–

Nem mindig szerencsés dolog egy filmőrülttel együtt élni. Velem például azért nem, mert ahányszor külföldre vetődöm, be kell ülni velem egy moziba valami olyan filmre, amit otthon nem játszanak, vagy ami majd csak hetekkel később érkezik hozzánk. Így kerültünk a férjemmel a Churchill című film ötfős gyanútlan közönségébe (a nagyjából háromszáz fős nézőterén) Párizsban, amiről percek alatt kiderült, miért nem vonz tömegeket. Egy rémálom volt az elejétől a végéig, csak a címszerepet alakító Brian Coxot, és a feleségét játszó Miranda Richardsont sajnáltam, amiért ilyen méltatlan helyzetbe kerültek. Utána hosszú mentegetőzésre kényszerültem, amiért két órát pazaroltunk rá az életünkből, és egészen mostanáig, amíg A legsötétebb óra című filmet nem láttam, csak egy szégyenteljes élményként élt bennem. De most hirtelen értelmet nyert – hurrá!

Churchill hálás téma, mindig is az volt, nemcsak a történelmi jelentősége okán, hanem a személyisége miatt is. A két új film előtt 2016-ban is készült az életéből egy filmváltozat Churchill titka címmel (egy akkora színésszel a címszerepben, mint Michael Gambon), és a The Crown című sorozatban is fontos szerepet játszik (ott pedig John Lithgow alakítja fantasztikusan). Szerepnek is hálás, annyira komplex és karakteres. A legtöbb színész, aki találkozik vele a pályáján, külsőre egyáltalán nem hasonlít rá, mégis majdnem mind remekel benne, olyan jól meg lehet fogni – nemcsak a külső, hanem a belső személyiségjegyeit. Mégis egyedül Gary Oldman került abba a helyzetbe, hogy Golden Globe-díjat nyerjen vele, és az Oscarra is komoly esélye legyen. Vajon miért?

Nagyon egyszerű, máris elárulom: mert ő fogott ki hozzá egy jó rendezőt (Joe Wrightot), egy jó forgatókönyvet (amit Anthony McCarten jegyez), és ennek folytán egy jó filmet. Ők ugyanis értik a dolgukat, ami akkor is nyilvánvaló, ha valakinek más az ízlése. Tudják például, hogy egy jól ismert személyiséget nem az egész életén keresztül kell bemutatni, hanem egyetlen drámai eseményen keresztül – ami itt 1940 tavaszához kötődik. (Jó, ennyit még mások is tudtak.) A II. világháborúnak ebben a szakaszában a németek sorra vették be az európai államokat, és még nem álltak össze a szövetségesek, hogy feltartóztassák őket. Franciaország és Anglia is egyedül harcolt ellenük, és még a saját politikusaik sem voltak egy platformon abban, mit tegyenek.

Churchill részben ennek köszönhette, hogy miniszterelnöknek választották, bár senki nem számított rá, hogy keresztülviszi az álláspontját – épp ellenkezőleg. Saját pártja bábnak használta egy játszmában, amiben riválisai (a király bizalmasa, Lord Halifax, és a rangidős Neville Chamberlain) inkább egy Hitlerrel kötött békét forszíroztak. Churchill azonban nemcsak hogy olyan makacs volt, mint egy öszvér, de pechjükre még a szónoki képességei is kivételesek voltak: végül keresztülvitte a meggyőződését. Ilyeneket mondott (vagy inkább üvöltött) a békekötés híveinek:

„Az ember nem tárgyalhat a tigrissel, amikor a feje a szájában van!” Vagy: „Azok a népek, amelyek harcban esnek el, továbbélnek, de amelyek feladják a harcot, azok elvesznek.”

Pontosan tudta, hogy ha lepaktálna Hitlerrel, azzal Nagy-Britannia függetlenségét adná fel – miközben a többiek naivan hittek abban, hogy csak megúsznák a háború áldozatait. 

Churchill végül még a Dunkirkben rekedt angol hadsereget is kimenekítette, és a királyt is meggyőzte, aki eleinte igazán nem lelkesedett érte. A felkészült nézők pedig mindkét sztorit jól ismerhetik a Dunkirk, illetve A király beszéde című filmekből. Remek történelmi félműveltséget lehet összeszedni manapság félhollywoodi filmekből. Persze nem árt óvatosnak lenni. Az általam látott – és senkinek nem ajánlott – Churchill című opusz például egy négy évvel későbbi esetet dolgoz fel, amiben a miniszterelnök ugyanilyen hévvel védte téves meggyőződését, hogy az amerikaiak ne szálljanak partra Nordmandiában. Ezt ugyan egy történész írta, de állítólag még így sem hiteles. A legsötétebb óra szerzője csak egy író-forgatókönyvíró, aki könyvben is megjelentette a sztorit (és magyarul is olvasható), de olyan ügyesen csinálta, hogy az embernek olykor eszébe sem jut a valóságot számon kérni rajta.

Elég, hogy a Churchillel számos ponton fedik egymást: például a feleségével való bizalmas, meghitt viszonyában (fantasztikus levelezésük tanúsítja, milyen ritka jó házasságban éltek), vagy a titkárnőjével kapcsolatban (amit A legsötétebb óra százszor hitelesebben és izgalmasabban dolgoz fel), esetleg abban szangvinikus lelki alkatban, ami mindkettőnél jellemzi őt, és a magányosságában, amibe állandó különvéleménye kényszerítette. De azt már egy percig sem gondoljuk komolyan, hogy amikor a király azt javasolta neki, hogy a néptől kérjen megerősítést a szándékaihoz, akkor Churchill valóban lement volna a metróba, és született celebként elszórakoztatta volna annak egyszerű közönségét, míg a szívükbe lopja magát. Bizony, ez szégyentelen hollywoodi fordulat, és ennek megfelelően működik is.

Sőt, minél előrébb haladunk a cselekményben, annál nagyobb dózisban kapjuk a hazafiság és az érzelgősség elegyét, de szerencsére véget ér a film, mielőtt végképp megutálnánk. Vannak ugyanis szerethető karakterei, akiket eddigra a szívünkbe zártunk. Mindenekelőtt a zseniális főhős (Gary Oldman), aki elviselhetetlen és esendő egyszerre; a felesége (Kristin Scott Thomas), aki óriási áldozatot hozott érte; VI. György király (Ben Mendelsohn), akinek emberi nagysága legyőzi szellemi korlátoltságát; de még Neville Chamberlain (Ronald Pickup) is, akinek ösztöne az utolsó pillanatban helyesen működött. Sőt, még a negatív főhőst, Viscount Halifexet (Stephen Dillane) is élvezet utálni – az őt alakító színész remekül kifejlesztette számító, sunyi fejtartását, amit végigvitt a filmen.

Rengeteg jól megírt, szellemes jelenet és dialóg sorjázik a vásznon, amilyenek csak a legokosabb mesterek tollából és kamerájából szökkennek elő. Ilyen például Churchill összes találkozása a királlyal, vagy egyetlen telefonbeszélgetése Roosevelt elnökkel (David Strathairn), a családi életképek, de még az egyébként érdektelen titkárnővel is akad egy jelentőségteljes egymás szemébe nézés (és lelkébe látás).

Csupa finoman megmunkált, jó ízlésről és bölcs emberismeretről tanúságot tévő pillanat. Amit egytől egyig nagy színészek tolmácsolnak.

Igen, őszintén leborulhatunk Gary Oldman lábai elé, mert nemcsak a maszkban veszett el, hanem a karakterben is. Fantasztikus partnerei voltak, akik bizonyára sokat segítettek neki, de nélküle ez a film mit sem ért volna. Az Oscar-szavazáson gyakran megesik, hogy valakit nem az aktuális munkájáért díjaznak, hanem valójában egy korábbiért, amit méltatlanul mulasztottak el elismerni. Gary Oldmannél is fennáll ennek veszélye, hiszen hatalmas életmű van mögötte, kiváló alakításokkal, és a korábbi Oscar-jelölése a Suszter, szabó, baka, kém főszerepéért is legalább ekkora teljesítmény volt (ha nem nagyobb). De ha ezért kapja meg végül a szobrot, nem fogunk szomorkodni: akkor is megérdemli.   

Ugyanakkor a maszkmesternek is jár a főhajtás, mert ilyen remekül kivitelezett tokát még életemben nem láttam. Szinte lélegeznek a bőr pórusai. Továbbá a helyszínek és a jelmezek is. Elsőrangú a látványvilág, az operatőri munka, és a vágás – szóval ha a film második felétől elharapódzó szentimentalizmuson felülemelkedünk, ritka minőségi élményben lehet részünk. A britek híres önfegyelme ugyan csorbát szenvedett, viszont fényes elszigeteltségük még a legsötétebb órán is diadalt arat.

Gyárfás Dorka

Képek: UIP-Duna Film