Ha válik az ember (lánya), akkor jó eséllyel élete egyik legvacakabb időszakát éli. Mintha időhurokba került volna, és egyszerre éli át a kapcsolat minden jó és rossz pillanatát, ami miatt az „elváljak, vagy ne” kérdésére akár másodpercenként képes más és más választ adni. A saját praxisomban a csúcsot eddig egy olyan nő tartja, aki ötször adta be (és hatszor vonta vissza) a bíróságra, hogy el akar válni.

És persze sokan nem jutnak el a hat keresetlevélig, de fejben akár ötszázszor is lejátsszák oda-vissza, hogy mit kellene tenni.

Merthogy a válás nem egy pillanatnyi döntés vagy egy egyszeri rossz élmény eredménye. Általában persze van egy pont, amikor az ember azt érzi, hogy „na, most telt be a pohár”, de ezt megelőzi egy hosszabb-rövidebb időszak, amikor töltögetjük azt a poharat.

Időnként leülünk (vagy megpróbálunk leülni) beszélni, és akkor picit kilögybölünk belőle valamennyit, máskor tehetetlenül nézzük, ahogy telik-telik... 

Sok kutatás szól arról, hogy a nők nehezebben élik meg a válást (és az odavezető utat, a kapcsolat megroppanását, a problémákat) –, majd ezt követően, amikor szembesítik a (sokszor gyanútlan) férfit azzal, hogy akkor most „vége”, akkor jön a férfi krízise. Aki addig ugyan érezte, hogy nem minden klappol tökéletesen, de nem azonos súllyal ítélte meg a problémákat, mint a nő. (Írom persze mindezt általánosságban, feltéve és megengedve, hogy ez alól számos kivétel lehet).

Ha gyerekkel válik az ember (lánya), akkor ezt a dilemmázást a válásról az is nehezíti, hogy mi fog történni a gyerekkel. Hogyan fog hatni rá a válás? Mi a rosszabb neki, ha elválunk... vagy ha együtt maradunk? S persze a kérdések kérdése: rossz anya vagyok-e akkor, ha el akarok válni attól, aki jó apa, de számomra rossz partner. Vagy attól, aki ugyan nem elég jó szülő, de legalább jelen van a gyerek életében, és ettől megvan az az illúzióm, hogy a gyerek mindent megkap, amire egy egészséges családmodellhez szüksége van....

Na, ez az a pont, amikor lépésekről vagy lépéselőnyről lehet beszélni. Mert ahogy egy gyerek fogalmazott egyszer az egyik ügyben: „Boldogtalan szülő nem tud boldog gyereket nevelni.”

Ez így van. Nem létezik olyan helyzet, amiben a gyerek számára jó az a döntés, ha azok a szülők, akinek már nincs közük egymáshoz, együtt maradnak. A válásról szóló döntés meghozatalában muszáj „önzőnek” lenni a szülőnek annyiban, hogy ha úgy érzi, a kapcsolat nem menthető, és az erőfeszítések, amit az együtt maradás mellett tettek eredménytelenek, akkor a „gyerek érdekében” nem szabad együtt maradni.

Lépéselőnye van a szülőnek. A saját jólléte ugyanis alapvetően meghatározza, hogy a gyereke jól van-e.

Tessék. Az első lépés a szülőé. Az ő joga. Viszont utána, ha már megszületett a válásról a döntés, akkor magában a folyamatban a gyerek szükséglete, érdeke kell hogy elsődleges legyen.

A válás nem a gyerek döntése, de érinti őt, ezért annak érdekében, hogy a volt házastársak szülőtársak maradhassanak, a gyerek érdekeit, jogait mindkettőjüknek szem előtt kell tartani. Innentől kezdve pedig nem én (szülőként) fogom megmondani, hogy kit illet a következő lépés, hanem a gyerek szükséglete fogja azt kijelölni.

Nem a másik szülőt kell legyőzni, vagy elé kerülni. Mert a biológiai tény, – hogy nőként kihordom-megszülöm-szoptatom a gyereket – persze nagyon fontos, de legalább ennyire fontos a vele töltött minőségi idő, a figyelem, a gondoskodás (és annak minősége). Ezek határozzák meg, hogy kinek a szerepe lesz a szülők közül hangsúlyosabb a gyerek életében a válást követően is. De ez sosem lépéselőny.

Mert aki nagyon elöl van, az egyedül marad.

A válás szükségszerűen nagyon komolyan átalakítja a szülői szerepeket, és a saját magunkról kialakított szülői képet is. Elbizonytalaníthat, bizalmatlanná tehet minket. Félhetünk attól, hogy elveszítjük a gyereket – főleg, ha azt gondoljuk, hogy a gyerek szeretete a válás után „megfeleződik” majd. A gyereknek viszont a válás után (is) az nyújt biztonságot, ha mindkét szülőjének az életében részt vehet. Tehát valójában a „szeretetcsomagja” potenciálisan nem lecsökken, hanem megnő.

Nem az a cél tehát, hogy bármelyik szülőt „előrébb toljuk”, hanem az, hogy – a szükségszerű távolság mellett is – hogyan biztosítható, hogy nem versengő elvált szülők leszünk, hanem együttműködő szülőtársak, akik külön-külön élik a maguk életét. Együtt járva azt a „kállai kettőst”, ami a gyereknevelés maga.

Dr. Gyurkó Szilvia

Gyerekjogász szerzőnk „Rám is gondoljatok” címmel írt egy remek könyvet a témában; ITT találsz róla bővebb információt.