-

1982 tavasza

A nyíregyházi Krúdy moziban toporgunk. Várjuk, hogy beengedjenek a nézőtérre. Anyának és nagyinak is a válláig érek. A büfé ablakában Márka üdítők, zöld üveges Traubi, Nógrádi ropi mellett Lottó csoki, Balaton és Kapucíner szeletek sorakoznak. Mártott, töltött ostya – olvasom a Balaton szelet sárga papírján. Izgatottan várom, hogy végre én is láthassam a filmet, amit szinte már minden barátnőm megnézett. Mindjárt bemehetünk, mondja anya, és megigazítja vörösesbarna haját. Igaza van, pár perc múlva hosszú, tömött sorokban lépegetünk a félkörívben elhelyezkedő piros széksorok felé. A teremben fülledt szag, a korán jött meleg itt is érződik. Lehajtom a széket, a piros bársony érinti az ujjamat, leülnék, de a szék visszacsapódik. Várjál, segítek – szól oda anya. Tartja a széket, leülök, a másik oldalon nagyi rám mosolyog.

A piros függönyt elhúzzák, izgatottságomban hallani vélem, ahogy a mozigépész kezei között végre forogni kezd a filmtekercs, majd felhangzik a zene, és a fehér filmvásznon megjelenik a felirat: Vuk. Lélegzetvisszafojtva figyelem, ahogy lassan kirajzolódik egy fa alakja, megtelik élettel, és az öreg tölgyfa árnyékában játékos kis rókakölykök civódnak egy csonton. Nem sokkal később drámai zene csendül fel, a mozira csend ereszkedik, és a simabőrű egykettőre végez a népes kis rókacsaláddal.

A székben egyre lejjebb csúszok, szinte fáj hallani, ahogy Pogány Judit elragadó hangján fájdalmasan mondja az elárvult kis róka, aki addigra már az egész közönség szívébe belopta magát: „Egyedül vagyok, kicsi vagyok, éhes vagyok! Segítsetek Vuknak, a kis rókának!”

Végigizgulom az egész filmet, még a ropit is elfelejtem megenni, hol anya, hol nagyi kezét szorítom, közelebb húzódom a székükhöz, és amikor a vadászok megjelennek, hogy újra lecsapjanak a rókákra, oda se merek nézni, a kezemmel eltakarom a szemem.

Semmi baj nem lesz, súgja mellettem valamelyikőjük. Még mindig a szemem előtt a kezem, majd oldalról nagyira pillantok, hullámos, ősz tincsei szigorúan hátrafésülve, arcizmai megfeszülnek, ahogy figyeli a majdnem tragédiába hajló eseményeket, majd az egész mozira síri csend borul, ahogy a meglőtt bölcs, öreg rókát, Karakot útjára engedi Vuk. A felcseperedett kisróka nem sokkal később már egy helyes rókalánnyal az oldalán a saját kicsinyeiben gyönyörködik.

Megjelenik a Vége felirat, a Fürge rókalábak fülbemászó dallama nem ereszt, odaláncol a székhez, pedig illúziórombolóan hamar felkapcsolják a villanyokat. Elengedem anya kezét.

2016 novembere

Sietünk a színházba, Bethlen Gábor utca 14., a művészház felé igyekszik anyukám, mellette aprócskákat lép Léna, alig ér anya derekáig. Végre találok parkolóhelyet, rohanok utánuk. Belépünk a terembe, egy ovis csoport már izgatottan várja, hogy kezdődjön az előadás. A kabátokat leadjuk, a jegyet előszedem a táskám mélyéről, a kedves jegyszedő lány megmutatja hova üljünk. Lénával az ovisok közé kuporodunk, a földön ülök egy párnán, a lábamat magam alá húzom, Lénát magamhoz ölelem. Anya egy széken ül mellettünk. Vörösesbarna hajába ősz tincseket satírozott az élet. A színpad közepére egy doboz gurul, majd a két mesélő bújik elő belőle: Hú, a bagoly és Kró, a holló. A gyerekek nevetnek, ahogy Hú egy sárga gumikesztyűt húz a lábára. Vukot egy fiatal színész játssza, a gyerekeket szívét azonnal elrabolja. Hangos nevetés, egy-egy bekiáltott segítő mondat, néha tapsolnak is az ovisok. Léna karjait a térdemen összekulcsolja, kis fejét ráteszi, és úgy figyeli, ahogy Vuk rálel testvérére, és egy zivataros éjjelen a segítségére siet. Szétfeszíti a ketrec rácsait, kisegíti Ínyt, és futnak az erdő mélyére.

A szabadságtól megmámorosodott rókák örömét valahogy így kommentálja Kró: Szabadság. Mámorító, bizsergető érzés áramlott szét bennük. Olyan volt, mint maga az élet”. Percekig visszhangzik a mondat a fülemben, majd jön is a következő: „Felnőttél, Vuk! Ez a nap is eljött!” mondja a bölcs, öreg róka a rókafivá cseperedett Vuknak. De nincs idő merengésre, a fehér papírparaván mögött vadászok körvonala tűnik fel.

Léna egyre közelebb húzódik, pisztoly dörren, Léna még közelebb bújik, látom, érzem, hogy fél, erősen ölelem:  jaj, anya – mondja. – Semmi baj nem lesz – súgom a fülébe, és eltakarom a szemét.

Oldalra pillantok, anya figyeli, ahogy az energikus Kró és Hú őszből téllé varázsolja a színpadot. Léna megnyugszik, a gyerekek felengednek, ahogy egy rókalány jelenik meg a színen, és első látásra egymásba szeretnek Vukkal. Egymást átölelve fekszenek a barlangban, és Vuk megjegyzi: „Ha ennek az ölelésnek az örömét tovább tudjuk adni …”  hallom, de a mondat végéről már lemaradok, mert Lénát nézem, ahogy szélesen mosolyog, amikor a színészek táncolni kezdenek, és felcsendül az ismert dallam: Fürge rókalábak, surranó kis árnyak…

A villanyt felkapcsolják, tébláboló gyerekek között megyünk a ruhatár felé. Elveszem mindhármunk kabátját, és szólok anyának: – várj, segítek  és feladom rá a zöld dzsekit. Kilépünk. Belekarolok anyába, a másikkal Léna kezét fogom.

Mámorító érzés áramlik szét bennem. Maga az élet.

Trembácz Éva Zsuzsa

Ha tetszett Éva írása, látogass el szerzői oldalára, ahol a könyveiről is találsz információt! KATT IDE!