A szenvedélybetegek nem hazudnak!

–

Én több mint húsz éve élem az életem a függőségek ellentmondásos világában…

Minden akkor kezdődött, amikor a saját agyam csapdába ejtett, és heroinista lettem. Szerencsére 26 éves koromra sikerült meghekkelnem a szürkeállományomat, és azóta józan vagyok. Sőt, hivatásos agyhekker lettem: napi szinten foglalkozom mindazzal, ami a szerfüggők elméjét uralja, és segítek az érintetteknek eligazodni a saját szövevényes gondolataik világában, illetve az érzéseik és cselekedeteik útvesztőjében.

Ha úgy gondolod, hogy valamilyen formában a te életedet is meghatározza a szenvedélybetegség, és segíteni szeretnél magadnak vagy valakinek, aki a szerfüggősége miatt támogatásra szorul, akkor bizony nem árt tisztában lenned a dolog természetével.

A helyes szemlélet kialakítását továbbra is megnehezítik a különböző előítéletek és hiedelmek, amelyek következtében az emberek többsége a mai napig leginkább az akaratgyengeség jelének tekinti a szerfüggőséget (miközben a szakemberek egyértelműen betegségnek tartják azt).  

Nem az akarat gyengesége, hanem a gondolkodás zavara

A függőség oka nem a jellem hibájában vagy az akarat gyengeségében keresendő, hanem a tudatmódosító szerek kényszeres használatát eredményező úgynevezett addiktív gondolkodásmódban, amelyet a szakemberek gyakorlatilag rendellenességnek tekintenek. Ez a függőkre jellemző gondolkodásmód elsősorban a tudatot módosító szerekkel kapcsolatos gondolatok irracionalitásában nyilvánul meg, miközben nincs hatással az intelligenciára vagy az intuíciós képességre. Jól szemlélteti ezt az alábbi párbeszéd is, amelyet nemrégiben folytattam egy kifejezetten intelligens kliensemmel (akinek a neve legyen most Éva).  

Éva: A férjemet az készíti ki legjobban, hogy nem érti, hogy amikor egy ideje nem iszom, és józan vagyok, akkor miért veszem meg mégis a piát annak ellenére, hogy tudom, milyen szenvedéssel fog járni a dolog, és milyen negatív következményei lesznek.

Én: És miért veszed meg?

Éva: Egyszerűen kikapcsolom a racionális énemet. Nem próbálom meg észérvekkel meggyőzni magam, csak cselekszem, és kész.

Én: Értem. És miért nem hozol fel észérveket? Hiszen ha akarnád, akkor ezt könnyedén megtehetnéd.

Éva: Mert akkor nem venném meg a piát.

Én: De hisz tudod, hogy következményei lesznek. Akkor mégis miért akarsz inni?

Éva: Nem tudom.

Ahogy láthatod, Éva érvelése nem igazán tekinthető logikusnak, hisz pontosan tudja, milyen következményei lesznek annak, ha iszik, és ennek ellenére mégis inni akar. Úgy tűnik, az addiktív gondolkodásmód nála a racionális gondolkodás tudatos kiiktatását szolgálja, mégpedig annak érdekében, hogy lehetővé váljon az ivás. Amikor pedig megkérdezem tőle, hogy egyáltalán miért akar inni, nem tud választ adni.

Valójában az ügyfeleim jelentős része nem képes megfogalmazni, hogy miért iszik vagy drogozik. Csak úgy rám tőr, minden ok nélkül… – ilyesmit szoktak mondani.

Persze olyan is akad, aki pontosan tudja, hogy azért választja a tudatmódosító szereket, hogy ne kelljen a problémáival vagy a szorongásaival szembesülnie.

Hogyan alakul ki az addiktív gondolkodás?

Az addiktív gondolkodás alapvetően az alacsony önbecsülésben gyökerezik. Számtalan ügyfelem érzi magát alacsonyrendűnek vagy értéktelennek – még akkor is, ha a társadalmi helyzete és a körülményei nem arról tanúskodnak, hogy bármilyen szempontból is alkalmatlan lenne az életben való boldogulásra.

Sőt, sok kifejezetten sikeres ügyfelem esetében megfigyelhető az önbecsülés hiánya annak ellenére, hogy a tehetségüket és az eredményeiket különféle elismerések, díjak, kitüntetések bizonyítják. Volt például egy kliensem, aki egy nagyon jól menő vállalkozást működtetett. Amikor megkérdeztem tőle, hogy melyek azok a személyes tulajdonságai, amelyeknek a sikerét köszönheti, azt felelte: csupán szerencséje volt, mert egyébként tehetségtelen embernek tartja magát. 

Tapasztalataim szerint nincs is olyan szerfüggő, aki az élete valamely területén ne érezné magát alacsonyabb rendűnek (általában anélkül, hogy bármilyen valós oka lenne rá).

A szerhasználat pedig gyakran ennek a tartósan torzult valóságérzékelésnek a következménye, és arra szolgál, hogy a borúlátásból eredő lelki fájdalmakat enyhítse. Persze bárkivel előfordulhat, hogy bizonyos helyzetekben alábecsüli a saját képességeit, illetve alulértékeli önmagát, de a szenvedélybetegekkel ellentétben az egészséges emberek nagy része képes a valóság talaján maradni, és tisztában van a saját értékeivel – így nincs is szüksége tudatmódosító szerekre ahhoz, hogy megbirkózzon a kellemetlen érzéseivel.

Sérülő önbecsülés

Az önbecsülés sérülése a legtöbbször már gyermekkorban bekövetkezik, és alapvetően abból adódik, hogy valamelyik szülő nem megfelelő módon viszonyul a gyermekéhez: például elhanyagolja őt, igazságtalan vele szemben, vagy éppen teljesen irracionális módon viselkedik vele.

Ezek a megnyilvánulások mind elviselhetetlen szorongást szülhetnek a gyerekben, aki ugyebár ösztönösen „isteníti” az általa tévedhetetlennek tartott szülőket. A keserű valóság előtt értetlenül állva pedig ilyenkor bizony a legtöbb gyerek arra a következtetésre jut: biztosan vele van a baj, ő maga csinálhatott valamit rosszul – hisz a szülők csakis igazságosak lehetnek, és ok nélkül nem büntethetik vagy bántalmazhatják őt.

Sok esetben ez a személyiség éretlenségéből adódó téveszme oly mértékben állandósul az egyénben, hogy felnőttkorban is jellemző marad: az egyén gyakran azt érezi, hogy ő rossz, és nem érdemli meg, hogy jó dolgok történjenek vele. Azok pedig, akik ennyire értéktelennek érzik magukat, hajlamosak lehetnek arra, hogy különböző szerek használatával meneküljenek el a saját kis téveszméikből konstruált „valóság” elől.

Az addiktív gondolkodás tehát lényegében arra szolgál, hogy megvédje az embert azoktól a gyötrő negatív érzelmektől, amelyek abból erednek, hogy gyermekkorában sérült az önbecsülése.

A szenvedélybetegek nem hazudnak

A legtöbb embert, aki egy szerfüggővel él együtt, az zavarja leginkább, hogy a függő – az ő megítélésük szerint – mást sem tesz, csak folyton magyarázza a bizonyítványát, és persze állandóan tagadja a szerfogyasztás nyilvánvaló tényét. Jól példázza ezt az is, hogy amikor hozzátartozók kíséretében érkezik hozzám először valaki állapotfelmérésre, szinte minden esetben elhangzik valami ilyesmi:

Dudits úr! Készüljön fel arra, hogy a férjem hazudni fog magának is. Minden szakembert átver, és az ujja köré csavar. Egy szavát se higgye el! Pontosan tudja, hogy ön mit akar hallani tőle. Képtelen az őszinteségre.

Én ilyenkor udvariasan megköszönöm a felvilágosítást – és csak mosolygok magamban, mégpedig azért, mert pontosan tudom, hogy a szenvedélybetegek nem hazudnak. 

Hadd magyarázzam meg. Hétköznapi értelemben a hazugság szándékosan pontatlan vagy valótlan állítást jelent. A szenvedélybetegek megnyilvánulásainak pedig az ebben az értelemben vett hazugság bizony nem része. Ha ugyanis egy szerfüggő valótlant állít, azt az esetek többségében nem akarattal teszi, és nem azzal a céllal, hogy bárkit is megtévesszen – tudniillik a legtöbbször ő maga sincs tisztában azzal, hogy nem igaz, amit mond, sőt megvan győződve a saját igazáról.

Ennek megfelelően nem hazugság az, ami ilyenkor megnyilvánul, hanem az addiktív gondolkodással összefüggő tagadás. Ez a fajta tagadás pedig nem más, mint egy olyan – tudattalan – énvédő mechanizmus, amely lényegében „megóvja” a szerhasználót attól, hogy szembe kelljen néznie a számára elviselhetetlennek, elfogadhatatlannak vagy akár egyenesen katasztrofálisnak tűnő valósággal.

A tagadás tehát a szenvedélybeteg pszichés immunrendszerének kóros túlműködése, amely megakadályozza őt abban, hogy megfelelő módon tudjon megküzdeni az élet hétköznapi kihívásaival.

Pontosan ezért nincs semmi értelme szembesíteni egy szerhasználót a tagadásával, és mindenáron megpróbálni vallomásra bírni annak érdekében, hogy azután szépen leszokjon. A „Valld be, hogy ittál! Már megint miért hazudsz? Miért nem látod be?” és az ezekhez hasonló mondatok teljes mértékben hatástalanok.

Ha felismerjük, hogy a szerfüggő szerettünk nincs tisztában a saját szavainak valóságtartalmával, illetve tagadásban van, akkor pláne felelőtlenség az egyébként is sérült önbecsülését továbbgyengíteni azzal, hogy hazugsággal vádoljuk. Ha valóban segíteni szeretnénk neki, inkább erősítsük az önbecsülését! Ehhez pedig az alábbiakra lesz szükség.

• Fogadjuk el, hogy a szerfüggőség betegség, és nem jellemhiba.

• Ne tekintsük a szerfüggőt akaratgyengének, és ne győzködjük arról, hogy „minden fejben dől el”.    

• Tartsuk észben, hogy a lelke mélyén még a legvadabbul dühöngő, vagy az erejét és okosságát folyton fitogtató szerfüggő is csak egy kétségbeesett kisgyerek, aki arra vár, hogy végre belekapaszkodhasson valakibe, és visszanyerhesse a világba vetett hitét meg az önbizalmát.

• Ismerjük meg a lehető legjobban azt, aki a támogatásunkra szorul, hogy minél hatékonyabban tudjunk neki segíteni abban, hogy felismerje a saját erősségeit.

Persze tudom, hogy nehéz egy olyan embernek segíteni, aki adott esetben nemcsak a saját lelkét, hanem a te lelkedet is felzabálja, de hidd el: van megoldás! És még csak a csodákban sem kell hinned – elég, ha megtanulod, miként lehet valakit mesteri módon motiválni a változásra.

Dudits Dénes