–

Ha az ember már hét-nyolcévesen úgy megy haza az iskolából, hogy az út közepén sétálva hangosan kimondja: „meleg vagyok”, akkor az nem lehet véletlen. Arra már nem emlékszem, honnan tudtam, hogy ez az egész mit is jelent, de 100 százalékig biztos voltam a dolgomban, és ezzel a mondattal – ott és akkor – megpecsételtem a sorsomat. Mert a kimondott szavaknak bizony ereje van. Nem voltam egy lányos alkat, de az hamar kiderült, hogy lányok társaságában sokkal jobban érzem magam. Csúfoltak is ezzel, ezért néha olyan „fiús” dolgokat tettem, amikről nemcsak az osztályom, de az egész falu tudomást szerzett. Mert én voltam a „jó fiú”, akiről ezt nem gondolták volna, és emiatt legalább hetekig-hónapokig nem csúfoltak. Ha kellett, megvadultam, ha kellett, csúnyán viselkedtem, és egész nap arra koncentráltam, hogy jól tartsam a lábam ülésnél, és még a kisujjam is a helyén legyen. Nem volt olyan pillanat, amikor ne aggódtam volna azon, hogy „ez most elég fiús volt-e?” Ez volt az én keresztem, amit már ilyen fiatalon cipeltem. Nem kértem, nem vágytam rá, nem akartam de elfogadtam, hogy együtt kell élnem vele. Mert nem volt más választásom. Mindezt alig nyolcévesen. Aztán jöttek az átkozott hormonok, a plátói szerelmek és a lázadó kamaszkor. Az elnyomott szexualitás kora, az átbőgött éjszakák és a depresszív nappalok. Megtenni ugyan soha nem tettem meg, de az öngyilkosság gondolata is gyakran felmerült bennem. Ültem az ötödiken a szobaablakban, néztem a mélységet, lábbal kifelé. De nem voltam elég tökös, ha értitek! Botrányok persze a gimi alatt is voltak, amiken most már csak nevetek, ám akkoriban – ha nem is szó szerint –, de a tűzzel játszottam. Megfeleltem a társadalmi elvárásoknak. Aztán jött az egyetem, de ezeket az éveket már én basztam el. Az önsajnálat beszippantott, imádtam szenvedni, azt hiszem. Vagy csak gyáva voltam és kényelmes. Egy biztos, hogy a rejtőzködés már nagyon nyomasztott, alig vártam, hogy a fővárosba költözhessek.

Végre úgy szerettem volna élni, mint egy normális ember. (Na, ezen most hangosan felnevettem.)

2003. október 5-én az utolsó napsugarakat élveztük nővéremmel a Kálvin tér mellett. Ültünk egy kávézó teraszán, pár perce még első budapesti albérletemet csinosítgattuk. Huszonhárom éves voltam, kezdő meleg. Ittuk a forró kávét, süttettük az arcunkat, és én csak arra tudtam gondolni, hogy most jött el a megfelelő pillanat. (Persze felmerülhet a kérdés, hogy van-e olyan pillanat ami megfelel egy coming outhoz, de ezzel most nem foglalkoznék.)

A beszélgetést én irányítottam, ügyesen tereltem a témát, remegő kezekkel és összeszorult gyomorral készültem arra, hogy végre kimondjam: buzi vagyok. Némi rutinnal már rendelkeztem, a barátoknak pár héttel korábban vallottam színt egy esküvőn. Jeleztem, hogy valamit bejelentenék, mire ők elemi természetességgel közölték: „Tudjuk, hogy meleg vagy! Na és?!” Basszus! Magam sem hittem, hogy ez ilyen egyszerűen ment. Bárcsak lett volna vér a pucánkban, hogy évekkel korábban lejátsszuk ezt!

A tesómnak éppen egy új ismeretségről meséltem, mire ő természetes reakcióként kérdezte, hogy milyen a csaj. Én nagy levegőt vettem, és – soha annyira bátran, mint abban a pillanatban – remegő hangon azt mondtam: Nem csaj! Figyeltem, hogyan torzul el az arca, de meglepő módon rezzenéstelen maradt. Halálos nyugalommal nézett rám, és csak annyit kérdezett: Hanem? Ott ültem megrökönyödve, minden szarra felkészültem, de erre valahogy nem számítottam. Ennyire hülye lenne?

– Hát, pasi, bazdmeg! – csúszott ki a számon, és tényleg nem hittem el ezt az egészet!

– Jól van! – folytatta, majd annyit mondott a témához kapcsolva, hogy szerinte anyuéknak egyelőre ne mondjam el. Adott még pár intő tanácsot, hogy vigyázzak magamra és védekezzek, majd megköszönte a kávét, és elment.

Anyuékkal pár héttel később, telefonon közöltem a hírt. Nem volt előre eltervezve, de a körülmények úgy alakultak, hogy spontánnak kellett lennem. Ők „nyaralni” voltak a nővéremékkel, én egy pár hetes szerelmet próbáltam kiheverni éppen. A szokásos „biztonságban megérkeztünk” telefonhívást bonyolítottuk, hallgattam, ahogy csengő hangon a szállodáról áradoznak és örömködnek. Kurvára nem izgatott, csak azzal foglalkoztam, hogy nekem mennyire  szar az életem. Mondtam is anyunak, hogy ne haragudjon, de képtelen vagyok velük együtt vigadni, hiszen a szívem darabokban hever. Jó anya lévén vigasztalni próbált, és csak annyit mondott: „Ne is foglalkozzak vele, jön majd másik lány!” Itt volt egy kis hatásszünet, alig észrevehető, majd csendben még hozzátette: Vagy srác?

Elakadt a lélegzetem, és gondolkodás nélkül rávágtam: srác. Majd menekülve a helyzetből csak annyit mondtam, hogy a nővérem mindent tud, majd könnyek közepette kinyomtam a telefont, és magukra hagytam őket egy olyan helyzettel, amitől titkon minden szülő retteg.

Soha nem beszéltünk arról, hogy milyen volt nekik az a pár perc, soha nem emlegettük azóta sem, hogy mennyire volt fájdalmas nekik az az este. Én végre megkönnyebbültem, rájuk tettem a terhet. Hogy önző voltam-e? Szerintem nézőpont kérdése. Azóta sok-sok év telt el. És – bár ők nem fogadták el teljesen – a viszonyunk azóta is boldog és őszinte. Voltak kínos percek, amikor anyám konkrétan megkérdezte, hogy „a fasz melyik oldalán vagyok”, volt, hogy én sokkoltam őket azzal, hogy minden héten más pasiról áradoztam a telefonban. Tudtam, hogy rohadt nehéz nekik, és ehhez rengeteg idő kell. Tudtam, hogy rengeteg kérdés kavarog a fejükben, és azt is, hogy rohadtul féltenek. Bár felvilágosult szülőknek tartották magukat, ez azért még őket is padlóra küldte.

Ha már sokk, jöjjön ömlesztve, kiderült, hogy a nővéremnek nem lehet gyereke. A meddő lány és a buzi fiú! Nincs, aki tovább vigye a nevet és a géneket.

Hangozzék bármilyen nyálasan is, de megtörtént a csoda. Pár hétre rá a tesóm könnyek között újságolta, hogy természetes úton „úgy” maradt. Nem latolgattuk, hogy anyám imái vagy a tesóm ereje és hite voltak-e erősebbek, de azzal a tudattal, hogy bővül a család, egy óriási kő esett le egyszerre mindannyiunk szívéről.

Engem közben biztosítottak arról, hogy ez semmin sem változtat, és pont úgy szeretnek, mint annak előtte. Én nyugtattam őket, hogy semmiről sem tehetnek, hogy én nem meleggé lettem, hanem annak születtem.

Persze bíztak benne, hogy csak mulandó hóbort, hogy csak egy újabb meghökkentő merénylet. Reménykedtek, hogy az egész csak egy rossz tréfa, amit a „pesti lét”  váltott ki belőlem. Anyu magát okolta, és ezen nem segített az az ártatlan momentum sem, amikor viccesen megjegyeztem, hogy a pszichológusok szerint minden ilyenről az anya tehet. Ezt azóta is emlegeti, szóval tényleg mély nyomot hagyott benne. Bocsánat, utólag is! 

Mivel nem voltam profi coming outoló, az ösztöneimre hallgatva próbáltam megnyugtatni őket. Megígértem, hogy nem fogok tangában parádézni a Pride-on zászlókat lengetve, hogy nem követelek jogokat mikrofonnal a kezemben, hogy monogám típus vagyok, és mindig védekezem, és mindent megteszek azért, hogy olyan emberré váljak, akire nagyon, de nagyon büszkék lehetnek.

Azt hiszem, hogy jó fiú voltam, és engedelmeskedtem. A többségét továbbra is tartom, de idén eljött az idő, amikor úgy érzem, hogy jogom van az utcára menni, és békésen végigvonulni sok ezer másik emberrel. Zászló nem lesz, sem tanga, sem mikrofon. Csak sétálni szeretnék az út közepén úgy, ahogy anno nyolcévesen tettem, hazafelé. De most mást fogok mondani, jó hangosan!  Most azt fogom mondani, hogy  boldog vagyok! Mert hiszek abban, hogy a kimondott szónak ereje van.

 Szécsényi Oszkár

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Rawpixel.com