Hónapok óta rendszeresen írunk a szépségről. Másként, mint eddig... és másként, mint mások. Szeretnénk újradefiniálni a fogalmat, a fókuszt kintről inkább befelé irányítani, mert meggyőződésünk, hogy minden külső próbálkozás kár addig, amíg belül nincs rendben az ember magával. Ezt persze átkozottul könnyű kimondani, de sokkal-sokkal nehezebb megvalósítani. És mi magunk is még csak valahol útközben vagyunk. Most ennek az útnak egy fontos állomásához értünk, amikor megírtuk levelünket a saját fiatalkori önmagunknak. Tapasztalt, tökéletlen, felnőtt nők a komplexusokkal, önbizalomhiánnyal, megfelelési kényszerrel vagy épp testképzavarral küzdő kamaszlányoknak. Szembenézős, mélyre menős, sok esetben kifejezetten megindító alkotások születtek, amelyeket egy kamera előtt fel is olvastunk. Nézzétek meg!
A következő napokban teljes terjedelmükben is olvashatjátok majd a leveleinket a WMN oldalán. Arra buzdítunk titeket, hogy ti is üzenjetek saját kamaszkori önmagatoknak!
A legjobb levelekből idézünk majd, ezt augusztus elején olvashatjátok el. És akiktől idézünk, azok kapnak egy ajándékcsomagot is, a projekt támogatója, a Dove jóvoltából!
Csepelyi Adrienn arról, mi köze az edzésnek a diszkalkuliához, a toxikus mondatoknak a gyógyvíz buborékjaihoz és az önszeretetnek a testsúlyhoz. (Spoiler: az utóbbinak semmi.)
Hogyan lehet újra és újra felállni a veszteségből, egy krónikus betegségből, erőt meríteni belőle, és békére lelni? Krajnyik Cintia mesél nektek az idei nyaráról.
Lehet, hogy azért nem érezzük magunkat biztonságban egy kapcsolatban, mert a lelkünk mélyén nem hisszük el, hogy megérdemeljük a szerelmet vagy azt a valakit, aki minket választott (valami tévedés vagy szerencse folytán „bizonyára”)?
Korunk a harsányságot kedveli, a hangzavart, a „látványpékséget”. A gátlásos, nehezen oldódó gyerekek hátrányban érzik magukat a nagyszájú, cserfes társaik között. És ehhez jön még a nehezítés, amikor a szülő csupa jó szándékból folyamatosan tépázza az önbecsülésüket azzal, hogy olyat vár el tőlük, amire képtelenek. Nem árt újra figyelmesen elolvasni a szakember tanácsait:
A düh nőként alapélményünk, de jól leplezzük, mert réges-rég megtanultuk mederben tartani, hogy aztán időnként mégis szakadjon a gát a legváratlanabb helyzetekben, és magunk se értsük, honnan jön ez a nagy víz, ez az áradás, ami visz magával mindent, azt is, amihez ragaszkodnánk.
Iliás-Nagy Katalin csodálatos fotóriportja következik Margit néniről, aki még kútról hordta a vizet, teknőben mosott, kemencében sütötte a kenyeret, biciklivel tolta haza „nagy hassal” a tetőhöz szükséges deszkát, és látta a bombákat világítani Debrecen felett.
