–

Ki ez a nő?!

Legelőször úgy találkoztam a Florence Welch-jelenséggel, hogy megnéztem a Daisy Jones and The Six című sorozatot, ami egy kitalált zenekar felemelkedéséről és bukásáról szól a hetvenes években, és amúgy egy remek, azonos című könyv adaptációja. 

Szerintem nem túlzok, ha azt mondom, fülig beleszerettem a címszereplőt alakító Riley Keough-ba, akinek szépsége és istenadta tehetsége mellett a megjelenése, a színpadi jelenléte, a mozgása és a stílusa is gyakorlatilag térdre kényszerített. Olyan volt, mint egy jelenés. Azon gondolkodtam, hogy vajon milyen vízió állhatott mögötte. Kinek a fejéből pattantak ki ezek a kosztümök, amik egyszerre hozzák a tökéletesen hippi lazaságot és a reneszánsz udvari fenségességet?

Esküszöm, sokat töprengtem azon, hogy ha létezne egy előadó, aki így néz ki, így mozog és közben leszakítja a plafont, olyan erővel énekel, akkor én biztos elsőszámú rajongója lennék. Sajnáltam, hogy be kellett érnem a mindössze egy évados sorozat fiktív karakterével. Aztán eltelt pár hónap és épp új zenéket keresgéltem, amikor a zenelejátszó platform ügyes algoritmusa elindított egy számot. 

Ez volt a Girl with One Eye című dal. 

Már az első gitárhangoknál és soroknál megéreztem a kocsma füstjét – számomra ez mindig jó jel, ha zenéről van szó –, és ahogy a zene, a szöveg és az ének kibontakozik, a dal már fel is került az aktuális kedvenceim listájára. Azt a rohadt élet, mi ez a hang?! Nem szeretem, túlhasználtnak érzem a „nyers erő“ szókapcsolatot, de sajnos nem ismerek találóbb kifejezést arra, ami ebben a dalban történik.

Egyszerre sötét, recseg-ropog, mint egy öreg bakelit, az énekesnő pedig hol finoman játékos, hol kitépi a szíved és megeszi előtted. Ki ez a nő?!

Pillanatok alatt eljutottam a megfejtésig, és akkor hirtelen több felismerésem is lett. 

Egyrészt, hogy ja tényleg létezik egy ilyen zenekar, a Florence + The Machine! Ez AZ!

Másrészt, basszus, hát megvan, ki inspirálta Daisy Jones (sorozatbeli) karakterét. Az öltözete, a megjelenése, a haja, a mozgása és a hangja… minden stimmelt. De konkrétan minden. Csakhogy Florence Welch ráadásul még valódi is, nem is akármennyire.

View this post on Instagram

A post shared by Florence + The Machine (@florenceandthemachine)

Természetesen azonnal kutatómunkába kezdtem és ekkor esett le nekem a tantusz – tudom, egy kő alatt élek, úgy tűnik –, hogy jobban ismerem Florence munkásságát, mint azt gondoltam, és arra is rájöttem, hogy attól még bőven belezúghat valaki egy előadóba, hogy az életműve többször nem tetszik, mint ahányszor igen. (Amúgy ez az ominózus dal is igaziból egy feldolgozás.)

De akkor merüljünk is el a fájdalmat és dühöt pop-rock himnuszokkal feldolgozó énekesnő életében!

Egy sellőhöz képest fájdalmasan átlagos

Florence Leontine Mary Welch 1986-ban született Londonban, egy értelmiségi, művészileg mindenképpen inspiráló, ha nem is ideális családi háttérbe: édesapja a reklámbizniszben utazott, édesanyja a reneszánsz művészetekben volt jártas, ami már gyerekként a mitológiai, spiritualista és történelmi narratívák irányába tolta Florence kreatív érdeklődését. Ám a szülők Florence kiskamasz korában elváltak, a lány két testvérével együtt az anyjával maradt, aki egész hamar újra férjhez ment (egész konkrétan a szomszédhoz), így Florence-nek a mostohaapán kívül még két féltestvérrel is össze kellett szoknia. 

A gondtalan gyerekkort az is beárnyékolta, hogy tizennégy éves korában a bipoláris zavarban szenvedő nagyanyja öngyilkos lett, kiugrott New York-i lakása ablakából. A tragédia komoly nyomot hagyott Florence-ben, ugyanis ez a nagyanyja volt, aki arra biztatta, hogy induljon el a zene és az éneklés irányába. 

Ezek a körülmények tolták egyre inkább egy belső fantáziavilág felé, ami menedéket nyújtott neki, ahova bármikor mehetett. Középiskolás korában több lánnyal boszorkány-kört alapított, akikkel mindenféle bűbájt és varázslatot végeztek, ezzel a hétköznapjaiba is tudott némi misztikumot csempészni, de az önbizalmának nem feltétlenül tett jót az érdeklődési köre, ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy a sellőkhöz és egyéb varázslényekhez képest ő fájdalmasan átlagos.

Nem érezte jól magát a bőrében, és igaziból akármit megtett volna, hogy megváltoztathassa külsejét, annyira nem látott magában semmi szépet, vagy különlegeset. Itt kezdődtek küzdelmei a táplálkozási és testképzavarral, amit később például a Hunger (magyarul: éhség) című dalában is feldolgozott. Az anorexián túl Florence diszlexiával (olvasási nehézség), diszpraxiával (fejletlen mozgáskoordináció, „ügyetlengyerek-szindróma”), erős szorongással és agorafóbiával is küzd, épp ezért különleges, hogy a színpadon mindezt képes kikapcsolni. 

View this post on Instagram

A post shared by Florence Welch (@florence)

Annak fényében, hogy az elmúlt lassan húsz évben valóságos ikonná vált, ez különösen tanulságos életív.

Florence tökéletes példája annak, amikor valaki nem klasszikusszépség-jegyekkel bír, megannyi mentális zavarral küzd, mégis árad belőle egy olyan energia, amitől mindez abszolút háttérbe szorul és egy valódi letaglózó jelenséggé válik. 

Zabolálatlan, hullámos vörös haja, markáns arcvonalai, erős, szikár alakja és a habos-légies ruhák, amik szinte szárnyakat adnak neki, ezek mind-mind a női finomság és erő tökéletes lenyomatai egy emberben összpontosulva. És ez simán lejön csupán attól, hogy felmegy a színpadra és még egy hangot sem énekelt.

Meghallgatás egy nyilvános vécében

Sorsfordítónak bizonyult a találkozás Florence húgának bébiszitterével, ugyanis Isabella Summers személyében megismerkedett szerzőtársával, akivel hamarosan meg is kezdték a közös dalok írását.