–

Makranczi Zalánnal nehezebb volt interjút készíteni, mint valaha gondoltam volna, ez azonban egy pillanatra sem őt minősíti. Elkövettem az egyik legnagyobb bakit, amit csak beszélgetéskor lehet: engedtem, hogy eltereljék a figyelmem. Mentségemre szóljon, hogy a lassan kétéves, csupa mosoly Benjámin mellett szinte lehetetlen bárki és bármi másra összpontosítani. Zalánnal egy napsütéses délelőttön beszélgettünk a teraszukon, a mellettünk lévő asztalnál Szinetár Dóra Benjit etette, egy idő után csatlakozott hozzánk Zora és a család Luna nevű cicája is, nekem pedig önkéntelenül az jutott eszembe, hogy a világuk ennél kerekebb már nem is lehetne. 

Filákovity Radojka/WMN: Nemrég lettél negyvenéves, hogy élted meg? Volt benned bármiféle szorongás?

Makranczi Zalán: Attól, hogy negyven vagyok? (Nevet.)

F. R:/WMN: Igen. Rengeteg embert nyomaszt az idő múlása. 

M. Z.: Szerintem ez hülyeség. Egyszerű hisztéria, aminek az emberek szeretik átengedni magukat. Semmi ellenérzés nem volt bennem a kerek évforduló kapcsán, sőt, vártam is. Az a jó ugyanis abban, hogy negyven lettem, hogy most már komolyan vesznek.

Tizennyolc-húsz évesen még legyintenek az emberre, mondván, úgyis változni fog, negyvenévesen viszont már hallgatnak rá, van súlya a szavának: „hisz, ez már megjárta Tolnát-Baranyát, lehet, érti a dolgát”.

F. R:/WMN: És te hallatod is a szavad: a Facebook-oldaladon közéleti kérdésekben is bátran nyilatkozol meg. 

M. Z.: Mitől féljek?

F. R:/WMN: Sok művész ingoványos talajnak tartja a közéletet, nem mernek véleményt nyilvánítani bizonyos témákban. 

M. Z.: Azok az emberek nem merik kimondani a véleményüket, akik várnak valamit a hatalomtól: díjat, elismerést, jobb munkát. Én viszont semmilyen felsőbb hatalomtól nem várok semmit. Úgy látom, hogy aki bekerül a politikába, vagy azt reméli, hogy a saját dolgai a politika által oldódnak meg, azt előbb-utóbb felemészti az egész. A politika ugyanis mindig benyújtja a számlát. Épp ezért egyik oldalnak sem tettem semmit, és kérni sem kértem soha senkitől. 

F. R:/WMN: Nem is tudnának lekötelezni?

M. Z.: Nem szeretnék elköteleződni senki felé, mert szerintem senki sem mond igazat. A politika egy játszma: olyan, mint egy sakkmeccs, és bármikor beáldoznak bárkit és bármit, hogy a huszárról eltereljék a figyelmet.

Az életben a komolyan vehető dolgok nem a politikában történnek, hanem egymás között. 

Korábban például volt bennem egyfajta kisebbrendűségi komplexus, hogy úgysem érdeklek senkit, engem úgy igazán nem kedvel senki. Aztán Dóri a negyvenedik születésnapomra arra kérte a barátaimat, ismerőseimet, hogy küldjenek nekem egy egyperces videóüzenetet, és számomra teljesen érthetetlen módon százötven ember üzent! Több mint másfél órás anyag kerekedett a jókívánságokból. Az például olyan volt, mint egy életösszegzés. Néhányon röhögtem, sokat megkönnyeztem, nagyon felemelő volt. Azt hittem, ennyivel le is van tudva a szülinap, de Dóri másnapra meglepetés bulit szervezett, és ezek az emberek nemhogy üzentek, hanem még a buliba is eljöttek! 

F. R:/WMN: Úgy érzem, még ma sem tudsz napirendre térni efelett. 

M. Z.: Persze, mert azt hittem, úgy vannak vele, hogy a videóüzenettel letudták a kötelességüket felém. Ehhez képest meg nem. 

F. R:/WMN: Ezek után már rá sem kell kérdeznem, mennyire vagy kishitű…

M. Z.: Az vagyok a mai napig, a felségem ezt meg tudja erősíteni. Ugye?

Szinetár Dóra hallótávolságra tőlünk épp kisfiukat, Benjit eteti. 

Szinetár Dóra: Persze. 

M. Z.: De színészként az ember mi más lenne! Szerintem Dóri ezért is csinálta a negyvenedik születésnapomra a videót és a bulit. 

Sz. D.: Igen, ezért. Egyébként embert így még nem láttam megilletődve, mint őt a buliján: nem tudta elképzelni, hogy azért gyűljön össze ennyi ember, hogy őt ünnepeljék. Nagyon meghatódott. 

M. Z.:

 Dolgozom, élem az életemet, és reménykedem, hogy másokra hatással van. És meglepődöm, amikor kiderül, hogy igen. 

F. R:/WMN: Adódik számomra a kérdés, hogy magadat mennyire láthatod reálisan…  

M. Z.: Biztos, hogy sokkal kisebbnek, csoffadtabbnak látom magam, mint amilyen vagyok. De ezen nem szoktam sokat gondolkodni. Amióta tizenhat évesen a Pécsi Sándor Guruló Színházban elkezdtem ezt az egész színházasdit, valahogy mindig sokkal fontosabb volt, hogy a közért tegyek valamit – az egyén sosem volt annyira érdekes számomra. Ez magammal kapcsolatban is így van. 

Sz. D.: Zalán azért ment erre a pályára, és azért csinál bármi közszerepléssel vagy művészettel kapcsolatos dolgot, mert abban szocializálódott, hogy ez hatással van a társadalomra, hogy ezzel az embereknek adni lehet, változtatni a gondolkodásukon. A legtöbben azért űzik ezt a foglalkozást, mert magukkal akarnak valamit kezdeni: önkifejezni, önmegvalósítani, szélsőséges esetben magamutogatni. Neki ugyanakkor ez a foglalkozás nem magáról, hanem a nézőkről szól. 

M. Z.: Illetve kicsit saját magamról is, mert a szerepeken keresztül tanulok meg rengeteg dolgot magamról. Azt szoktam mondani, hogy én nem különböző szerepeket alakítok, hanem magamat játszom más és más helyzetekben: és igen, van, hogy a sorozatgyilkosok őrülete is ott lapul bennem, ahogy sok minden más is.  De emellett nagyon fontosnak tartom, hogy a szakma által értelmes dolgokról beszéljek az embereknek. Az viszont egy másik kérdés, hogy van-e értelme ezt olyan közegben tenni, ahol mindenki egyetért velem – nem sok.

Egymás vállának veregetése nem mutat előre, ezért is keresem az olyan helyzeteket, amikor kiléphetek abból a véleménybuborékból, ami körülvesz.

F. R:/WMN: Így jött annak az ötlete is, hogy beszélgetős vlogot indíts?   

M. Z.: Mondhatnám, hogy teljesen véletlenül, de nem hiszek a véletlenekben. A nagyobbik fiam altatásnál egyszer feltett egy kérdést nekem: „Apa, miért születünk meg, ha egyszer úgyis meghalunk?” Majd másfél perccel később elaludt, én pedig ott maradtam az ágyban véreres szemekkel a választ keresve. (Nevet.) Aztán rájöttem, hogy mindannyiunkban ott motoszkál a kérdés, hogy miért vagyunk a világon. Elkezdtem azon gondolkodni, hogyan lehetne ezzel mindenfajta patetikus felhang nélkül foglalkozni. Kitaláltam, hogy általam kedvelt, önazonosnak tartott és érdekes embereket kérdezek meg arról, szerintük mi az ő dolguk a világban, hátha ezzel olyan példát tudnak mutatni, ami segíthet másoknak. Első körben a családomat faggatom majd, aztán a kollégáimat, utánuk pedig egy vállaltan szubjektív lista alapján kiválasztott embereket. Olyan lesz ez, mint egy három évadból álló sorozat. Ha pedig bejön a nézőknek, jöhet egy ráadás negyedik is. 

F. R:/WMN: Évek óta szabadúszó vagy, ami valljuk be, sokszor lehet rizikós. 

M. Z.:Az elején féltem, így minden munkát elvállaltam, de aztán rájöttem, hogy ez senkinek sem jó. Hét bemutatótól egy évben kiégek, a negyedik után már elvész a lendületem, és csak magamat ismétlem. Nem beszélve arról, hogy alig vagyok itthon. Semmi értelme az egésznek, így eldöntöttem, hogy évente maximum két-három bemutatót vállalok. Szerencsére általában úgy hozza a sors, hogy jó megkeresések találnak meg. 

F. R:/WMN: Azért nem csak a sorson múlik, és ha úgy nézzük, végül a te döntésed, mit vállalsz, nem?

M. Z.: Persze, de ez nagyon ösztönösen jön. Amikor felhívnak egy szerep miatt, viszonylag hamar kialakul bennem egy kép arról, hogy a feladat jó lesz-e nekem, vagy sem. Sok minden miatt tudok munkákat elvállalni: a társaság miatt, mert érdekel a darab, esetleg a szerep, de fontos, hogy mindenképpen legyen élvezeti értéke a munkának. Még akkor is, ha mazochista élvezeti értékről van szó, mint a Platón A védőbeszéd című darabja kapcsán. Ha annak nekimegyek, olyan, mintha helyből kellene átugranom a Mount Everestet.

F. R:/WMN: Fontos számodra, hogy ne engedj a rutinnak?

M. Z.: Igen! Például a Drága örökösök, ami az RTL Klubon fut, igazi kitörést jelent a komfortzónámból. A másik ilyen a Macskafogó, ami egy zenés darab lesz, és a József Attila Színházzal közösen csináljuk. De annak idején többek között ezért vágtam bele a már említett Platón A védőbeszéd című monodrámába is.

Kíváncsi voltam, hogy közel negyvenévesen – két éve mutattuk be – el tudom-e vinni a vállamon. Van-e elég erőm hozzá. Mert, ha van, akkor csinálom tovább a színészetet, ha nincs, akkor keresek valami más állást. 

F. R:/WMN: Csak nem!

M. Z.: De, tényleg! Hála istennek, annyi minden történt velem ezen a pályán, hogy ha most abba kéne hagyni, nagyon fájna, nagyon szar lenne, de élni tudnék a dologgal, mert minden igényem, minden vágyam ki lett elégítve. Beledögölhettem szerepekbe, lehettem nagyon vicces, forgathattam, filmezhettem, jókat szinkronizálhattam.

F. R:/WMN: A szakmai sikerek ellenére a média mégis sokszor csak a magánéletedre kíváncsi.

M. Z.: Nem kell bulvárt olvasni! (Nevet)

F. R:/WMN: Igaz, magamra vessek! Tudom, hogy az elején nehezen viselted a bulvármédiát. Változott benned valamennyire, ahogy ezeket a megjelenéseket kezeled?

M. Z.: Véleményem szerint még így is sok riport, interjú és cikk jelenik meg rólam, de tény és való, hogy volt, amikor inkább a magánéletemről cikkeztek. Ez a hullám időről időre felcsap. 

Sz. D.: Ez velem jár.

M. Z.: De kedvesem, én ennek ellenére szeretlek! Vagyis ezzel együtt, ezt a kettőt mindig keverem. (Nevet.)

F. R:/WMN: Iszonyú nehéz lehetett kizárni, amikor a kisfiatok születésekor megsokszorozódtak a megjelenések, és ami még elszomorítóbb, a rosszindulatú kommentek is.  

M. Z.: Igen, és ebben még van pár körünk, erről még van mondanivalónk, de nem most. Az internet népe a kommentszekcióban csőcselékként működik. Olyan ez, mint amikor régen a nyilvános akasztások vagy lefejezések idején paradicsommal kellett dobálni – ez a fórum most az internet. És mindezt ugyanúgy arc nélkül lehet, mint annak idején – ez csodálatos! (Nevet.)

Szerintem egyébként hazudik, aki azt mondja, hogy a beszólások ellen meg lehet edződni. Az emberek időről időre alul tudják múlni magukat, és olyan mondatokat képesek írni, hogy a gyomrom görcsbe rándul.

Van úgy, hogy tök véletlenül kap el az ember egy-egy ilyen kommentet, de van úgy, hogy azt hiszi, már kellőképpen erős ahhoz, hogy megnézze, mi újság a pokol bugyraiban. Elég szar perceket lehet így magunknak okozni. Mert mindenkit megnyugtathatok, aki az interneten mocskolódik: el tudja érni a kívánt hatást. (Nevet.)  

Sz. D.: Közben meg az embernek van egy ilyen hülye felelősségérzete, hogy ha már kommunikál a világgal, ha már közölni akar valamit a tömeg felé, akkor kénytelen elolvasni a reakciókat is, megnézni, hogy egyáltalán átment-e a mondanivalója. Nyilván rossz, amikor azzal kell szembesülni, hogy egyáltalán nem.

M. Z.: De például az egyik legfontosabb dolog, amit Benji tanított, hogy a valóság nem az, amit mi annak hiszünk, vagy amit a közvélemény valóságnak mond. És attól, hogy sokan mondanak valamit, abból még nem lesz valóság. El kellett fogadnunk, hogy nekünk széllel szemben is azt kell képviselni, amit mi gondolunk a világról. A másik dolog pedig, ami Benjin keresztül tanításként jött, hogy vannak olyan erdők, amelyekben nekünk kell kitaposni a saját ösvényünket. Ezen az úton pedig lesz, aki velünk tart majd, és lesz, aki nem. Ezt el kell fogadni. 

Filákovity Radojka

Kiemelt kép: Bielik István