–

Mint minden anya, én is sokszor aggódom a kisfiamért. Többször kaptunk már megjegyzést, hogy miben más, mint a többiek.
Emlékszem, amikor kétéves volt, egy vendégségbe mentünk, én pedig arrébb vonultam a gyerekkel, mert szopizni akart. Sok volt az idegen ember, kellett neki a komfort, a nyugi. Erre azt hallom, hogy arról megy a diskurzus, hogy „az ilyen gyerekek nem fognak soha beilleszkedni sehova, túl anyásak lesznek, nem tudnak oviba járni, amúgy is, egy ekkora gyereket nem normális szoptatni, mert ez beteges”.
Emlékszem, hányszor mondták, hogy „magamra kapatom”, amiért nem hagytam babaként sírni, mert így megszokja, hogy ha sír, mindig van vigasz, ráadásul „anyámasszony katonája” lesz belőle.
Emlékszem arra is, hogy egy „mozgásképtelen szerencsétlent” készültem nevelni a gyerekből, amiért magamra kötöttem, és úgy mentünk ide-oda, mert „az ilyen gyerekek soha nem fognak önállósodni”.
Egy időben félt az ollótól, hát, nem vágtam le a haját, na, akkor meg persze az volt a gond, hogy „lányt csinálok belőle”.
Amúgy is, micsoda nevet adtunk neki, „pfff, Mór, hogy cseszhettünk így ki vele”?!

„Hiszen előbb utóbb úgyis mindenkinek be kell állni a sorba” – mondták ők.

Szóval ezer dolog van, ami miatt egy gyerek már kiskorában különbözhet a fősodortól. Hüledezhet  a szomszéd bácsi, az idegen néni a buszon, a védőnő, a nagybátyánk feleségének a nővére, a nagyi... a kérdés csak az, hogy milyen vastag bőrt tud növeszteni az ember?
Mi két évet éltünk családostul Berlinben, és megtapasztaltuk, milyen igazán outsidernek lenni. Szóval azóta nevetve túl tudok lépni azon, ha valakinek kifogása van az ellen, ahogy például a gyerekemet nevelem. Csak ennyi a gond? Akkor jó, köszi.

Viszont van egyvalami, ami nem hagy nyugodni. A gyerek oviba megy hamarosan, ahol nem leszek mellette, hogy megvédjem, ha inzultus éri. Nem arra gondolok, hogy elveszik a lapátját, hanem arra, hogy őt magát bántják azért, amilyen.
Mert ő például nem szeret nagy csúszdán lecsúszni, magas mászókára felmászni. Ha legyávanyulazzák, vajon lesz-e annyi ereje, hogy akkor se tegyen olyat, amit nem akar, amikor a környezete provokálja? Mennyire számít neki vajon majd az, hogy a külvilág milyen nyomást akar rá gyakorolni, hogy szerintük mi a normális? Mert számomra ez itt a nagy kérdés.

Nem is olyan régen, amikor anyukám kilakkozta a lábkörmét, Mór szólt, hogy ő is szeretné kipróbálni. Hát, kékre festettük a körmeit. Aztán valaki megkérdezte, hogy ez nem gáz-e, hiszen a fiúk nem lakkozzák a körmüket. Azt válaszoltam: nem akarom, hogy szégyenérzete legyen valami miatt, amire vágyik, ha a vágya nem sért senkit sem. Mert mi van, ha, mondjuk, esetleg meleg? Mert miért ne lehetne? Én legyek az első, aki görcsöt okoz neki? Aki bűntudatot kelt benne, mert olyasmire vágyik, amire nem lenne szabad? De nem kell ehhez a homoszexualitásig elmenni. Mi van, ha neki egyszerűen tetszik valami, ami nem szokványos? Éljen szorongásban azért, mert attól fél, hogy valaki megszólja érte? 

Inkább azt próbálom erősíteni benne, hogy vállalja fel magát. Legyen magabiztos. Ha hisz valamiben, képviselje. Ha valaki csúfolja, ne vegye magára, legyen annyi önbizalma, hogy megvédje az álláspontját, az ízlését. Ezzel párhuzamosan pedig fogadja el, hogy más meg másmilyen.

Vannak duci emberek, vannak szőke hajú emberek, vannak „ferde” szemű emberek és vannak barna bőrűek. Van, aki eszik húst, és van, aki nem. Egyesek dohányoznak, mások meg nem. Van, amikor fiú és lány szereti egymást, és van, hogy fiú fiút, lány meg lányt. Vannak hajléktalanok, és olyanok is, akiknek több házuk van, mint amennyit meg tudnak számolni. Vannak jó és rossz emberek is. Mindenki más, és ez pont így van jól.

Szóval arra kérek mindenkit, aki a gyerekekre hivatkozva tiltatná be a Pride-ot, hogy az én gyerekemre ugyan ne hivatkozzanak.
Százszor is inkább legyen más, mint a többi, lehet lila a haja, lehet tokától bokáig kivarrva, lehet meleg, bi, de persze lehet velünk ellentétben nyakkendős, zakós, decens „rendes” ember. Nyilván szeretni fogom akkor is, ha pedig ehelyett egy intoleráns, homofób, rasszista, idegengyűlölő ember lesz belőle – hisz az anyja vagyok –, akkor csinálja! Na, de azt „tényleg csak a négy fal közt”, hogy egy „klasszikust” idézzek.

Abban bízom, hogy a feltétel nélküli szeretet, amiben él, az megerősíti az önbizalmát annyira, hogy nem fog félni attól, ami más. A más megismerésétől ő csak több, színesebb lehet. Hoppá, színesebb... Mint a szivárvány.  

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/lazyllama