Reménykedhet még a csodában, aki szinte mindent elvesztett? – Megnéztük Maggie Smith új filmjét

–

Az embernek évszázadok óta szüksége van kapaszkodókra, amelyek erőt, reményt adnak. Amelyek segítenek túlélni, amikor eszköztelennek érezzük magunkat, amikor úgy tűnik, minden összeomlik körülöttünk.

De vajon milyen csodában reménykedhet az, aki már mindent elvesztett? Egyáltalán: ki mondja meg, mi számít valójában csodának?

Tényleg az az igazi csoda, amikor a sánta hirtelen eldobja a botját, és minden akadály nélkül járni kezd? Megtisztulhatunk attól, ha megmerítkezünk a zarándokhely jeges vizében? És meddig lehet vakon bízni a csodák létjogosultságában anélkül, hogy el ne veszítenénk a beléjük vetett hitünket?

(Hiszen Lourdes-ban is csupán 62 csoda történt azóta, hogy Szent Bernadett előtt 1858-ban először megjelent a Szűzanya.) 

Többek közt ezeket a kérdéseket igyekszik megválaszolni A csodák útján című film, miközben négy nő viszontagságokkal és lemondásokkal teli sorsát tárja elénk.

Minden út Lourdes-ba vezet

A hatvanas évek végén járunk, a díszletet pedig Dublin külvárosa adja, a maga rideg, szegényes környezetével. A helyi gyülekezet épp nagyra becsült tagját, Maureent gyászolja – vagyis gyászolná, ha épp nem a még általa szervezett egyházi tehetségkutatón bizonyítana, amelynek főnyereménye nem kisebb dolog, mint részvétel a csodás gyógyulásairól híres Lourdes-ba tartó zarándokúton.

A három barátnőnek, Lilynek (Maggie Smith), Eileennek (Kathy Bates) és Dollynak (Agnes O’Casey) jó oka van Lourdes-ba menni, és csodáért fohászkodni.

Lily negyven évvel ezelőtt elvesztette a fiát, aki 19 évesen a tengerbe fulladt, Eileen egy csomót talált a mellében, a fiatal anya, Dolly kisfia pedig némaságba burkolózott.

A tét nem kicsi, épp ezért mindent bele akarnak adni a közös produkciójukba.

Izgatottságukat csak tovább fokozza, hogy a temetés miatt negyven év elteltével hazalátogat Maureen lánya, Chrissie (Laura Linney) is, akinek egykori távozása komoly traumákat sejtet a háttérben. Bár a barátnők igyekeznek elhatárolódni tőle, a sors furcsa fintoraként kénytelenek megtűrni őt a Lourdes-i úton, amelyen végül mindegyikük részt vesz – Chrissie is, aki minden szkepticizmusa ellenére elhunyt anyja helyett indul a zarándoklatra.

Mindannyian másfajta csoda meglelésében reménykednek

És ahogy rendíthetetlenül keresik azt, szépen lassan formált ölt előttünk a múltjuk: a kötőszövet, amely összefűzi ezeket az embereket. A mély sérülések, amiket egymásnak okoztak. A súlyos traumák, amik életük végéig elkísérik őket: egy szétzilált szerelem, egy öngyilkosságba menekülő fiú, egy elvetetett magzat és a vele együtt végérvényesen széttört jövő. Árulások és kitaszítás. 

A film végül az ő újrakapcsolódásukon keresztül helyezi a kezünkbe a fent említett kérdésekre a lehetséges válaszokat. Rámutat például, hogy

bár a veszteségeinket senki sem törölheti el, a múltunkkal és az önmagunkkal való megbékélés igenis jelentheti a csodát. Ahogy a továbblépéshez szükséges erő megszerzése is.

A másiknak való megbocsájtás vagy annak a beismerése, hogy vétettünk valaki ellen, akit szeretünk – ahogy az is maga a csoda, ha ezt fel tudjuk vállalni. Hiszen végtére is (ahogy Orvos-Tóth Noémi is mondani szokta): a kapcsolatainkban sérülünk, és a kapcsolatainkban gyógyulunk. Ezt a film szereplői is megtapasztalják spirituális utazásuk végére.

Nem állítom, hogy A csodák útján című film egy kiforrott, minden ízében hibátlan művészeti alkotás. Ahogy azt sem, hogy elejétől a végéig könnyű lenne nézni – a humora olykor valamennyire oldja ugyan a szorítást a torkunkban, de a könnyeket így sem lehet megspórolni. A rendező, Thaddeus O’Sullivan jól érezhetően épített is erre, a külföldi kritikák nemhiába rótták fel neki a túlzott szentimentalizmusát és felületességét.

Amellett, hogy akár igazat is adhatnék nekik, inkább úgy döntöttem, hogy akként szemlélem ezt a mozit, ami: a gyerekbetegségeivel együtt is egy számomra szerethető, kedves alkotás, amiben vannak ugyan nagy és közhelyes kinyilatkoztatások és szájba rágott tanulságok a hitről, a csodáról és a megbocsájtásról, de olyan remek színésznők, mint Maggie Smith, Kathy Bates és Laura Linney tolmácsolásában nem bántam, hogy a számba rágták őket. 

És különben is, ki mondta, hogy ezekből a közhelyekből ne lehetne újra és újra magunkkal vinni valami számunkra fontosat? Mondjuk, azt, hogy a remény még akkor is létezik, ha már nem hiszünk benne. És nekem ez épp elég is az egyre szürkülő novemberben.

A filmet november 9-től vetítik a mozikban.

Kiemelt képünk és a belső fotók forrása: Lionsgate UK

Filákovity Radojka