–

Az este folyamán többször is megnézhetünk videón olyan bejátszásokat, amelyekben Szinetár Dóra különféle színpadokon és stúdiókban ül (köztük a Hello, WMN! pódiumán is), a terítéken pedig minden esetben az ő magánélete van. És a kép, amit az ember lát, nem kifejezetten megnyugtató. A lány, akiről újra és újra elhangzik, hogy „a szemünk előtt nőtt fel”, olyan is lesz a műsorvezetők és riporterek társaságában, mintha ők teremtették volna, és így bármit megtehetnének vele. Hogy ezt mennyire kellemetlen lehet megélni, az világosan látszik Dóra arcán, aki el is mondja magáról: „olyan a fejem, mint egy fényreklám, minden rá van írva.” 

És hogy mit lehet leolvasni sok esetben róla? Az udvarias zavart. A kényszeredett mosolyt (hiszen egy jól nevelt kislánynak mindig mosolyognia kell). A kellemetlen feszengést. Nem küld el senkit a pokolba – még Friderikuszt sem, aki pedig azzal a felütéssel faggatja a húszéves, frissen anyává vált színésznőt az új magánéleti szerepéről, hogy „gyereket szült a gyerek”.

Dermesztő látni, hogyan lesz valakinek a privát szférája köztulajdon.

És ahogy mesél az igencsak korai kezdetekről, a nagyon hirtelen és roppant fiatalon jött sikerről, az lesz a benyomásom, hogy tulajdonképpen az ő életében soha nem is volt ez másképp. Neki nem adatott meg egy „normális” előélet, mielőtt bedarálta volna a showbiznisz, ő már ebbe született bele.

Művészcsaládból származik (édesapja Szinetár Miklós Kossuth-díjas rendező, édesanyja Hámori Ildikó Kossuth-díjas színésznő), és mondhatni: egy ennyire tehetséges gyerek esetében szinte elkerülhetetlen volt, hogy idővel a színpadon kössön ki. De így is szédítő belegondolni, hogy a Nyomorultakban először tízévesen lépett fel több ezer ember előtt Kis Cosette szerepében. (Majd persze, ahogy idősödött, kipipálta a fél stáblistát, ám a nagy álma, hogy megjelenjen az egyik legszínesebb utcaképben is, jó darabig váratott magára, hiába rimánkodott ugyanis az apjának, hogy most már végre hadd legyen ő is kurva.)

Úgy tűnhet a felszínes szemlélő számára, hogy Dórának könnyű útja volt, hiszen már ötévesen Psota Irénnel játszhatott, művész szüleinek hála pedig valószínűleg jóval több lehetősége volt a szereplésre, mint annak, aki „az utcáról esik be”. Ám a történetei hallatán úgy éreztem, cseppet sem szeretnék cserélni vele.

Nem csupán azért, mert az apja minden terhessége alatt megjegyezte, „na, így legalább lesz egy kis ideje végre kitanulni valami normális szakmát is, hiszen még bármi lehet belőle” – amit, bár könnyed modorban mesélt el, de el tudom képzelni, hogy mennyire bántotta. (Ezzel együtt kiemeli, mennyire hálás azért, hogy szerető és nagyon elfogadó szülők mellett nőhetett fel; hogy az édesanyjától megtanulhatta, hogyan lehet jól szeretni, az apukájától meg azt, miképp lehet optimistán kezdeni a reggelt, és ha mégsem alakul minden a tervek szerint, hogyan kell okosan keretezni, hogy mégiscsak pozitív legyen az egyenleg a nap végén.)

Beszélt a haknik világáról is, és nem titkolta, idővel kénytelen volt nemcsak azt beleíratni a szerződésébe, hogy legyen tükörrel, mosdóval és négy darab fallal rendelkező öltözője, de valójában arra is külön ki kellett volna térnie, hogy lehetőség szerint olyan körülményeket biztosítsanak a számára, ahol éneklés közben nem csapja agyon az áram.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Schumy Csaba (@schumycsaba) által megosztott bejegyzés

Miközben elmeséli, iskolás korában az egyik osztályfőnöki órán minden társa lehetőséget kapott elmondani, mi baja van Szinetár Dórával, vagy míg megnézhetjük a már említett videós bevágásokat, én mérgemben egyre csak azon tűnődöm:

hogy tudja az ember megőrizni egy ilyen életben a józan eszét?

Hogy lehet normálisnak maradni, ha ország-világ csámcsog a házasságaidon, ha a szakításaidat, a kudarcaidat mindenki érteni véli, ha nem tudsz kimenni úgy az utcára, hogy az arcod ne köszönne vissza rád valamelyik bulvárlap címlapjáról hazugságokat tényként közölve, ha rájössz: a környezetedben valaki abból él, hogy kiszellőzteti a viselt dolgaidat? 

Persze mondhatod, hogy ez a műfaj sajátja, és ne csodálkozzon az, aki kiteszi magát a kirakatba, de szerintem nem lenne igazad. Vajon miért gondolja bárki, hogy birtokolhatja szőröstül-bőröstül azt, aki képernyőn szerepel? Hogy ha az a kisujját nyújtja, vagy akár az egész karját, akkor fel lehet tépni a hasfalát is, és bekukucskálni a belső szerveibe?  

Egyszerre rendkívül szórakoztató és megható, de egyfajta terápiás folyamat is az este, hiszen Szinetár Dóra végre magához ragadhatta a szót, hogy elmondja az ő verzóját, az ő narratíváját. Az ő életét. És meg kell, hogy mondjam: Dórának piszok jól áll ez a műfaj, amiben végre megcsillogtathatja a humorérzékét is – amiből jutott neki bőven. Jó ütemérzékkel, pont megfelelő hosszúságú szüneteket tartva szúrja oda a poénjait, megjegyzéseit, én meg közben arra gondolok, de jó lenne, ha nemcsak a saját sztorijával állna ki, hanem szorítana magának helyet az amúgy még mindig fájóan férfiak által dominált stand up- színpadokon.

Az este egyébként nem kizárólag önfeledt nevetgélésből áll, annál a résznél, amikor elmeséli a harmadik gyereke születési körülményeit (harmadik férjétől, Makranczi Zalántól született kisfia, Benjámin Down-szindrómával jött a világra), az e körül zajló küzdelmeit és sikereit, az addig félhomályban lévő nézőtérre komor sötétség borul. Magasságok és mélységek: e között hullámzunk, ahogy újabb és újabb epizódokat mesél magáról. 

„Te is rajtam nőttél fel, ugye?”

– nevet rá a közönség tagjaira Szinetár Dóra, aki valahol középen helyezi el magát azon az egyenesen, amelynek egyik végén Törpilla, a másikon Marilyn Monroe áll (mindkettőt ő szinkronizálta ugyanis, szereti is e két eltérő, de szőke karaktert. Illetve megjegyzi: boldog, hogy egy olyan férfira lelt, aki mellett reggel lehet cuki Törpilla, és este szexi Monroe). 

Ezt jelentik a pompás velencei, karneváli maszkok, amik talán a te otthonodban is fellelhetők

Kult – 2024. február 13. – MLM

Az előadásból abszolút úgy tűnik, Szinetár Dóra a sok önismereti és traumafeldolgozós munka után végre képes volt lerakni a jól nevelt, udvarias kislány szerepét, ami őt a bulvárnak olyan kiszolgáltatottá tette, és most már felnőtt nőként szembe mer fordulni mindenkivel. És aki (remélem,) azt is kimondhatja végre a friss pletykákra éhes gépezet kiszolgálóinak: kapjátok be.

Kiemelt képünk forrása: Szegei Nemzeti Színház

Fiala Borcsa