Kanicsár Ádám András: Talán a menny, talán a pokol (novella)
Mi vár azokra, akik egész életüket azzal az eltökélt céllal élik le, hogy a mennybe akarnak jutni? Végül tényleg kinyílnak számukra az égi ország kapui? És mi van azokkal, akik cseppet sem élnek szent életet? Melyek a megbocsáthatatlan „bűnök”? És tényleg minden „bűnös” elnyeri méltó jutalmát? Kanicsár Ádám András novellája.
–
Margit idegesen lépkedett az Andrássy úton. Kényelmetlenül mocorgott benne a gondolat, hogy a hőségből be kell majd mennie a hidegbe, de amikor a bejáratnál biccentett a biztonsági őrnek, és tényleg megcsapta az arcát a hűs levegő, furcsa módon azonnal megnyugodott. Talán jól is fog esni, gondolta.
A sor lassan haladt, megint valami külföldi majomkodott előtte magyar pénzekkel, nem értette, mi mennyit ér. Ő maga még nem volt külföldön, csak egyszer, Bécsben, még régen, és ott is Gyula rendezett mindent. De biztos volt benne, hogy minimális matematikai tudással nem kellene hogy ez ekkora problémát jelentsen. A számok azok számok, a papír meg papír.
Bosszantotta az ajándékbolt látványa is.
Sosem értette, hogy engedhetik meg, hogy esernyőket csináljanak szent festményekből, hogy aztán Michelangelo Ádám teremtésén ázzon az eső. Hogy Istent használjuk arra, hogy ne ázzunk meg.
Erre az ima való – mormolta magában. Megint nem vette észre, hogy magában beszél.
A lába mellett egy kislány figyelte, Margit elmosolyodott. Majd végigmérte a szülőket: rövidnadrág, farmering. A nőn rövidnadrág, méghozzá egy múzeumban, ráadásul egy állami múzeumban. És egy kisgyereket elrángatni ide, aki nem is érti miről lesz szó, csak rémálmai lesznek – dohogott magában, majd rögtön rendre is intette magát. Igazságtalan vagy, gondolta. Ha gyerekkorában az apja nem mutatta volna meg neki a művészeti albumokat, lehet, hogy ő se lenne most itt.
Ezt a korszakot különösen szerette. Gyerekként még izgalmas titoknak számított belopózni a nappaliba, kinyitni a drága köteteket, és közelről jól megnézni a szenvedő arcokat, a démonokat, a pucér embereket, ahogy bűneik miatt üstökben főnek az idők végezetéig, és elképzelni a hangjukat, sikolyukat. Később, amikor már nagylány volt, sokszor ütötte fel újra ezeket az albumokat. Ha valaki gonosz volt vele, illetlenül beszélt vagy túl ledér volt, és ez bosszantotta, csak végignézte a képeket, miközben elmerült abban a furcsán bizsergető gondolatban, hogy melyik bűnös osztálytársára vagy szomszédra mi vár a túlvilágon. A jegyárus kék haja miatt ismét eszébe jutottak az üstök, amiket most végre élőben láthat.
Belépve a kiállítóterembe azonban erős aggodalom fogta el. Arra számított, hogy azonnal az orrában fogja érezni a mennybeli édenkert édes virágait és csípni fogja a szemét a pokol kénköves füstje. Azt várta, hogy már az első pillanattól kezdve minden ecsetvonás igazolja a feltevését, hogy valójában a földi lét maga a pokol, és ha valaki jól viseli ezt a poklot, akkor a mennybe jut majd. Számára pedig minden kép, minden kiírás, minden információ bizonyíték lesz arra, hogy ő helyesen él.
A megvilágosodás helyett viszont csak rengeteg betűt látott. Miközben az évszámokat olvasgatta, megijedt, hogy mi lesz, ha nem kapja meg azt a szent visszaigazolást, amiért idejött. És amiért templomba is jár, újabban egyre többször.
Nem lesz meg az égi jel, hogy neki van igaza, hogy ő mindent jól csinált. Hogy azért, mert kibírja itt, a földön, az igazi démonok között, akik mindenhol ott vannak – az ajándékboltban, a jegypénztárban, a ruhaboltban, és itt, a feliratok előtt szorongva, a tömegben –, végül elnyeri méltó jutalmát.
Lehet, ez maga egy isteni példa, futott át Margit agyán. Már az, hogy ennyire kell küzdeni azért, hogy lássa ezeket a táblákat és meglássa, megérezze az isteni iránymutatást és visszaigazolást. Végtére is, ez maga a pokol legélethűbb ábrázolása. Nem kellenek hozzá démonok és ördögök. Csak tolakodó, buta turisták és elkárhozott lelkek, akik azt sem tudják, mit látnak.
„Nem érdekelnek az évszámok, most már nézzük a lényeget” – mondta Lujzának, akivel érkezett, és otthagyta. A képek között némileg lehiggadt. Ahogy teremről teremre haladt, látta a világi bűnösöket, felismerte őket. Örömmel nyugtázta, hogy az örök életű bosszú hogyan les az emberre minden ablakból, minden sarokból vagy az égből. Vékony mosolyra húzódott a szája, mikor láthatta a fösvény haldoklót az ágyában. Ismert ilyen embert. Csillogott a szeme. Lám, a vidám zenélés az ördög műve. Ahogy a szemfényvesztés is. A csalás. A pajzánkodás. Helyesen éltél, mondta magában.
A kiállítás végén megdöbbenve nézte a Carmina Buranát hallgató fiatalokat, akik a földön fetrengtek. Látta maga előtt, hogy mennyire meg fognak egyszer döbbenni ezek a szerencsétlenek, ha néhány évtized múlva a saját bőrükön érzik majd a pokol minden nyomorát, és visszagondolnak arra, amikor a földön fetrengve nézték a képeket róla hűvös márványfalak között. Persze akkor már késő lesz.
Az egyik lány a tömegben szivárványos táskát hordott. Ezek szerint akkor ez a szegény lélek nem értett meg semmit. Nem járt nyitott szemmel, ezek a mesterművek csak szimpla szórakozások neki, ez a kiállítás is csak valami a sok közül, amit látott, ami már le van tudva. Végül is, ez is egy bűn, gondolta magában.
Pedig ennek a lánynak is a szeme előtt volt a bizonyíték. Annál a könyvnél, aminek a címét Lujzával felíratta, a hét főbűnről. Ki volt rakva a fordítása is minden oldalnak, magyarul és angolul. Elbűvölte, hogy mennyire értette már akkor néhány ember a világ normális működését, tetszettek neki a büntető és oktató szavak, ahogy pattogó ritmusban fegyelemre intették az olvasót.
Aztán, amikor a kevélységhez értek az oldalaknál, egyszer csak ott volt. Feketén és fehéren, kiáltott az oldalról, nagy betűkkel: PRIDE. Hát itt a bizonyíték. Már akkor tudták, már akkor készültek rá, már akkor tisztában voltak vele, hogy ezt a fertőt meg kell állítani. Bizony megjósolták, hogy el fog jönni a veszély.
Diadalittasan, lassan mutatott rá a bűnös szóra. Elképzelte, hogy megáll körülötte a világ, megszűnik minden zaj, és mindenki osztozik a felismerésében – mintha eddig csak ő vette volna észre a bűn szavát, a szent bizonyítékot. Látta, ahogy megnyílik a menny, érezte, ahogy megremeg a múzeum, súlyos kődarabok zuhannak a szétroncsolt tetőről, összezúznak és megnyomorítanak minden bűnöst, ő pedig a halálsikolyok zajában és döbbent, véres tekintetek kereszttüzében felemelkedik, megüdvözül, és maga mögött hagyja ezt a poklot.
De a zsongás nem szűnt meg. Csak Lujza bólogatott a maga ostoba módján, miközben Margit ujját és a szót figyelte. Egy fiatalember mellette csodálkozóan nézett, félig mosolyogva, félig megdöbbenve. Talán ő is részesedett a felismerésben. Talán rajta mosolygott. Talán a mennybe jut. Talán a pokolba.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / JACQUELINE BRANDWAYN
