Heartstopper 2.: megerősítő? Igen! Jó? Nem biztos

–

Egy második évad olyan, mint egy második regény vagy a sportban a címvédés: az alkotók vállát a korábbi bravúr miatt általában nagyobb teher nyomja. Így könnyen görcsössé válhatnak, ráadásul abban is billeghetnek, mennyire ragaszkodjanak a jól bevált recepthez, és mennyire mutassanak valami újat. Talán ezért is van, hogy bármilyen – zenei, könyves, filmes – sorozat második eleme ritkán szokott kirobbanó lenni. Az igazság az, hogy a másodikon néha túl kell esni… vagy befektetésre, építkezésre használni. 

Szerintem a Heartstopper valahol ez utóbbit tette.

Míg az első évad szivárványszínű buborékot von a két főszereplő köré, addig a másodikban ez a buborék kipukkad,

és a kötelességek, a problémák, meg úgy egyáltalán, az őket körülvevő emberek óhatatlanul nagyobb súllyal jelennek meg a fiúk világában. Ezzel párhuzamosan maga a sorozat is kitágul: nagyobb ívet fut be térben (a brit tinik párizsi nyári kirándulásra mennek) és időben (előkerülnek múltbeli fájdalmak, traumák), valamint elkezdi helyzetbe hozni, igazán érdemivé tenni a többi karaktert is. 

A transz lány, Elle (Yasmin Finney) megtanul bízni abban, hogy a szűk baráti körén kívül is biztonságban lehet. A könyvmoly Isaac (Tobie Donovan) megismerkedik azzal a gondolattal, hogy nem mindenki életében tölt be kitüntetett szerepet a szex és a romantika, sőt vannak, akik erre egyáltalán nem vágynak, és ez teljesen rendben van. Taóról (William Gao) kiderül, mi az a veszteség, ami miatt ennyire hangosan és néha talán túlságosan vehemensen védelmezi a barátait. De találkozunk egészen új szereplőkkel is: a vasarcú, de belül érzékeny tanárral, Mr. Faroukkal vagy a lányok osztálytársával, a vagány gitárossal, Saharral. 

Eközben Nick és Charlie elkezdi felfedezni a szexualitást. Sokan azt mondják, ezen a téren lehetett volna bátrabb vagy reálisabb a sorozat, elvégre két fülig szerelmes kamasz fiúról van szó, akik mégsem jutnak tovább a csókolózásnál, az ölelkezésnél. Ugyanakkor érdemes tekintetbe venni, hogy 18-19 éves színészek játszanak 14-15 éves karaktereket (hogy egészen pontos legyek: Charlie a 14-et töltötte be, Nick pedig 16 lesz).

Persze az is igaz, hogy a Heartstopper nem az Eufória vagy a Szexoktatás: itt olyan tiniket látunk, akik még boldogan futkároznak, mint a kölyökkutyák, és a drogok helyett maximum az Oreóra vannak rákattanva (Nick). 

A kritikák egyébként meglehetősen vegyesek, ami a második évadot illeti. A Heartstopperre rengeteg jelző ráhúzható: édes, felszabadult, üde, szirupos, didaktikus, koravén, tudatos, sokszínű, szeretetteljes… – az „igazán jó” ritkán van köztük. 

Más kérdés, hogy egy bizonyos szint felett (amit bőven hoz) talán nem is kell jónak lennie. Talán nem egyfajta ködös esztétikai minőség a lényeg, hanem az, hogy a sorozat létezik. Mert egy olyan világban, ahol az előítéletek még mindig rejtőzködésre, mentális bezárkózásra és magányra kárhoztatnak sok LMBTQ-fiatalt, ahol a gyűlölködés miatt gyakran nincsenek sem lelkileg, sem testileg biztonságban, ahol ostoba és hataloméhes politikusok lefóliáztatják a róluk és a potenciálisan nekik szóló könyveket, igyekeznek láthatatlanná tenni a közösségüket és ellehetetleníteni a jövőjüket, ott, ilyen körülmények között, ez a sorozat reményt ad. 

Gyógyít, utólag is, mert létrehozza a kamaszkor hagyományos reprezentációjának, az első csók, az első randi, az első bál ezerszer látott, mégis megunhatatlan, kedves kliséinek LMBTQ-változatát. 

Mert most azt látod, hogy egy fiú egy másik fiút hív el zavartan a bálba, a lépcső tetején pedig egy sugárzóan szép transz lány lép elénk, nekünk pedig az udvarlójával együtt leesik az állunk, vagy épp dagad a mellünk, miközben átérezzük a szülők büszkeségét. 

A szívünk nem megáll, hanem dobogni kezd, mert ez a sorozat minden nehézség dacára a queer örömöt ünnepli, és 

elhiteti velünk, hogy attól még, hogy nem vagyunk heterók vagy ciszneműek, egyáltalán nem vagyunk nyomorúságra ítélve, nem kell utálnunk magunkat akkor sem, ha mások ezt teszik, hanem, ha megtaláljuk a közösségeinket, az életünk igenis lehet csodálatos!

De a Heartstopper ciszheteró emberek számára is támpontokat nyújt ahhoz, hogyan tudnak támogatók lenni. 

Ott van például az egyik kedvenc szereplőm, Imogen, aki tipikusan az a ciszheteró barátod, aki állandóan esetlen dolgokat mond, de annyira jószívű és szeretetteljes, hogy egyszerűen imádod. Lehet azért, mert amikor nem találja a szavakat, akkor simán csak megkérdezi, átölelhet-e. Érdemes kiemelni Nick anyukáját is, akit az Oscar-díjas Olivia Coleman alakít: kevésszer bukkan fel a képernyőn, de akkor minden jelenetet bearanyoz. 

És hát az van, hogy a Heartstoppert szexuális irányultságtól, nemi identitástól függetlenül minden tininek meg kéne néznie (jaj, Rétvári Bence, ön akkora tévedésben van!). 

Mert ez az a sorozat, amelyben a szereplők, mielőtt megcsókolnák a párjuk nyakát, megkérdezik, hogy ez oké-e. Ahol mintát látsz arra, mit csinálj, ha azt veszed észre, a másiknak gondjai vannak az evéssel, állandóan koplal. 

Ahol teljesen természetes, hogy a barátod nevét is felvésheted egy lakatra, mert érted, hogy a szerelmen kívül léteznek még más jelentős emberi kapcsolatok is, amelyeket szintén ápolni kell ahhoz, hogy működjenek. 

Ahol a kínai-amerikai fiú anyukája a legmelegszívűbb, legérzelmesebb karakter, pedig „az ázsiai embereket” a filmekben eddig általában tárgyilagosnak, hidegnek ábrázolták, vagy ők voltak a harcművészek, a gonosztevők (a témáról ITT írtam korábban).

A Heartstopper azt is bemutatja, hogy a coming out mennyire rétegzett folyamat, és hogy senkinek nem tartozol vele, pláne nem egy bántalmazó vagy elhanyagoló szülőnek. Vagy hogy a biszexuális embereket milyen gyakran nézik melegnek vagy heterónak a partnerük (észlelt) nemétől függően, és valójában milyen fájdalmas tud lenni, ha félreismerik őket (misrecognition). De ami talán a legnagyobb újdonság a sorozatban, az a megbocsátás kérdésköréhez való viszony. 

A Heartstopper ugyanis azt üzeni, attól még, hogy valaki bocsánatot kért, nem kell neki megbocsátanod. Az, hogy az illető kimondja ezt a szót, nem teszi semmissé a korábban miatta elszenvedett ártalmakat – akkor sem, ha neki magának is problémái vannak. 

A bocsánatkérő nem léphet be automatikusan a biztonságos terekbe (egy házibuliba), és nem nyer rögtön (vagy akár soha) hozzáférést azoknak az emberek a belső életéhez, akiket bántalmazott.

Nem kell beengedned azt, akit nem akarsz, akivel nem érzed magad biztonságban. Ez érvényes az előbújásra is, amelyre ma már egyre többen az „invite in” kifejezést használják. A Heartstopper is behív a saját világába, egy csillámporos és fagylaltízű queer univerzumba, a pezsgő színek és a menő indie-slágerek közé, oda, ahol a karakterek egyszerre játékosan gyermekiek, máskor meg (kis túlzással) úgy beszélnek, mint a diplomás pszichológusok. És bár lehet, hogy néha unatkozni fogsz itt, vagy bosszankodni valamin, de az tuti, hogy a legsúlyosabb gondok közepette is reményteljes maradsz, mert tudod, hogy veled vannak a barátaid.

Képek: Netflix

Milanovich Domi