Köszönöm a gyerekkorom! – 120 éve született Fekete István
Százhúsz éve született Fekete István, a legolvasottabb magyar író, akinek az ezredfordulóig 8,7 millió példányban keltek el a könyvei. A számok persze nem mondanak sokat – az viszont igen, hogy hányan ragadunk a tévé előtt, ha a Tüskevárat ismétlik, hogy épp most került fel egy józsefvárosi tűzfalra egy gigászi méretű Vuk-murál, és hogy milyen sokan vagyunk, akiknek szó szerint megváltoztatta az életét egy-egy Fekete István-könyv. Csepelyi Adri írása.
–
Azt mondják, egy jó könyv megváltoztatja az életedet. Nos, én fel sem tudnám idézni, melyik könyvét olvastam először Fekete Istvánnak, mégis állítom: megváltoztatta az életemet. Ha visszagondolok azokra az évekre, amikor faltam az életművét, egy már-már lázas állapot dereng, amelyben őrült sebességgel pörgetem az oldalakat, iszom magamba az állatneveket, a viselkedésüket, azt a sok-sok tudást, ami ezekben a történetekben rejlik.
Csak a táj és én
„A házak és az emberek elmúlnak, de az őszi mezők egyformák maradnak, akárhogy öröklik, mérik, művelik is őket az emberek. Ebből pedig nyilvánvaló, hogy nem az emberek bírják a földet, hanem a föld szolgái az emberek.”
Szabolcs-Szatmár-Bereg megye keleti csücskében születtem. Ott, ahonnan nem nagyon van tovább. Kislányként már-már abnormális mennyiségben fogyasztottam a könyveket, és bár nyilván imádtam Dickenst, sőt, nem lapoztam át Jókai tájleírásait sem, először Fekete Istvánnál éreztem magam otthon egy könyvben.
Az erdőn, a mezőn, a vízparton éltem ugyanis: iskola után csak ledobtam a táskámat, és már rohantam „a határba”, ahol minden egyes pocsolyát, bokrot és fát ismertem.
A Vuk, a Lutra és a többi Fekete-könyv pedig egy szinttel feljebb helyezett a természetben. Immár értettem is, amit látok. A nyomokat, a hangokat, a szelet és a vadak ösvényeit. Tulajdonképpen Fekete Istvánnak köszönhetően döntöttem el, hogy állatorvos leszek.
Bár erre a diszkalkuliám miatt nem végül nem volt esélyem, éveken át mindent, de tényleg mindent megtettem azért, hogy elérjem ezt a célt. Mondhatnánk: hiába. De nem. Azt a hatalmas természetismereti tudásanyagot, amit a középiskolai felvételire és a gimis biosz tagozaton gyűjtöttem össze, életem végéig hasznosítani tudom. Néha egészen banális helyzetekben jut eszembe egy-egy jelenet valamelyik regényből: miközben sérült buldogot pátyolgatok, felrémlik a bekötözött szárnyú Kele, a házunk előtti vízparton üldögélve meg, ha neszezést hallok, a mai napig meg tudom mondani látatlanban is, milyen állattól származik a hang.
És amikor a keresztlányom előbb tanulja meg tőlem, hogy annak a bogárnak verőköltő bodobács a becsületes neve, mint hogy nagycsoportos ovis lenne, akkor tudom: Fekete István öröksége nem csak egy generáción át hat.
Irodalomterápia
„Az ember élete olyan, mint a patak. Néha megzavarodik, és törve-zúzva kiárad, de mindig visszatér a mederbe.”
Kamaszkoromban, amikor minden hullámzónak és borzalmasnak tűnt körülöttem (pedig bennem hullámzott az egész világ, nem kívül), ezért még az addiginál is többet olvastam, ami megsüvegelendő teljesítmény volt. Van Fekete István „állatos” regényeiben valami mélységesen megnyugtató, amit talán meg sem tudok pontosan fogalmazni, de mindenki érti, aki olvasta őket: a tudat, hogy a nagy egészben végül úgyis minden elrendeződik.
A természet rendje
„Ha parancsolni akarsz, először engedelmeskedni kell megtanulni.”
Az első néhány kötetnél nem értettem, hogy lehet ez. Hogy állatok halnak meg a könyveiben. Hogy Fekete szenvtelenül képes leírni, hogy lelőtték, kimúlt, megfagyott. Én az ovis teremben összeszedegettem a hangyákat, hogy az udvaron elengedjem őket,
képtelen voltam hát felfogni, miként lehet képes valaki, aki láthatóan imádja a természetet, ennyire kíméletlen lenni az állathőseivel. Aztán egyszer csak leesett: épp azért. Mert másként nem szeretheted a természetet, mint annak alapvető rendjét elfogadva.
Egyszer az erdőben találtam egy seregélyfiókát. Pucér volt a bőre, szinte áttetsző, órákon belül elpusztult volna, ha nem viszem haza. Két hónapig ápoltam, etettem-itattam otthon. Gyönyörűen fejlődött, kinőtt a tolla, minden reggel korán ébresztett a rikácsolásával, jelezve, hogy éhes, legyek szíves kikászálódni az ágyból, és tüstént megetetni őkelmét.
Nyolc hét után, amikor már a vállamra szokott, és azt képzeltem, sosem szökne el tőlem, kivittem az utcára. Néhány házzal arrébb a kapu előtt kis padon gyülekeztek a szomszédok (akkoriban megszokott volt faluhelyen, hogy „a lócán” beszélgetett az utca apraja-nagyja), gondoltam, odaviszem a seregélyt, és megmutatom, micsoda állatmentő vagyok. Abban a pillanatban, ahogy odaértem, a madár leröppent a vállamról, az addig csendben lapuló szomszéd macska pedig lecsapott rá, és mire sikítani tudtam volna, az én seregélyemnek már el volt törve a nyaka.
Ekkor tanultam meg, hogy képzelhetem akármilyen fontosnak és hatalmasnak magam, ugyanolyan porszem vagyok a természet nagy egészét tekintve, mint a seregély.
Ne árts!
„A kiáltások elmúlnak, és elcsattan a káromkodó üvöltés is, de a szeretet simogató lágy szava mindig kísért, mindig susog, mindig igaz és múlhatatlan, mint a nyírfák suttogása, ha nincs is szél, és a nádas titokzatos sóhajtása, ha szellő se mozdul az álmodozó víz felett.”
Fekete István életművének legfontosabb üzenete tulajdonképpen sohasem hangzik el a könyveiben, mégis ott van minden sorában és sora között. Az az elemi szeretet, amivel a természet felé viseltetik, képes megváltoztatni azt, amit az olvasó a környezetéről gondol.
Fekete sosem didaktikus, de az, ahogyan az élőlényekről beszél, egyszer és mindenkorra elülteti az elmében azt a gondolatot, hogy körülöttünk minden érez. Ha ezzel a gondolattal a fejedben létezel, akkor egyszerűen képtelen vagy ártani, és mindent meg fogsz tenni annak érdekében, hogy a lehető legkevesebb rosszat kövesd el a bolygó ellen.
Fekete István idején épp az ellenkező irányba haladt a Föld lakossága: fogyassz, vedd meg műanyagból, építsd nagyobbra – ezt harsogták a tévék és a neonreklámok, az újsághirdetések és a rádió is.
Fekete könyveiben nincs semmi mű, semmi hívság, semmi, ami ne azt szolgálná, hogy megértsük: a természet nem a mienk, ellenben a mi felelősségünk, hogy megőrizzük az épségét.
Elég a tiszteletkörökből!
„A felesleges beszéd s a céltalan udvariasság valóban felesleges.”
Ahogy Matula bácsi a Tüskevárban, úgy a szatmári ember is egyszerűen és tisztán gondolkodik a világról. Nem igényli, nem is bírja a tiszteletköröket. Én sem. Tagadja a tekintélyelvűséget. Nem biztos, hogy ez a legkönnyebb útravaló, amit részben a szülőhelyemtől, részben pedig az a több ezer oldalnyi Fekete István-olvasmánytól a tarisznyámba kaphattam. De nem bánom egy percig sem: ha néha nehéz is, legalább mindig pontosan tudom, hányadán állok magammal.
Mindennek helye és ideje van
„Sötétség nélkül semmi jelentősége nem lenne a világosságnak.”
Ahogyan a téli pusztaság kizöldül tavasszal, a fagyott tó jege felenged a márciusi naptól, s ahogyan az éjszaka sötétje után pirkadni kezd, úgy váltják a mi életünkben is egymást a különböző fázisok. Igaz, néha nem tudni, melyik milyen hosszú. De hogy eljön a következő, azt minden erdőjáró tudja, aki látta már, amint hétről hétre változik a levelek színe, ahogy visszanő a lomb a kopasz fákra. És ha a természet ilyen könnyedén képes a csodákra, mi pedig az ő részei vagyunk, a mi életünkben miért ne történhetnének csodák?
Ha pedig így szemléljük a világot, nem árt látnunk: most annak az ideje van, hogy végre komolyan vegyük a fenyegetést. Hogy meglássuk, mennyire modern volt Fekete, amikor évtizedekkel ezelőtt a természet egyensúlyát tanította nekünk, és didaktikus példák helyett megmutatta, mennyire szerethető egy madár, egy csimbókos szőrű kutya vagy egy vidra. Nemcsak a cuki Insta-videókon (persze ott is), hanem akkor is, ha tennünk kell értük, és megóvni őket.
Csepelyi Adri
