–

Ugye, tudod, miről beszélek, ha azt mondom, hogy vannak olyan napok, amikor úgy érzed: átok ül rajtad, mindjárt rohannod kellene a rontáslevevőhöz (ha van még ilyen), vagy egyszerűen csak bebújni a takaró alá, és nem gondolni semmire. Az ilyen napokon semmi sem sikerül: nem oldódik meg az a probléma, amin már egy fél éve rágódsz, lemondják azt a találkozót, amiért te egy nagyon fontos másik találkozót mondtál le, és már nem lehet visszacsinálni, a sorban pont előtted romlik el a pénztárgép, a bankautomata épp nálad adja meg magát, persze a kártyádat még elnyeli…

Ugye, volt már ilyen napod?

Nekem is pont egy ilyen volt, de nem egész nap, mert egyszer csak történt egy kisebbfajta csoda is. Csúnyán köhögő férjem a tüdőgondozóba kapott beutalót a háziorvostól. Hívom a megadott számot, magam elé teszek egy jó kis könyvet, hiszen általában nem egyszerű elérni egy egészségügyi intézményt telefonon.

Teljes megdöbbenésemre a harmadik csengetés után felvették, (nem, nem géphang, ami hosszú percekig oktat teljesen fölösleges dolgokról), és egy KEDVES női hang megkérdezte, mit szeretnék.

Időpontot. Igen, sajnos, csak egy hét múlva lesz. És utána továbbra is kedvesen elmagyarázta, hogy új helyre költözött a gondozó, részletesen elmondta, hogyan lehet megközelíteni, még arra is figyelmeztetett, hogy a villamoson az utolsó kocsiba érdemes felszállni, mert akkor kevesebbet kell gyalogolni.

Ugye, érthető? Egy magyar egészségügyi intézményben emberi hangon beszél veled valaki, aki kedves, célratörő és informatív.

Hát, nem különös hely a világ?

Hiszen az ellenkezőjére sajnos egyre több példa akad manapság. Ugyanabban a kerületben, egy másik egészségügyi intézmény laborjának ajtaja előtt ültem, már a vérvétel után, vénámra vattadarabot szorítva. Két perc múlva kabátban, táskával jött ki a laborból a nővér, éppen a kulcsot tette a zárba, amikor lihegve szaladt egy páciens, a leletéért jött. Még mielőtt megszólalhatott, és bármit kérhetett volna, a nővér mindenfajta köszönés nélkül rádörrent: „Csak azt ne képzelje, hogy most kinyitom az ajtót a maga kedvéért, és bármit is csinálok. Nem látja a kiírást? Háromkor zár a labor!” Odapillantok a faliórára: éppen két óra ötvenöt perc volt. De természetesen hiába. A páciens könyörgőre fogta: csak a leletéért jött, azt egy pillanat alatt oda lehetne adni, bocsánat, nem tudott hamarabb ideérni. „Majd holnap!” – zárta rövidre a nővér, ráfordította a kulcsot a labor ajtajára, és „győztesként” elmasírozott.

A páciens kétségbeesetten rám nézett. Együtt érző szavakat mondtam neki, tudván, hogy ezzel persze nem segítek rajta, csak kicsit elviselhetőbbé teszem a sajnos már nem kirívónak számító esetet.

A negatív példákat hosszan sorolhatnám. Ma már a magánegészségügyben is előfordul, hogy az asszisztensek lekezelően, fenyegetően beszélnek a beteggel, vagy egyszerűen csak közlik: „Jól nyissa ki a fülét, és figyeljen, nem mondom el többször!”

Persze, ha jól meggondoljuk, a fizetős egészségügyben dolgozó nővérek ugyanazok, akik az állami intézményekben dolgoznak. Nyilván nem mindegyiknek sikerül egy egész délelőttnyi lekezelő, sértegető modor után váltani, és a második munkahelyén kedves, megértő üzemmódba kapcsolni.

Kedves dolgozó, ott, a tüdőgondozóban! Azon a bizonyos napon egy kicsit visszaadtad a jókedvemet és az embertársaimba vetett bizalmat. Bocsánat, hogy tegezlek, semmit nem tudok rólad, sem a nevedet, sem az életkorod, csak azt, hogy nagyon örülök neked. Biztosan sok hasonló társad van.

Csak néha nehéz őket megtalálni.

Török Katalin

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Minerva Studio