Azt mondják – pontosabban ezzel reklámozzák –, hogy elkészült az első magyar film a Gulágra hurcolt magyarokról – ez lenne Szász Attila Örök tél című munkája. Ami féligazság, hiszen jó pár film készült a magyar Gulág-történetekről eddig is, csak épp nem dramatizált formában, hanem dokumentumfilmként. Sára Sándor már rögtön a rendszerváltás után felvállalta ezt a küldetést, így született meg a Csonka Bereg, a Te még élsz?, majd a Nők a Gulágon-, és a Nehézsorsúak-sorozat. Szóval, amikor arról beszélünk, hogy elmaradt a szembenézés, és feldolgozatlan maradt a múlt, akkor azért ezt is vegyük számításba: volt, aki megpróbálta. És ezek a filmek igazán fontosak, ezek számolnak be közvetlen tapasztalatokról.

Egy részükhöz hozzá is lehet férni, mert három éve, amikor a kormány létrehozta a Gulág Emlékbizottságot – annak apropóján, hogy a 2015-ös évet kinevezte Gulág Emlékévnek – Sára Sándor filmjeit kiadták DVD-én. És támogatták Szász Attila és Köbli Norbert filmtervét, az Örök telet 423 millió forinttal – így kerültek kormánypárti politikusok a sajtóbemutatóra, sőt már a forgatásra is. Ami persze nem teszi kívánatosabbá a filmet ezen a vidéken – még akkor sem, ha az „ügy”-be nem lehet belekötni. De amikor Balog Zoltán jópofizik a rendezővel a díszletben, vagy Rétvári Bence szán húsz percet az életéből a promócióra, azt inkább kompenzálni kell errefelé. Nagyon jó filmet kell csinálni, hogy eltekintsünk tőle. Szász és Köbli meg is próbálja – hollywoodi sémák szerint – a legjobb tudásukkal. Széles közönségnek akarják elmesélni, mi történt itt ártatlan emberekkel a XX. század közepén, hogyan vettek el éveket az életükből, vagy sok esetben hogyan vették el az egész életüket a szibériai fogságban.

Az Örök télbe azzal az ambícióval vágtak bele, hogy aki tőlük tudja meg, mi az a Gulág, az egy valódi, hiteles képet kapjon, és borzongjon bele. Mondjuk, a plakáton szereplő felirattal, hogy „250 ezer igaz történet alapján” kissé túllőttek a célon, ehhez nem tudnak felérni, de ez már a marketingesek felelőssége. Ami a filmet illeti, azt kell eldöntenünk: sikerült-e akár csak felvillantani, milyen lehetett ebbe a rémálomba csöppenni, és a túlélésért küzdeni anélkül, hogy tudhatta volna az ember: egyszer vége lesz.

Egy makulátlanul csillogó falusi parasztházban kezdődik a történet 1944 karácsonyán. Az ünnephez készülődik egy csonka család: két idősödő szülő, a lányuk, és az egyszem unoka – a vejüket elvitték a frontra. Ezen a kellemetlenségen kívül nem látszanak sem rémültnek, sem idegesnek, nyugalom és jólét uralkodik a házban. Van díszes karácsonyfa a sarokban, ünnepi vacsora az asztalon, remény a lélekben – ami meglehetősen abszurd állapot, ha valaki akár csekély történelmi ismerettel nézi őket. ‘44 telén már itt voltak az oroszok, és még itt voltak a németek, a háborút pedig visszavonhatatlanul elveszíteni látszottunk. Alig hiszem, hogy létezett olyan család az országban, amelyik rettegés nélkül ünnepelt. Érdekes módon Sára Sándornak is van egy filmje, ami ugyanezzel az alaphelyzettel kezdődik. Meg is nézhetitek, hogy A vád első jelentében mennyivel kézzelfoghatóbb a feszültség.

Az Örök télben azonban azt is teljes bizalommal fogadják, amikor pár nap múlva a fiatal anya, Irén (Gera Marina) behívót kap mezőgazdasági munkára. Nem gyanakodnak semmi rosszra: „csak három hét kukoricamorzsolás, ugyan, belefér”. Nekivág hát az évszázad köztudottan egyik leghidegebb telén a „közmunkának” nyitott posztókabátban, egy kis bőrönddel, andalogva. Érzelmeket nem mutat, a lányát könny – és majdnem szó – nélkül hagyja hátra. Ne féljetek, innentől nem mondom fel a jeleneteket, csak jelezni akartam: aki olvasott már könyveket, látott már korábbi filmeket a korszakról, annak a hitelesség már itt elúszott.  

Később az aggályok csak fokozódnak. Irén már az odaúton oltalmába vesz egy siketnéma lányt (Döbrösi Laura), és a film első harmadában azt követjük végig, hogyan fullad kudarcba ez a jótékonysági akciója, hiszen meg kell tanulnia: szélsőséges körülmények között nincs helye az önfeláldozásnak. Az embernek elsősorban önmagát kell nap mint nap megmentenie. Majd elkezdődik egy másik történet – mint kiderül, a film valódi témája –, amiben megjelenik egy új főszereplő, Rajmund (Csányi Sándor), aki miután a szavaival is „szájba rágja” ezt a tanulságot, a tetteivel nyomban megcáfolja, hiszen megmenti Irén életét, és a nyakába veszi azt a terhet, amit a róla való gondoskodás jelent. 

Az Irén és Rajmund között szövődő szerelmet viszont legalább lehet élvezni, köszönhetően elsősorban Csányi Sándornak. De nem vagyok biztos benne, hogy valóban ez lenne 250 ezer honfitársunk történetének esszenciája. Hogy a szerelem valóban ennyire lehetséges és szokványos dolog lett volna a táborokban. De ha a forgatókönyvíró csak azért döntött így, hogy Irénnek legyen egy tanítója, akin keresztül a túlélés szabályait átadhatja a nézőnek, és hogy közben valami szépet is lássanak, ne csak a szenvedést, akkor sem a legjobb döntés. Az összes eddigi lágerbeszámoló alapján a bajtársiasság sokkal jellemzőbb vonása az efféle tapasztalatoknak, és sokkal inkább a túlélés záloga. 

Persze ebben a filmben is vannak társak, egyik-másikuknak még valamicske személyiség is jut (bár a karakterek kidolgozását nem vitték túlzásba), de nem az összetartozáson, a közös szenvedésen, az egymásrautaltságon van a hangsúly. Holott minden személyes történet ezt húzza alá, ez áll a fókuszában. Itt sem csapatszellem, sem csoportdinamika, sem csoportpszichózis nem jelenik meg, a barakkok lakói laza hálóban kapcsolódnak egymáshoz – csak egyes emberek találnak egymásra. A történteknek ezt az aspektusát hanyagul kezelni több mint bűn: hiba.

És azt sem lehet csak úgy kiírni a vászonra egy ilyen történet esetében, hogy „négy év múlva”. Négy évet ugrani egy ilyen traumában? Elképesztő felelőtlenség. Úgy tenni, mintha abban a négy évben már nem történt volna semmi említésre méltó, ugyanúgy folyt tovább az élet, a megszokott ritmusában? Nem haltak meg a társak? Nem fogyott tovább az erejük? Nem próbálták meg a szökést – a kísérlet lehetetlensége ellenére is? Úgy tenni, mintha a beletörődés megnyugvást hozott volna, egyszerűen nonszensz. De az is hajmeresztő, hogy amikor végre elindulhatnak haza, Irénnek ez nem azonnal jelent egyet a Rajmundtól való elszakadással. Miért húzza az utolsó pillanatig a szakítást, és miféle levelet firkant neki ahelyett, hogy a szemébe mondaná?

A film vége felé nem csökkennek, hanem gyarapodnak a hibák: a Rákosi-rendszer katonája például arra inti az ismeretlen hazatérőket a határon, hogy a helyükben nem menne haza. Ennyivel van elintézve, hogy diktatúra és terror várta őket itthon is? Vagy annak a filmvégi feliratnak próbálnak megágyazni, hogy a hazatérők többé nem beszélhettek a Gulág traumájáról? Mindkét esetben kevés, sőt ordítóan hiányzik a kifejtés. Így nem lehet átsiklani lényegi részletek felett, nem lehet eltussolni, elbagatellizálni a tragédiát. Méltatlan. Tiszteletlen. És tisztességtelen. 

Amivel nem azt akarom mondani, hogy az egész film tiszteletlen vagy tisztességtelen volna, csak azt, hogy egy ilyen témához még sokkal nagyobb körültekintéssel, alapossággal és mélyebb megértéssel kellene viszonyulni. Nem elég az alapos szakmai tudás, nem elég jól ismerni a klasszikus történetmesélés szabályait. Ez az a téma, amihez művésznek kell lenni, fel kell hozzá nőni – ha már van olyan mázlija az embernek, hogy olyan korba született, amiben a legmélyebb emberi gyötrelem megtapasztalása nem mindenki alapélménye. Nekem az Örök tél semmit nem tett hozzá az eddigi olvasmány- vagy filmélményeimhez, viszont nem ért a nyomukba. Főhőse, Irén egy fantom maradt, tulajdonságok nélküli asszony, aki úgy próbál meg 250 ezer embert reprezentálni, hogy nem mond róluk semmi egyénit. Nem véletlen, hogy a túlélők beszámolói sokkal nagyobbat ütnek: azoknak szaga, íze, saját fájdalma van. Ez meg egy prototípus próbál lenni, de az apró részletekben lelepleződik a kifundáltsága.

Amitől a végén mégis ébreszt némi érzelmet, az néhány színész játéka: Csányi Sándor búcsúja, és Für Anikó lassú felemelkedése, szoros ölelése. De tévedés azt hinni, hogy egy kis könnyel el van intézve a dolog: hatott a történet. Nem véletlen, hogy a Saul fia kerülte az efféle hatást. Nem sírnunk kellene, vagy legalábbis nem csak sírnunk, miközben újraéljük a múltat. Hanem megértenünk, hogy történhetett meg, és megbocsátani magunknak, hogy az elfojtással generációkon keresztül átörökítettük a fájdalmat és a félelmet. Akkor talán végre sikerülne véget is vetni neki egyszer. Ez a film vajmi keveset tett hozzá ehhez.

Az Örök tél című filmet a Duna Televízió tűzi műsorára február 25-én, 21 órakor.

Gyárfás Dorka