztgatták az ismerősei, vagy azért, mert fogalma sincs, milyen felelősséggel jár a gyermek, mint lélekkel, érzelmekkel rendelkező hús-vér lény megóvása. Hanem pont azért, mert tudja, vagy legalábbis sejti, és úgy gondolja, hogy az ő személyisége és életvitele nem alkalmas erre. Egyszerűen nem akarja vállalni ezt a felelősséget. Nem akar változtatni az életén, nincs készen rá, nincs benne semmifajta belső igény erre a szerepre. Márpedig aki azt mondja, hogy egy gyerek születése nem változtatja meg a hétköznapok menetét, az hazudik. Olyan, mintha azt mondanánk, hogy „nyugi, lesz egy gyerek a hasadban, de rád fognak menni a S-es ruhák és a B kosarú melltartók”.

Sok mindentől függ, hogy kinek mennyire áll feje tetejére a világ, mennyi ideig „megy szabira” az életéből, mennyi ideig „lóg rajta a gyerek”. De a tudomány jelenlegi állása szerint eléggé vitán felüli, hogy egy gyereknek az érzelmi fejlődéshez szüksége van az anyja jelenlétére, a testi közelségére, az ölelésre, a kötődésre, a lelki szimbiózisra, amiben kilenc hónapig voltak.

Hogy ezt az igényt ki meddig tudja-, akarja-, képes figyelembe venni és kielégíteni, az változó. De azt hiszem, jobb hely lenne a világ, ha többen ki mernék  jelenteni – még a gyerekvállalás előtt –, hogy ez nekik nem fog menni. Vagy az, hogy nem a saját vágyukat teljesítik be a gyerekvállalással, hanem, mondjuk, a férjükét, a családjukét, a környezetükét – vagy azokét, akiknek valamiért nem lehet.

Itt, Londonban számtalan olyan családi történettel találkoztam, ahol a gyerekvállalás státuszszimbólum, semmi más, csak egy tétel a költségvetés kiadási oldalán, amikor azt számolgatják, pontosan hány fős személyzetre lesz szükség ahhoz, hogy a szülői feladatokat és kötelességeket a gyerek számára szinte idegen emberek el tudják látni anya és apa helyett. Nem azokra gondolok, akik olyan szerencsések, hogy segítséget tudnak igénybe venni ahhoz: minél több időt tudjanak a gyerekkel tölteni. (Ez tényleg igazi kincs.) És ne kelljen a háztartással is foglalkozni, amikor tényleg nagyjából 24 órát lóg az emberen az újszülött. Sőt, nem is azokra, akiknek szükségük van néhány óra feltöltődésre, hogy utána újult erővel térjenek vissza a szülői szerepbe. Hanem azokra, akik a gyerek születésétől kezdve akarják vissza a régi életüket, azonnal és változatlanul. Ők nem azt az élményt akarták átélni, hogy milyen végigkövetni, segíteni, óvni egy újonnan született személyiség kibontakozását, hanem plusz egy főt a társadalmi kirakatban.

Így is lehet, fel lehet venni annyi bébiszittert, hogy a szülőknek csak minimálisan változzon meg az élete a gyerek születése után, csak valahogy talán elveszik a lényeg.

A gyerek ugyanis nem a szülő tulajdona, nem azért jön a világra, hogy az ő életét megkönnyítse, kényelmessé tegye, és sok-sok lájkot gyűjtsön neki a közösségi oldalakon.

Nagyon jó volna, ha ugyanolyan nyíltan lehetne beszélni arról, büszkén és egyenes derékkal felvállalni, ha valaki nem szeretne gyereket. Vagy nem szeretne kettőt, hármat, négyet, akármennyit. Hogy nem virtuális máglyán égetnék el, mert a véleménye eltér a többségétől, hanem egyszerűen tiszteletben tartanák: másképp gondolkodik valamiről. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a társadalmi elvárások elé tudjuk helyezni az önismeretünket, ami – tapasztalataim szerint – nagyon fontos eleme a boldogságnak.

Én speciel meglepően jól be tudtam teljesíteni a női princípiumomat az anyaszerepben, és örülök, hogy van egy kisfiam. De ettől még nem gondolom, hogy mindenkinek úgy kéne élnie, mint nekem. Hogy mindenki számára ugyanaz a receptje a boldogságnak. Azt viszont gondolom, hogy az emberiség érzelmi intelligenciáján elég sokat dobna, ha a gyermekvállalásnál is elvárás lenne egyfajta tájékozottság, alapvető ismeretek arról, hogy egy csecsemő nemcsak anatómiai képződmény, akit életben kell tartani, hanem bizony a lelkének is vannak igényei.

Szóval, kedves nőtársam, én anyaként köszönöm neked, hogy felismerted: te nem ott tartasz az életben, a személyiségfejlődésben, hogy gyereket tudj vállalni. Ettől te nem vagy se több, se kevesebb.

Őszintén remélem, nemcsak azért mondtad, hogy „biztosan be fog következi a gyerekvállalás”, mert ma Magyarországon nem lehet mást mondani, hanem azért, mert úgy érzed, egyszer el fogsz jutni arra a szintre, hogy a legmélyebb vágyad legyen ez az élmény.

Ha nem, akkor pedig lesznek majd másfajta élményeid, amelyek remélem, annyira boldoggá tesznek, mint másokat az anyaság, a szakmai sikerek vagy a döntéshozatal szabadsága.

Pásztory Dóri