Mivel én is rendszeresen futok, érdeklődve olvastam azt az cikket, amelyben a futó nőket támogató háttérről írtatok. Dicséretes, hogy sok nőnek ilyen családja van, nekem sajnos más a tapasztalatom.

A történetem egyszerű, már-már szokványosnak mondható: két gyerek után újra formába akartam lendülni, leadni a terhesség-szoptatás-gyes szentháromság alatt felszedett kilókat, illetve újra belefogyni a gyerekek előtt hordott ruháimba.

Az otthon töltött idő alatt többször megfordult bennem, hogy vennem kéne egy teljesen új ruhatárat (nagyjából két mérettel nagyobbat), de ilyenkor mindig annyira kiborultam, hogy vagy elkezdtem egy léböjt kúrát, (nyilván nem fejeztem be, és az utolsó napon megettem két zacskó gumicukrot) vagy csak simán betoltam két csomag kekszet. Nem voltam vészesen kövér, de a vékony csontozatom, és a 163 centis magasságom miatt zavart, hogy nem tudok úgy öltözni, ahogy szeretnék.

Aztán egy furcsán sikerült állásinterjú után, egy hétig egy falat sem ment le a torkomon. Le is szaladt rólam két kiló. Ezt jelnek tekintettem, és elhatároztam, hogy most már nem halogathatom tovább. Bérletet vettem egy közeli fitneszterembe, és kínkeservesen nekikezdtem az általam felállított gyakorlatok elvégzéséhez. Később fogadtam egy személyi edzőt is, aki hetente egyszer segített, de főleg ellenőrzött. A legnehezebb a futás volt, első alkalommal 20 percet futottam a gépen, de azt hittem belepusztulok. Aztán szép lassan belejöttem, és két hónappal később kimerészkedtem a szigetre, ahol lefutottam egy egész kört.

Ha visszagondolok rá, nyilván csigatempóban ment, de leírhatatlan volt az extázis, amit utána éreztem. Így kezdődött a futós karrierem. Az első fél évben növeltem a távot, és nagyon élveztem a magamra fordított időt. Akkor még a családom is maximálisan támogatott, látták, hogy komolyan gondolom, szeretem, és jó lehetőség volt arra, hogy a nagyszülők is vigyázhassanak az unokákra.

Aztán az első félmaratonom mégis kudarcba fulladt, fel kellett adnom, és amikor sírva meséltem el itthon, azt a választ kaptam, hogy nekem nem futnom, hanem olvasnom kellene…

Lehet, hogy ekkor kellett volna abbahagynom? Szerintem jól tettem, hogy folytattam, de annyi bizonyos, hogy rá kellet jönnöm:

mellettem bizony nem áll senki, sőt, teljesen hülyének néznek, amiért ennyit futok. Pótcselekvésnek gondolják, pedig én egész egyszerűen csak a feszültséget vezetem le így, és még élvezem is.

Szász Eszter... boldogan

A futásaimat állandóan posztoltam. Lehet, hogy ez, lehet, hogy a – kívülállók számára hamar elért – látványos változás, vagyis a fogyás sok embert irritált, de tény, hogy kaptam hideget-meleget. Valóban nem kevés fotót posztoltam, amelyeken kipirultan, boldogan állok a szigeten, és bizony ez sok embernek nem tetszett. Sokan kérdezték, hogyan tudom megoldani, ki fotóz (!) és hasonló „jóindulatú“ megjegyzésekre kellett válaszolnom. Illetve nem kellett, de én mégis válaszoltam.

Még ilyenkor is pótcselekvésként definiálták a hobbimat. Ez annyiban megállja a helyét, hogy a problémákra sokszor pont futás közben születnek a legjobb megoldások,

de legalábbis sok mindent tisztábban látok, és a stresszt is könnyebb levezetni. De ha csak azt a pozitív oldalát nézzük, hogy egy év alatt különösebb diéta és önsanyargatás nélkül több mint 12 kilótól szabadultam meg, és két gyerek után újra beleférek a húszas éveim végén, harmincas éveim elején hordott ruháimba, akkor már megérte. De ma már nem az alakomért, hanem a kikapcsolódásért futok. Annak ellenére, hogy már nem okoz nehézséget öt–tíz kilométer megtétele, igenis vannak holtpontok, nehézségek, főleg télen, amikor reggel még, délután meg már sötét van, a hidegről nem is beszélve. Ilyenkor van egy pár napos kihagyás, és segít a pihenő. De néha elég arra gondolnom, hogy milyen jól érzem magam egy kiadós edzés után.

Ahogy az ember egyre többet fut, szinte észrevétlenül kerül bele egy futós közegbe, mind többen köszönnek neki a „futós helyén“ (nekem ez a Margitsziget), új ismerősökre, esetleg barátokra tesz szert. Megtett kilométerekről, különböző futóversenyekről, sportsérülésekről folyik az eszmecsere, és sokszor az az érzésünk, hogy minket „halandó“ ember nem érthet meg. És valóban, a kilométerek számának növekedésével egyenes arányban néznek sokan „futóbolondnak“, nemnormálisnak. Én egy dologban érzem magam kicsit őrültnek: megszállottan vásárolom a szebbnél szebb futóruhákat. Amikor néha egy futáshoz nagyobb gonddal válogatom össze a ruháimat, mint egy másik eseményhez, akkor érzem: lehet hogy valóban nem vagyok teljesen normális...

Ahogy egyre inkább elmélyültem a futásban, úgy kaptam egyre kevesebb támogatást otthonról.

Persze továbbra is bármikor elmehettem róni a köreimet, de meg voltak győződve róla, hogy ez csak valamiféle pótcselekvés... vagy menekülés otthonról. Pedig a futás nem megoldás, hanem eszköz, ami segíthet megoldást találni a problémákra. Vagy legalábbis kicsit tisztábban látni a dolgokat.

Életem első félmaratonját is a legnagyobb titokban futottam le. Onnantól kezdve nem volt megállás, szinte minden létező versenyre beneveztem, a programjaimat a futások köré szerveztem. Sosem a gyerekeimmel töltött időt kurtítottam meg, hanem a saját magamra fordított időből maradt kevesebb, mégis minden alkalommal óriási lelkiismeret-furdalással mentem el otthonról. Kívülállóként tudom, hogy nagyon soknak tűnt a hetente megtett kilométerek száma, de azt éreztem, hogy tudnék még többet is futni, ha jobban beosztanám az időmet. Jelenleg heti 40 és 80 kilométer között ingadozom, nyáron a legtöbb 92 kilométer volt hét nap alatt, ezen azóta is csodálkozom.

Visszagondolva az elmúlt fél évre, azt gondolom, hogy ezen az „őrült“ állapoton át kell esni, hogy később józanul be tudjam illeszteni a futást a mindennapjaimba. A gyerekeimnek ma már természetes, hogy „mama futni megy“, sőt, a lányom már szeretne jönni velem.

Remélem, hogy a családom is megérti lassan: a futás nem pótcselekvés, nem valami elől menekvés, hanem egy életmód, amivel mindenki csak nyer.

Vasárnap újra maratont futok. Nem a dicsőségért, hanem a futás öröméért. Sokan kérdezik, hogy mi jön utána, mi történik, ha nem lesz több célom. Nekem csak az a célom, hogy minél nagyobb örömöt leljek benne. Ennyire egyszerű.

 Szász Eszter