„Egyszerre volt bennem rémület, felháborodás és mérhetetlen fájdalom”

–

Magyarországon 1941-ben a trianoni határok között mintegy 480 ezer, az átmenetileg visszakerült felvidéki, erdélyi, délvidéki részeken és Kárpátalján pedig 320 ezer zsidó élt. Az utóbbiak közül sokan még a visszacsatolás előtt menekültek az említett országrészekre. 1939 és 1941 között pedig egy újabb zsidó menekülthullám érkezett Magyarországra: tíz-húszezren kerestek menedéket Németországból (amelynek ekkor már Ausztria is része volt), Csehszlovákiából és Lengyelországból a náci üldöztetés elől hazánkban. A menekült zsidók egy részét nyilvántartásba vette a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH), majd internálótáborokba kerültek, vagy szabadon, de megfigyelés alatt éltek. A többségük viszont hamis papírokkal bujkált az országban.

Az államapparátus – amelyen belül egyre nagyobb teret kapott az antiszemitizmus – bizonyos képviselőit nyugtalanította a zsidó menekültek jelenléte. Ez oda vezetett, hogy miután Magyarország, mint a náci Németország szövetségese, megtámadta a Szovjetuniót, felmerült az a szándék, hogy a „rendezetlen állampolgárságú” zsidókat a magyarok megszállta ukrán területekre deportálják. Az elképzelést támogatásáról biztosította Kozma Miklós, Kárpátalja kormányzói biztosa, Horthy Miklós kormányzó és Bárdossy László miniszterelnök is, így 1941 júliusában megkezdődött a „hontalan” zsidók összegyűjtése – amely során sokszor az is előfordult, hogy a hatóságok olyan zsidókat is letartóztattak, akik magyar állampolgárok voltak ugyan, de azt nem tudták azonnal igazolni.

A foglyokat marhavagonokba és teherautókba zsúfolták be, majd először a kárpátaljai Kőrösmezőn létrehozott internálótáborba, utána pedig a mai Ukrajna Kárpátokon túli részébe szállították. 

„Ezt tette hát velünk Magyarország, a szülőhazánk”

A mintegy 18 ezer kitelepített zsidónak azt ígérték, hogy a szovjet csapatok által kiürített falvakba költözhetnek, ahol mezőgazdasági munkával kereshetik majd a kenyerüket. Viszont amikor a transzportok célba értek, kiderült, hogy átverték őket: voltak, akikre az egyik gettó várt, másokat pedig egyszerűen szélnek eresztettek.

„Egy nap értünk jöttek a csendőrök, és magyarázat nélkül felszólítottak, hogy menjünk velük. Egy zsidó templomba vittek, ahol már sok ember várta remegve és tehetetlenül sorsát. Körülbelül kétszáz teherautóra fértünk fel, és a menet elindult a határon át Lengyelország felé. Kolozsán keresztül, a Dnyeszteren túl utaztunk. Kísérőink magyar katonák voltak. Én férjemmel és az ötéves fiammal utaztam. Egy tíz hónapos kislányom is volt, de őt odaadtam a rokonaimnak, mert tudtam, hogy ezt az utat úgy sem bírná ki. Amint utaztunk, észrevettük, hogy egy-egy teherautó megáll. Azt hittük, ez talán a pihenés miatt van. Csortkovig utaztunk, itt egyszerre a mi autónk is megállt – emlékezett vissza az egyik kitelepített. – Le kellett szállnunk és a kísérő főhadnagy azt mondta: Itt van a közelben egy vár, menjenek oda, ott lesznek elszállásolva. Ezzel felszállt az autóra és mielőtt bármit kérdezhettünk volna, elrobogott. Ezt tette hát velünk Magyarország, a szülőhazánk: kitettek egy teljesen ismeretlen ország erdejében, és minden magyarázat nélkül megszöktek. Még ahhoz is gyávák voltak, hogy nyíltan megmondják, kirúgtak, és most magunkra hagynak.”

A kitelepítetteket segítették ugyan a helyi zsidó közösségek, de sokan kényszerültek közülük arra, hogy erdőben bujkáljanak, és a náluk levő pénzt vagy értéktárgyakat élelmiszerre cseréljék – közben pedig ki voltak szolgáltatva a magyar és a német katonák, valamint a lakosság következmények nélküli fosztogatásainak, kegyetlenkedéseinek: sokukat meg is ölték, gyakran bestiális kegyetlenséggel.

A németek állíttatták le a deportálásokat

A kitelepítettek jelentős része egy idő után az először magyar, majd német megszállás alatt levő Kamenyec-Podolszkij (mai nevén Kamjanec-Pogyilszkij) gettójába került, ahol elviselhetetlen körülmények uralkodtak: hatalmas volt a zsúfoltság, szinte teljesen megszűnt az élelmezés és járványok törtek ki. „Egyesek az arcukról lerívó kétségbeeséssel számlálják lépteiket, mások a fáradtságtól és éhségtől összeesve vonaglanak az úton, mások kisebesedett lábukat kötözik ruhájukról letépett rongydarabokkal… A város zsidó negyede tele van internált zsidókkal, közöttük igen sok a budapesti: kimondhatatlan és leírhatatlan piszokban élnek, hiányos öltözetben járnak-kelnek, utcák bűzösek, egyes házakban temetetlen hullák hevernek. A Dnyeszter vize fertőzött, a parton itt is, ott is kivetett emberi hullák” – emlékeztek vissza a térségen átvonuló magyar katonai egységek a borzasztó állapotokra. Felmérve a helyzet tarthatatlanságát, a náci vezetés a kitelepítések azonnali leállítását követelte a magyar kormánytól – ennek a kérésnek Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter hamarosan eleget is tett. 

A már kitelepített zsidók visszafogadására viszont nem mutatott hajlandóságot az államvezetés, ezért a körzetileg illetékes SS és a rendőri erők főparancsnoka, Friedrich Jeckeln SS-Obergruppenführer (főcsoportfőnök) elrendelte a „likvidálásukat”. Jeckeln döntésében szerepet játszott az is, hogy Heinrich Himmler, az SS vezetője egy korábbi találkozás során elégedetlenségét fejezte ki amiatt, hogy a tiszt parancsnoksága alá tartozó egységek a „zsidó lakosság kiirtását” illetően „jelentéktelen eredményeket” mutatnak fel. A tömeges kivégzések augusztus 27-én kezdődtek meg: az SS egységei kihajtották a Magyarországról kitelepített és a helyi zsidókat Kamenyec-Podolszkijból, majd tömegsírokba lőtték őket. Az akció idején egy magyar katonai konvoj haladt át a térségen, amely sofőrjei javarészt zsidó munkaszolgálatosok voltak. 

 „Több száz embert láttunk ott vetkőzni… egy juharfasor mellett haladtunk – gyakorlatilag a meztelen holttestek tömege felett… hirtelen megpillantottunk egy négyzet alakú gödröt, amelynek mind a négy oldalán emberek álltak. Ártatlan emberek százait géppuskázták halomra. Sosem felejtem el, amit láttam és éreztem: a rémült arcokat, az ellenállás nélkül saját sírjukba vonuló férfiakat, asszonyokat, gyerekeket. Egyszerre volt bennem rémület, felháborodás és mérhetetlen fájdalom” – emlékezett vissza az egyik munkaszolgálatos gépkocsivezető, Mermelstein Gábor.

A fogolytársaik kivégzését látva zokogásban kitörő zsidó sofőrt cinikusan „vigasztalta” egy német tiszt: „Ne aggódjon, marad még elég zsidó a világon.” A tömegmészárlás két (más források szerint három) napig tartott, ezalatt 23 600, köztük 10-15 ezer Magyarországról deportált zsidót végeztek ki. 

Aki túlélte, tovább retteghetett

Voltak, akiknek sikerült elmenekülniük. „Kamenetz-Podolskból sikerült megszöknöm, mielőtt sortüzet adtak ott a rengeteg zsidóra. A menekülésem visszafelé olyan borzalmas volt, éjjel a mezőkön, árkok mélyén mertem csak menni. Nappal elbújtam valami szalmakazalban, vagy istállóban. Azt ettem, amit a mezőn és erdőben találtam, vagy répát és krumplit” – számolt be a megpróbáltatásairól az egyik kitelepített, Günzenberger Fanny. Akik gyalogosan, vagy egy járműben elbújva próbáltak hazajutni, folyamatos rettegésben voltak, mert a hatóságok bármikor megtalálhatták őket. „Az út szörnyű volt. Huszonhat órán keresztül voltunk elbújva egy egyszemélyes autó hátsó részében. Összekuporodva feküdtünk, meg sem mozdultunk. Étlen-szomjan voltunk, és remegtem, hogy gyermekem mikor fogja elsírni magát, mert akkor menthetetlenül végünk. Az autót állandóan megállították” – mesélte az egyik túlélő. 

A hazajutottak azután sem élhettek nyugalomban, hogy elkerülték a kamenyec-podolszkiji vérfürdőt – a származásuk miatt továbbra is üldözöttnek számítottak. „Én boldogan fellélegeztem, hogy átléptünk a határon, és most már talán nem történik semmi, de a férjem idegösszeomlást kapott. Rettenetes volt néznem, hogy ezt az egészséges embert, hogy tette tönkre a tehetetlenség, a félelem, a bujkálás. Remegés vett rajta erőt, amin nem tudott úrrá lenni, és hangosan kiabált, hogy egy percig sem bujkál itt tovább, mint egy rablógyilkos saját szülőföldjén. Nem bánja, verjék agyon, de nem bír többé bujkálni. Ekkor a kisfiam kérlelni kezdte, hogy most már legyen csendben, amikor nemsokára megláthatjuk kislányomat, Évikét.”

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Gyula Spitz / United States Holocaust Memorial Museum, courtesy of Ivan Sved

Nádudvari Péter