Gyárfás Dorka: Ez volt a 10 legjobb film a moziban 2023-ban

–

10. R.M.N.

Kezdjük az erőpróbával – mert nem minden jó filmet könnyű nézni. Azt például egyre nehezebb, ami leegyszerűsített válaszok helyett nyitott kérdéseket hagy bennünk. Mint a román újhullám legismertebb (és talán mondhatjuk, legnagyobb) alakjának új filmje, ami a kelet-európai idegengyűlölet mibenlétét boncolgatja egy olyan erdélyi kistelepülésen keresztül, ahonnan a rátermett férfiak már Nyugatra vándoroltak, a városka ellátásához ezért keletről (Ázsiából) kell munkásokat toborozni. Mi történik ilyenkor egy zárt gondolkodású, hagyományőrző közösséggel? Hogyan maradjon fenn? Mit kezd a vezetésre kész, pragmatikus, független nőkkel? És a megélhetésükért bármit elvállaló bevándorlókkal? Hogyan lavíroz a kényszerű modernizáció és a patriarchális berendezkedés között, és ki kerül ki ebből győztesen? Egy rendkívül komplex problémahalmaz bontakozik ki előttünk, ami valós alapokon nyugszik, és bár a film címe Romániára utal, valójában legalább annyira rólunk, magyarokról beszél, annál is inkább, mivel az eredeti történet helyszíne egy színmagyar település, Gyergyóditró volt.

Kemény történet, kegyetlenül szomorú látlelet, de annál igazabb. ITT írtam róla bővebben.

9. Magyarázat mindenre

Szerencsére magyar film is akad idén, ami az elmúlt tíz évünket összefoglalja: a politikai megosztottságot, az értékválságot, az oktatás helyzetét, az elszegényedést, a média felelősségét, az elvándorlást, az általános hit- és hitelvesztést. Nem is születhetett meg az állami filmfinanszírozási rendszerben, muszáj volt függetlenként, nullához közelítő költségvetésből megvalósítani – így maradhatott szabad és hiteles. És az is szerencse, hogy egy olyan ember álmodta meg (Reisz Gábor – Berkes Júlia producerrel és Schulze Éva forgatókönyvíróval), aki nem oldalakban és szekértáborokban gondolkodik, és végképp nem ideológiák szerint, hanem mindig a személyes mozgatórugókat, és a közös emberi alapigényeinket keresve. Így a filmje minden probléma felmutatása mellett sem maradt pesszimista, de hamis optimizmustól fűtött sem.

Egyszerűen a leghumánusabb lépés felé terel bennünket: a másikra való odafigyelés, a megértés szándéka, az önkritika és a párbeszéd felé.

(ITT olvashatod a részletesebb beszámolónkat róla.)

8. Egy zuhanás anatómiája

Elég a rögvalóságból – én sem bírom el nagy dózisban. Araszoljunk el az örök emberi dilemmákig, hogy aztán eljussunk a vigaszig is, erről szól az idei lista. A zuhanás anatómiája a hosszú távú párkapcsolat, pontosabban a házasság mibenlétét boncolgatja – amellett, hogy azért ennek is van egy, a társadalmi nemeket érintő vonulata. Főhőse, Sandra sikeres író, aki férje kedvéért a francia Alpok egy kietlen településére költözik – elvégre írni bárhol lehet, a férfi meg itt töltötte a gyerekkorát, ide álmodott otthont a látássérült gyereküknek. Csakhogy egy reggel kizuhan a tetőtérből, és szörnyethal, és mivel ezt megelőzően fasírtban volt a feleségével, a gyanú Sandrára terelődik.

Ahhoz pedig, hogy a bíróság megállapíthassa, gyilkosság történt-e, az egész kapcsolatukat kell visszafejteni: ki mit élt meg a másik mellett, milyen igényei/hiányai keletkeztek, ki miért hibáztatta a másikat, és miben vállalt felelősséget, ki tudott a hivatásában kiteljesedni, és ki érezte magát megrekedve, ki mit „áldozott fel” a családért, és mit kapott cserébe, önként vállaljuk-e magunkra a kapcsolatban játszott szerepünket, vagy a másik elvárásai szerint, és hová vezet, ha az egyik fél boldogtalannak érzi magát tőle. Nyugtalanító, bőr alá kúszó, mindannyiunkat érintő kérdések, amiket fantasztikus színészi alakítások közvetítenek.

7. A bálna

Általában nem szeretem Aronofskyt. Nem volt még egyetlen filmje sem, ami igazán mélyen érintett volna – dacára a hangos sikereinek –, most viszont jól helybenhagyott. A bálna igazából egy kamaradarab: egy helyszínen játszódó színmű, ami azon áll vagy bukik, elég mélyre merül-e az emberi lélek bugyraiban, és hitelesen működnek-e benne a viszonyok. Ehhez pedig itt elsősorban egy olyan főhős kellett, aki stabil epicentruma lehet a drámának, ami most nem a röghöz kötött helyzetére utal (hiszen egy olyan méretűre hízott férfiról beszélünk, aki már mozdulni sem képes), hanem az érzelmi gazdagságára: belőle kell hogy fakadjon minden konfliktus, de a feloldozás is. És sikerül.

Charlie figurája (akit Brendan Fraser megejtően kelt életre) a gyász és az önvád miatt magát zárta börtönbe, és a halálos ítélet birtokában magának is kell kiszabadítania a lelkét onnan. Az idő véges – ez a szerencséje –, vesztenivalója már nincs. Ahhoz azonban, hogy helyrehozza a múltban (önmaga és mások ellen) elkövetett bűneit, még sok erőre van szüksége.

Szimbolikus történet, aminek muszáj katarzissal végződnie, hiszen arra kell, hogy tanítson: az önpusztítás zsákutca, mások megváltása pedig a saját magunk irányába tett megbocsátással kezdődik. Bármilyen nehéz is. Ehhez pedig előbb vállalni kell a vétket, ki kell mondani, bocsánatot kell kérni érte, és le kell vezekelni. Van, hogy a sorrend felcserélődik, de egyik stációt sem lehet kihagyni. Szép film, még most is beleborzongok, ha visszagondolok rá. (ITT írtunk róla korábban.)

6. Nyolc hegy

Egy dolog, hogy rajongok az Alpok lankáiért, és azon belül is a Dolomitokért, ahol ez a film nagyrészt játszódik. De ha a történet nem szólít meg, a filmet nem lett volna kedvem azonnal újra megnézni, és nem éreztem volna másodszor is azt, hogy még mindig nem fogadtam be teljesen, maradtak titkai. De hát hogy is ne maradtak volna, amikor azt a nagy kérdést feszegetjük közben, hogy hogyan is érdemes élni.

Be kell-e járni az egész világot ahhoz, hogy eldönthessük, hol, kivel és miként lehetünk boldogok, vagy hagyatkozzunk az őseinkre, az atyai intelmekre, és teljesedjünk ki abban, ami adatott.

A két főhős, Pietro és Bruno, a legjobb barátok ugyan, de ellenkező stratégiát választottak, és nem is ugyanoda vezet az útjuk. Ezek szerint az egyiknek igaza volna, a másik tévedett? Hol és mikor dől el, hogy meddig érdemes kitartani egy elképzelés, egy terv mellett, és mikor kell feladni? Meg lehet-e menteni azt, aki nem kér segítséget? Már megint ezek a súlyos kérdések… (ITT írtam róla részletesebben.)

5. Filip

Ez egy meglepetésfilm volt nekem. Az elementáris hatásában így talán az is közrejátszott, hogy semmit nem vártam tőle, csak hagytam magam vezetni. De nem, ez így nem igazságos: azért ez egy alaposan kidolgozott, elegánsan megkoreografált, okos és szenvedélyes film, ami elképesztő történetre épül. Leopold Tyrmand életére, aki a második világháborúban zsidó fiatalemberként úgy tudott csak elmenekülni a varsói gettóból, hogy Frankfurtba került hamis papírokkal. A náci birodalomban lavírozott és zsonglőrködött az életével, míg körülötte az eszetlen gyilkolás naponta szedte (nem feltétlenül zsidó) áldozatait. Leopold alteregója, Filip azonban nem adja fel az életbe és a szerelembe vetett hitét, hiszen fiatal, és semmi más nincs neki, csak az aznapja.

Csodálatos energiával kelti őt életre Eryk Kulm, aki négy nyelven beszél a filmben flottul, és közben úszik, mászik, verekszik, táncol, csábít és szenved – egy perc üresjáratot nem hagy nekünk. A lengyelek tavalyi büszkesége az egyik legmegrázóbb és legfelemelőbb élmény volt számomra.

4. Hulló levelek

Jöjjenek most a nagymesterek, elsőként Aki Kaurismäki, akiről már azt hittük, letette a lantot. Hiszen amikor utoljára filmet készített (2017-ben A remény másik oldalát), és díjat nyert vele (a legjobb rendezőnek járó Ezüst Medvét Berlinben), már a színpadra sem ment ki, és a szobrocskát használta mikrofonnak. Nem úgy tűnt akkor, mint akiben sok szufla maradt. Mekkora tévedés! Aki Kaurismäki idei filmje egy jelentős életmű megkoronázása és ékköve.

A Hulló levelek a sötét idők reménysugara, a tavaszi szellő a zord télben, a hulló csillag az éjszakában. Pontosan azt meséli el ugyanis, hogy

akármilyen szar az élet – szegénység van, kiszolgáltatottság, magány, háború és infláció –, sosem teljesen reménytelen, mert egyszer találkozhatsz valakivel, akit pont neked teremtettek.

Nem lesz egy csapásra könnyű minden, ó, nem. A szerelemért tenni is kell, nem hullik az öledbe. Mégis az egyetlen dolog, amiért élni érdemes, és ami mellett minden nyomorúság eltörpül. Mindezt egy nagyon egyszerű, de annál összetettebb, humorosabb és mélyebb történeten keresztül tudjuk meg, tele tragikomikus mellékalakokkal és helyzetekkel. És nincs több másfél óránál, mert a mester nem készít annál hosszabb filmet, mint amennyit ő kibírna cigi is pia nélkül. Hát nem a leghumánusabb?

(A film főszereplőivel készült interjúnkat ITT olvashatjátok.)

3. A Fabelman család

Na, a másik nagymester, Steven Spielberg viszont nem gondolkodik kicsiben! Az ő univerzuma is színes, tragikus-mulatságos, érzelmes és meseszerű, de két és fél óránál nem adja alább. Ezúttal a gyerekkorát idézi fel, az édesanyja alakját, akitől a művészi vénát és az érzékenységet kapta, és aki egy nagy válságot élt meg az ő cseperedése közben. Ez a személyes válság pedig – ami az egész család széteséséhez vezetett – szorosan összefonódott Spielberg művésszé válásával. Kívülállás és lojalitás, értelem és érzelem, saját vágyak és közösségi érdekek – mindezek konfliktusa újra és újra előjön ebben a csodálatos utazásban, amit Michelle Williams és a fiatal Gabriel LaBelle játéka tesz feledhetetlenné. Máris újra nekifutnék. (ITT írtam róla bővebben a bemutató idején.)

2. Saját erdő

Most már csak olyan filmek jönnek, amiket bármikor újra elővennék. Ezt főleg akkor, amikor elegem van a nagyvárosi hajtásból és tumultusból, a naponta ostromló millió ingerből, a szerteágazó feladatokból és kötelességekből, és a hiányérzetből, hogy valami fontos mellett mégis elrobogok, míg felesleges dolgokkal zsúfolom tele az életemet.

Ez a film megállítja az időt, és segít befelé figyelni.

Míg Nádas Péter gondolatait hallgatod és azt a mennyei környezetet nézed, ahol Gombosszegen él az erdő mellett, magadhoz is megtalálod az utat. Mert ezek a gondolatok és szépség mindannyiunkban ott van, és összeköt minket. Fene érti, miért olyan nehéz rátalálni és megőrizni, és miért hajszolunk helyette valamit, ami csak örök kielégületlenséget okoz. Ez az alig több mint egy óra egyetlen emberi arc nélkül – a legteljesebb filmélmény, felér egy meditációval. (ITT számoltam be róla hosszabban.)

1. A csendes lány

Már csak ismételni tudom magam: ez a film is a sötétség feletti győzelemről, a zord világban megtalált melegségről, és a reményről mesél. Ez a film is halk szavú, minimalista (mint az előző vagy a Kaurismäki), lényegre törő. Ebben a filmben is fontos szerepet játszik a természet, a gyász és az egymás iránti figyelem. Ebben a filmben sincsenek felesleges díszítések és szavak.

Egy érzelmi elhanyagolásban élő, tízéves kislány ajándékot kap a sorstól: egy nyárra örökbe fogadja őt egy idősebb házaspár, amelynek tanyája van. Falusi, gazdálkodó emberek, de nem durvák és faragatlanok, mint a kislány szülei, hanem kifinomultak és intelligensek. Nagy fájdalomból épülnek fel épp, de ez nem zárja be a szívüket: képesek (mindketten) a kislányt szeretettel, törődéssel körbevenni. És a csoda nem marad el: a gyerek mint egy virágszál nyílik ki ettől, és tárul fel a belső világa. Ezzel együtt tágul ki a külső világ is.

A szeretet mindent felülír, csak egészen halkan teszi.

Ha az előző filmből kimaradtak az arcok, ebből a legszebbeket viszed magaddal: Catherine Clinch és Carrie Crowley földöntúli szépségét, és az ír nyelv mesebeli dallamát. Amíg ilyen filmekkel emlékeztethetjük magunkat a jóra, és az értelmes életre, addig legalább az iránytűt nem veszítettük el. Legfeljebb az irányt.

Plusz egy: Maestro

Egész ritkán a képernyő is elég ahhoz, hogy a fény betöltse a szobát, ahol magadban üldögélsz. Ehhez az kell, hogy a ma egy-egy produkcióra legtöbb pénzt szánó streamingszolgáltatók szabad kezet adjanak a legszerencsésebb mestereknek. Idén a Netflix Bradley Coopert részeltette ebben a kiváltságban, és ő tudott élni vele: hosszú évek óta dédelgetett tervét vitte filmre, ami a XX. századi zseni, Leonard Bernstein életét és hátterét dolgozza fel.

Szerintem Cooper is zseni – másképp nem lehetséges, hogy két rendezői munkájából mindkettő ennyire kiválóan sikerül (az első a Csillag születik volt; ITT írtunk róla a bemutató idején), és miközben komplex történeteket, mély emberi kapcsolódásokat, ellentmondásos érzelmeket mutat meg gyönyörű, nagystílű képekben és jelenetekben, olyan színészi alakítást is nyújt (mindkétszer), hogy az ember szája tátva marad. Ez a film is csak kérdéseket tesz fel, a szeretet kifürkészhetetlen útjait járja be, de ezt olyan érzékenyen, finoman és okosan teszi, hogy már az első alkalommal azt éreztem, pár nap múlva újra fogom kezdeni. Ezért az egyért örülök, hogy streamingcsatornára került, de különben sajnálom, hogy nem láthatom nagy vásznon, mert igazi, nagybetűs mozifilm. És lássuk be, még mindig – örökké – az az igazi.

Kiemelt kép: Mozinet, ADS Service Kft., Fórum Hungary

Gyárfás Dorka