–

Sokan várták a film magyarországi premierjét, kíváncsian ültem be rá én is, bár a külföldi újságíró kollégák kritikái nyomán már sejtettem, hogy célszerű kialudni magam a vetítés előtt, nehogy bebólintsak a vontatottabb jelenetek alatt. De arra azért nem számítottam, hogy gyakorlatilag másból sem fog állni a film, mint vontatott jelenetekből.

Rodin agyaggal dolgozott, Jacques Doillon fimrendező meg valami gumiszerű anyaggal, amelybe lassan belefullad a sztori, a főszereplő meg a néző is. Miközben a Rodin-szobrokat majd szétveti a szenvedély, a dráma, az érzékiség, és a művész életútja sem volt éppenséggel egyhangú. Ehhez képest a film legfelkavaróbb pillanata az, amikor az ember felismeri Vincent Lindont a hosszú szakáll mögött. (Jól áll neki amúgy, meg a szobrászköpeny is, szóval, akinek nagyon bejön a nevezett színész, az talán mégiscsak fáradjon a mozipénztárhoz.)

A film nagyjából tíz év krónikája. A nyitány a negyvenes művészt mutatja, amint éppen befut. Azt egy szöveges értesítésből tudjuk meg, hogy a méltatlan mellőzés évei után megkapja élete első állami megrendelését. A másik fontos esemény, hogy beleszeret kiváló tanítványába, Camille Claudelbe. A szobrásznő tragikus sorsa népszerű témája az utókornak (film is készült róla Juliette Binoche főszereplésével). A krónikások szeretnek úgy beszélni róla, mint a gaz Rodin egyik áldozatáról, akinek házasságot ígért, de akit feleségül sose vett, ellentétben Rose Beuret-tel, aki ötven évig volt a társa, és élete végén három héten át a neje is lehetett – aztán meghalt.

Jacques Doillon filmjének erénye, hogy túllép a kézenfekvő bulvárértelmezésen. A szerelmi háromszög valamennyi szereplője emberi: egyikük sem angyal, és Rodin sem maga az ördög – a kegyetlen húzások ellenére. Csak az a kár, hogy a sejthető rendezői szándék, miszerint mutatkozzék meg a benne (meg a bennünk) lakozó magasztos és a szánalmas egyaránt, nem igazán valósul meg, legfeljebb csonkán: nyomorult ebben a történetben mindenki. Azokat a jeleneteket, amelyekből kiderülhetne, hogy mégsem csak azok, egyszerűen nem hiszi el az ember. A szenvedélyesnek szánt csók szenvedélyesnek szánt csóknak látszik, a szerelmesek évődése erőltetett, a párbeszédek időnként úgy hangzanak, mintha egy középiskolásoknak szánt Rodin-életrajzból citálnák a mondatokat. A híres kortársakat is besűrítették egy-két mondatba, mintegy mellékesen, valójában bosszantóan didaktikusan, hogy legyen kitekintés is.            

Konfliktus voltaképpen nincs. Mindenki egy külön univerzumban szenved, mintha közük sem lenne egymáshoz.

Rodin borong, hogy pontosan miért, az nem derül ki, bár időnként bemondja, hogy szerelmi bánata van, nehogy ne vegyük észre. Ja, meg, néha elmeséli, hogy beszóltak neki, és korlátoltak a kritikusai, elhangzik az is, hogy botrányt kavarnak a szemérmetlen aktjai, de közben azért mégiscsak sztár. A nők imádják őt, ő meg a szobrait imádja, és a fákat. Ja, meg a csigákat. A film talán legkínosabb jelenete, amikor némi fatörzssimogatás után a színész lekuporodik egy csiga húzta csík elé, és azt játssza, hogy gyönyörködik a látványban, mert érted, MŰ-VÉSZ-LÉ-LEK! Közben Rose úgy néz rá, ahogyan mi a vászonra: mi van?!

Arról nem beszél a film, hogy Rodin vaksi volt, erős szemüveget hordott, és egészen közel kellett hajolnia a modellekhez (ezt, mondjuk, nyilván nem is bánta), hogy le tudja rajzolni őket. Pedig nyilvánvalóan a kéjencségen és a női idomok imádatán túl ennek is volt némi köze ahhoz, hogy a tapintás ennyire fontos volt számára az alkotásban. Úgy tudott igazán megismerni valamit (valakit), hogy letapogatta, hiszen látni alig látta, majd mivel zseniális szobrász volt, az anyagba tudta simogatni a megismert formát, élővé tenni a holt anyagot.  

Tudott bánni az agyaggal, és tudott bánni a hússal. Nem is nagyon tett különbséget a kettő között, sőt, olykor egy szobor  valóságosabb volt számára, mint a modellje. Ezt mondja a rendező is. Rodin nem a kedveséhez beszél, hanem fejekhez, amelyeket róla mintázott. Az érzéseit agyagból formált mozdulatokba oltva fejezi ki, nem szavakkal, és nem is tettekkel. Voltaképpen a szeretkezés is szobrászat neki, és a szobrászat is szeretkezés.

Érti ezt Claudel pontosan, hisz szobrász ő is, csak elfogadni nem tudja. Tanítványból múzsa lesz, majd múzsából szerető, feleséggé azonban nem avanzsálhat. Hiába köt nevetséges szerződést a mesterrel, nem vezetik oltárhoz, amit az idő múlásával egyre kevésbé tolerál, ráadásul nemcsak szeretőként féltékeny, hanem szakmailag is, úgy érzi, azért nem figyelnek rá, mert nő, és mert mindenki Rodinre figyel.

Kár, hogy mi sem tudunk rá igazán figyelni ebben a filmben. Érdektelenné válik a sorsa a sivár párbeszédek, altatós jelenetek közben. Egyszerűen átalusszuk a drámáját.     

Pedig izgalmas kérdéseket feszeget a sorsa. Miért ragaszkodik az ember olyan veszettül a saját forgatókönyvéhez, még a saját boldogtalansága árán is? Miért akarunk megváltoztatni valakit mindenáron? Miért dobjuk magunkat önként egy másik ember lába elé, majd miért haragszunk a másikra, ha átlép rajtunk? Miért akarnak a nők váteszt maguk mellé, zsenit, különleges embert, ha aztán rögtön domesztikálni kezdik? Miért vetik magukat olyan valaki karjába, akiről tudják, hogy össze fogja törni a szívüket? És ha megteszik, akkor utóbb miért gyűlölik azt, aki nem tett mást, mint önmagát adta?

Közhelyes kérdések, de voltaképpen sosem sikerül válaszolni rájuk. Ahogyan arra sem, mi volt az igazság Camille-lal kapcsolatban. Rodin nélkül vajon hova jutott volna? Azt viszont tudjuk, hogy Rodinnel hova jutott: a bolondok házába.

Tízévnyi vergődésük után, a dührohamai és a depressziója miatt a családja (tehát nem Rodin!) bezáratta, és bár az intézmény egy idő után gyógyultként el akarta bocsátani, a rokonok úgy döntöttek, maradjon csak ott, ahol van, úgyhogy harminc évvel később bekövetkezett haláláig kényszergyógykezelték – a gyógykezelés a kor pszichiátriai módszereit tekintve inkább tortúraként értendő. De Camille drámájával a film nem igazán foglalkozik, mindössze egy mellékszereplő szájába adott pár mondattal tudatja, hogy összeomlott, miután Rodinnel szakítottak.

Ennyi.

Rodin és Marie későbbi sorsáról sem tudunk meg többet, a film döcög-döcög, majd egyszer csak Japánban találjuk magunkat, gyerekek bújócskáznak a Balzac-szobrot használva fatörzs gyanánt. Az égen felhők nyargalnak, múlik az idő, a szobor rendületlen.

Értjük, kösz!     

Kurucz Adrienn

Képek: Rodin - Az alkotó (Les Films du Lendemain, 2017)