–

Amikor a Férfiak fecskében című angol romantikus vígjátékot megnéztem, úgy éreztem, hogy – hosszú évek után – végre kaptam egy olyan brit komédiát, amit akárhányszor újranézhetek.

Rettentően szeretem a jóféle brit öniróniával, abszurd humorral fűszerezett filmeket, és idejét sem tudom már, mikor láttam utoljára olyan alkotást a szigetországból, amire aztán nosztalgiával gondolok újra (a legutolsó ilyen élményem talán a Bridget Jones naplója volt meg a Brian élete).

Az a jó hírem, hogy a Férfiak fecskében című film végre az az intelligens, vicces, brit rom-kom, amiből érdemes repetázni minden nyáron.

A szereposztás már önmagában boldoggá tett, mert többek közt olyan népszerű brit sorozatszínészek szerepelnek, benne, mint a Downton Abbey-ből Carson vagy a Sherlockból Lestrade felügyelő.

A történet a hivatali munkától besavanyodott főhős életközepi válságáról szól, és arról, ahogyan azon végül túljut – önmagát is meglepve. Eric egy nagynevű cég vezető könyvelőjeként dolgozik, mindennap bemegy a baromi unalmas munkahelyére, ahol elvégzi a baromi unalmas, monoton munkáját, és részt vesz baromi unalmas értekezleteken. Amíg ő élete mélypontját éli meg, addig felesége éppen most kerül karrierjének csúcspontjára: képviselő lesz a helyi önkormányzatnál. Ha ez nem lenne elég, akkor még a fiuk is kamaszodik.

Eric lazításképp (vagy menekülésként) mindennap lejár a helyi uszodába, ahol egyik nap feltűnik egy férfiakból álló szinkronúszó csapat. Hosszas hüledezés után (hogy mégis, miért áll össze egy csapat tekintélyes brit férfi egy ilyen nőies formációba), végül győz Eric kíváncsisága, és megszólítja őket.

A klub valamennyi tagjának megvan a maga története, és ezt a formációt egyfajta fricskának szánják a helyi közösség felé. A klub tagjai – felismerve Ericben a hasonszőrűt – meghívják őt, hogy csatlakozzon hozzájuk. A beavatáskor a férfi öltözőben kell felesküdnie a szövetségre:

„Első szabály: Senkinek egy szót sem a klubról!” 

Amíg az amerikai menedzsernemzedék lázadása a harcosok klubja volt, addig az életközepi válságát megélő brit férfiak az élet értelmetlensége ellen szinkronúszással lázadnak fecskében.

Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha elmondom: minden, a férfi szinkronúszásból adódó lehetséges poént elsütnek a film készítői – leszámítva az unalmas homofób ziccert, amelyet csak kevés rendező bír kihagyni, de Oliver Parker, és a forgatókönyvíró, Aschlin Ditta szerencsére igen. Igazi brit humor, baromi jó filmzene és gyönyörű vágóképek teszik élvezetessé az amúgy igencsak fajsúlyos alaptémát: az életközepi válságot. 

Fiatal csaj létemre kicsit sem éreztem azt, hogy ez a film ne nekem szólna. Engem – harminchoz közel – egy másfajta problémával szembesített: a konformizálódással.

Az én értelmezésemben tökéletesen oké az, hogy valaki a konformizmusból kitörve, az útkeresése közben hülyét csinál magából.

De talán majd ha középkorú leszek, újfajta olvasatot kap számomra a film, és megértem, miért kuncognak a nők, ha egy életközepi válságban lévő férfi vörös motort vesz vagy kétszemélyes kabriót. 

Eszembe jutottak azok az ismerőseim, akiknek mindenük megvan, mégsem boldogok. Aztán azok is, akik olyan munkával töltik az életüket, amiben ugyan nem látnak perspektívát, nem lelnek benne örömöt sem, de megélhetést és biztonságot igen. A biztos unalom szürke köde pedig végül életük minden pontjára rátelepszik. És eszembe jutottak azok is, akik kortól függetlenül, tele vannak álmokkal, de nem mernek tenni értük, mert félnek, hogy hülyét csinálnak magukból.

A film ismerős lehet mindenkinek, akinek elege van a megalkuvásból. Aki nem akarja elfogadni, hogy csak annyi az élet, amennyit aktuálisan nyújt. Lehet, hogy az Y generációsok már harminc felé átesnek egy életközepi válságon, és ezért annyira passzívak? Ki tudja...

A filmben feltűnő szinkronúszó csapat tökéletes metaforája annak, amikor valaki végre kimozdul a komfortzónájából.

Eric tipikus antihős a film elején: egy szürke könyvelő, és egyben nyámnyila, goromba férj, aki másokat okol a saját válságáért. Ha nem muszáj, nem hősködik, ha viszont muszáj, inkább elmenekül.

Férfias kiteljesedését groteszk módon pont a férfi szinkronúszó csapattól kapja meg, no meg a választ is életközepi válságára: „ne foglalkozz azzal, ki mit gondol, élj már végre!”.

Belépve a szinkronúszó csapatba ,végre szembenéz saját magával és a félelmeivel, és mer hős lenni a saját életében. Egy könyvelő fecskét húz, és fityiszt mutat a világnak.

Szőcs Lilla

Képek: Cirko Film