„A társadalom immunitását mindig kiiktatták, maradt az úr meg a cseléd” – interjú Hegedűs D. Gézával

– 

Gyárfás Dorka/WMN: Látta az 1945 című filmet? Ha igen, nem jutott eszébe, hogy Rudolf Péter karaktere mennyire hasonlít az önéhez – csak húsz évvel későbbi történelmi környezetben?

Hegedűs D. Géza: Láttam a filmet, és szerintem Rudolf Péter csodálatosan alakítja azt a figurát, nagyszerű a film is, de nem jutott eszembe, hogy hasonló alak jelent meg benne. Minden történet emberi jelenségekről szól, és ha összeraknánk ezeket a filmeket, kirajzolódna belőlük egy társadalmi folyamat, ami rendkívül sok tanulsággal szolgálhatna. Ajánlom is magának, komolyan mondom. Vajon milyen lenne egymás mellé tenni a mi filmünket, az 1945-öt, és Enyedi Ildikó filmjét, a Testről és lélekrőlt? Három emblematikus történet, ami egy évszázad ívét rajzolja ki. Na, mit szólna hozzá?

GY. D./WMN: Igaz, és épp azért kérdeztem rá, mert mindkettejüké egy tipikus magyar figura, aki minden korban jelen van: a vidéki uraság vagy gazda, aki azt képzeli, minden az övé, és mindenki élete fölött rendelkezhet.

H. D. G.: Jó, hát akkor konkrét leszek. Elég jól ismerem a magyar történelmet, mert átrágtam magam rajta 1867-től napjainkig, amikor a DLA-disszertációmat írtam Várkonyi Zoltánról a Színművészeti Egyetemen. Kíváncsi voltam, hogy az ő szülei, nagyszülei hogyan kulturálódtak, és milyen szellemben nevelték Várkonyit. Erős a meggyőződésem azóta, hogy ebben a másfél évszázadban Magyarországon a központi társadalmi kérdés az úr-cseléd viszony volt. A függőségben való létezés, hogy mindig van egy földbirtokos, akinek a függvényében él az egész környezet. Még a jogot védő és szolgáló jegyző is!

És a szörnyű az, hogy a II. világháború után ugyan elpusztították a nagybirtoki rendszert, és elkergették az urakat, de a szolgák, a cselédek maradtak. Ez a mentalitás is megmaradt, és kiirthatatlan a magyar társadalomból.

Ugyan vele párhuzamosan volt egy nagyon vékony és törékeny polgárosodási folyamat is, aminek az éltetője az értelmiség volt, de az értelmiséget a történelem változásai kipusztították, vágóhídra hajtották, haláltáborokba küldték, vagy emigrációba, illetve belső emigrációba kényszerítették. A társadalom immunitását mindig kiiktatták, maradt az úr meg a cseléd.

GY. D./WMN: Ha az ön nemrégiben játszott nagy szerepeire gondolok – a Revizor polgármesterétől az Árulókban játszott Illés Bélán át a Hamlet Claudiusáig –, akkor önnek többnyire az úr szerepe jut. Elég jól ismerheti már a hatalom különféle arcait.

H. D. G.: Azért szerencsére sokkal színesebb a paletta: játszom én Gyalut, az asztalosmestert is a Szentivánéji álomban, aki talán a leghátrányosabb helyzetű az egész előadásban, és játszom a házi színpadon Márai Sándor Hallgatni akartam című könyvének színpadi változatát is – márpedig ha létezik polgár a maga eleganciájával, humanista műveltségével, akkor ő az. A Pesti Színházban, Spiró Kvartett című darabjában pedig egy öreg ávóst alakítok. Természetesen a legcsodálatosabb szerepek a szörnyetegek, akiket a legnehezebb életre kelteni. Önmagában az, hogy létezik olyan ember, mint Kudelka Ferenc A hentes, a kurva, és a félszeműben, máris egy hatalmas színészi kihívás. És örömteli munka, amit nagyon szeretnék hangsúlyozni! Nekem ebben rengeteg örömöm van, mert a legkomolyabban mondom: ez játék. Nem játszadozás, hanem komoly játék, mert kipróbálhatom azt, milyen ennek a testes, erőszakos alaknak lenni, aki a világot szőröstül-bőröstül fel akarja falni, és amilyen vágya csak támad, mind ki akarja elégíteni.

Ezt a biológiai alkatot először is meg kell teremteni, majd el kell kezdeni belülről megtölteni, felépíteni, fölfedezni a történelmi közegét, a személyes múltját, az érzelmi életét… és a végén rátalálni arra az igazságra, hogy a szerelemben mindenki védtelenné válik.

Lehet átverni a világot így, lehet ravaszkodni, de az ember úgy születik, hogy bármilyen képességei is vannak, és bármilyen ügyesen sáfárkodik is velük, az élet bizonyos dimenzióiban eszköztelen lesz – és itt válik a teremtés igazságossá. Amikor a szerelem elkezd mozgatni egy ilyen embert, az az igazán szép, mert abban a pillanatban elpusztíthatóvá válik. Pont, amikor elérkezik a beteljesüléshez, és a legközelebb kerül a mindenséghez, szinte eggyé válik vele, akkor ássa meg a saját sírját. Ez egyfajta Csodálatos mandarin-történet. 

GY. D./WMN: Amikor készült a szerepre, ezt így átbeszélték a rendezővel, Szász Jánossal?

H. D. G.: Én ezekből semmit nem mondtam el neki. De Jánossal évekkel ezelőtt, az Álomkommandó című Sütő-darab próbáin már olyan közel kerültünk egymáshoz, és váltunk művészi értelemben barátokká, hogy ez a kapcsolat nem szakadt meg köztünk. Megjegyzem, abban is egy szörnyűséges alakot, dr. Mengelét keltettem életre. De a mi jó viszonyunk ellenére, és annak ellenére, hogy már viszonylag korai fázisban kiszemeltek a szerepre, és elkezdtek keringeni körülöttem az operatőrrel, Máthé Tiborral, azért eljött az a pont, amikor el kellett menni próbafelvételre – nem kínálták csak úgy tálcán a szerepet. Később felhívott János, hogy sok kollégámat megnézte, de mégis csak velem tudja ezt a figurát elképzelni.

Csakhogy én akkoriban Sándor Pállal forgattam a Vándorszínészek című filmet, amiben hosszú hajú, szakállas fickó voltam, és így csináltam a próbafelvételeket is. Elkezdtük hát keresgélni Kudelka Ferenc fizimiskáját, ami egy nagyon érdekes folyamat volt. Gyakorlatilag a forgatás első napján tudtam csak meg, hogy hogyan fogok kinézni. Kövér voltam, ez tény, de azt nem tudtam, ki vagyok én, amikor tükörbe nézek. Na, az volt egy drámai és izgalmas pillanat, amikor megszületett a koncepció, hogy legyek kopasz és penderített bajszú. Nagyon inspiráló volt. De utána jött még az irgalmatlan meló. Próbák, utazások, közben színházi szerepek, mégis egyben lenni, ott lenni, beletolni, ami belefér… Az a szép, hogy a forgatáson előjött az, ami már az Álomkommandó során megszületett: hogy szinte egymás gondolataiban tudtunk bolyongani Jánossal. Jólesően inspiráltuk egymást. Hatalmas játék volt, nagyon nagy öröm.

GY. D./WMN: És utána, mint egy jelmezt, levetette magáról ezt a harmincöt kilót?

H. D. G.: Ez nagyon érdekes. Jó sok idő eltelt a forgatás után, amíg az utómunka zajlott. Eltelt egy év, és János kihívott a filmgyárba utószinkronra. Ott álltam a vászon előtt, szemben velem Kudelka Ferenc, és már egyszerűen nem találtam hozzá a visszautat. Egy egész délutánunk ráment, láttam az aggodalmat az arcokon, hogy ez nem fog menni. Szabadkoztam, amiért ilyen ügyetlen vagyok, máskor is, de most különösen, de csak nem találtam magamban többé ezt a figurát. Kinéztünk hát egy egész hétvégét, amikor nem játszom, nem próbálok, és két napon át csak ezzel foglalkozhatom.

Eljött az idő, elindultam a filmgyárba, de mivel nem vezetek, buszra szálltam. Túl gyakran nem járok arrafelé busszal, így véletlenül rossz járatra szálltam, nem állt meg a Róna utcában, hanem elment egészen a Bosnyák térig. Már hívtak, hogy hol vagyok, én meg nem mertem elárulni, csak gyűlt bennem a feszültség. Végre leszálltam, erre nem találtam buszt visszafelé, elindultam hát futva a kertek alatt. Mit mondjak, háromnegyed órás késéssel megérkeztem, szakadt rólam a víz, dühös is voltam, bűntudatom is volt, levágtam hát a hátizsákom a földre, és úgy mondtam: „Na, gyerünk, mutassátok! Mit kell fölvenni?”. Olyan feldúlt voltam érzelmileg, hogy fél óra alatt fel tudtuk venni az egészet, amire a teljes hétvégét lefoglaltuk. „Csókolom, szevasztok, van két nap szünetetek!” – így búcsúztam. De nyilván ebben benne volt az előző kudarc is.

GY. D./WMN: És mikor viseli a saját külsejét, amit nem egy szerep kedvéért vállalt? Mert amit most látunk, arról azt mondta, azt meg a Hamlet-előadásért csinálta. Nem terhes folyton külsőt váltani, és abban élni, ami igazából csak egy szerepnek szól?

H. D. G.: Nekem ez játék. És akármilyen is a külsőm, úszom minden nap, ami nagy örömforrás, és fizikai gyakorlatokat is végzek, hogy karban tartsam magam. Amikor kövér voltam, akkor is naponta kerékpároztam. Megkérdeztem egy térdspecialistát, mit jelent a harminc kiló többlet, és azt mondta: minden egyes plusz kiló öt kiló terhelést jelent a térdnek. Képzelje el, hogy 115 kiló voltam akkor! Valahogy ilyenkor a lélek, a szív, és az agy is elfogadja ezt, és ennek a testnek a működtetésére esküszik fel, ennek áll a szolgálatába. Így aztán mégsem éreztem tehernek – nem zavart semmiben. Megmagyaráztam magamnak, hogy a színházi szerepeimhez is hogyan passzol.

GY. D./WMN: És aki most nézi meg ugyanezekben a szerepekben? Az mást lát?

H. D. G.: Nem, mert most meg lélekből kitermelem. Frankón. Mindent el lehet hitetni.

Gyárfás Dorka