A Black Mirror valódi esszenciája veszett el útközben

–

A rajongásom kezdete és folytatása

Sok évvel ezelőtt az egyik legjobb barátnőm nézetett meg velem egy részt a Black Mirrorból, de jól példázza a sorozat sajátos brutalitását, hogy nem merte a The National Anthem című (a miniszterelnök és a disznó esete, csak ennyit mondok) epizódot elsőként megmutatni, amivel eredetileg indult a széria. Helyette a harmadik évad első részével, a Nosedive-val kezdtünk, amely kellőképpen befogadható, nem sokkol olyan mértékben, mégis érzékelteti a sorozat védjegyévé vált hangnemet. Az epizód egy olyan világot mutatott be 2016-os megjelenésekor (azóta csak még aktuálisabbá vált), ahol minden juttatást, szolgáltatást annak függvényében vehet az ember igénybe, hogy mások hogyan értékelik. Lényegében a népszerűségi index határozza meg azt, hogy valaki milyen életet él, és ha egyszer elszakad a cérna, könnyű elindulni a lejtőn, aztán meg lenullázni a nimbuszunkat.

A „Black Mirror” semmihez sem fogható fojtogató, mégis lebilincselő hangulata azonnal magával ragadott, és innentől kezdve nem volt megállás, rajongóvá váltam.

(Utólag visszatekintve biztonsággal kijelenthetem, hogy ez akkor is ugyanígy lett volna, ha a malacos résszel kezdünk.)

A Black Mirror tényleg minden ízében lenyűgözött, olyannyira, hogy a negyedik évad után, 2018 elején egy kerekasztal-beszélgetést is szerveztünk az akkori munkahelyemmel, ahol Réz András filmesztétával, dr. Meskó Bertalan orvosi jövőkutatóval, Végvári Imre marketing-szakemberrel, és Mérő László matematikus, pszichológussal beszélgettem arról, hogy mindaz, amit a sorozatban látunk, csupán disztópikus jövőkép, vagy valósággá is válhat még a mi életünkben. Már akkor is megdöbbentő volt, hogy mennyi, elsőre szürreálisnak vélt jelenet rezonál húsbavágóan hitelesen arra, ahol a tudomány, a technológia és az emberiség tart. Azóta pedig eltelt több mint öt év, közben kaptunk 2019-ben egy ötödik évadot is, amin már jócskán lehetett érezni, hogy fáradnak az alkotók, fogynak az ötletek, de a kraft még mindig benne volt a sorozatban, amiért oly’

sokan nem félnek kijelenteni, hogy a „Black Mirror” a Netflix valaha volt legjobb sorozata.

(A Dark és a Stranger Things szintén jó esélyekkel indulna a győzelemért.)

Négy évet vártunk a folytatásra

Charlie Brooker író nem kapkodta el a hatodik évad megalkotását, vélhetően a Covid alatt volt ideje kidolgozni és ezerszer újragondolni, hogyan is lenne érdemes továbbvinni a szériát, milyen ötletek lennének alkalmasak a megvalósításra. A karantén ugyan jó, hogy nem tartott tovább, mégis, nem ártott volna, ha Brooker továbbgyúrja a folytatás gondolatát. Hiába kellett négy évet várni rá, és hiába tartoztam a leglelkesebb rajongók közé, amikor megtudtam a premier hírét, mégis azt mondom,

inkább vártam volna többet, csak ne lennék most ilyen csalódott.

A múlt héten öt rész került fel a Netflixre, amelyek együtt alkotják a hatodik évadot, és enyhe OCD-vel küzdve úgy gondoltam, hiába nem kapcsolódnak össze az epizódok, nem térek el a sorrendtől, biztosan volt valamilyen rendezőelv, amelyek szerint mégis ez a helyes sorrendje a részeknek. Ezzel azonban csupán azt értem el, hogy csőbe húztam saját magam. Bár az első, Joan is Awful című epizódnál azt éreztem, hogy meglepően más, mint a korábbiak, de tetszett, izgalmasnak találtam a témafelvetést, emlékeztetett arra, milyen is volt a Black Mirror-féle borzongás.

A történet szerint Joan életének váratlanul minden pillanata felkerül a Streamberry streamingszolgáltató kínálatába egy sorozat legújabb epizódjaként, azzal a csavarral, hogy az őt alakító Salma Hayek sokkal érzéketlenebb, mint amilyen ő a való életben, ez pedig meglehetősen kínos helyzetekbe hozza a saját életében, nemcsak a munkahelyén, hanem a párja előtt is.

Az epizód nem csupán rendhagyó módon reflektált a jelenkorra, erőteljesen megmutatkozik benne a mesterséges intelligencia, a CGI szerepe és az adatok jelentősége is, ugyanakkor mégsem volt benne olyan futurisztikus elem, ami sci-fivé tette volna.

A korábbiakhoz képest azonban sokkal több humor volt benne, ami néhol már szinte trashbe hajlott, de még éppen azon a határon billegett, ami szórakoztató. Az volt a benyomásom, hogy egyszerre túl sok minden akart lenni az epizód, és egyik ötlet sem bizonyult elég sikeresnek, de összességében bizakodó voltam, hogy ilyen nyitással lesznek még váratlan meglepetések. 

Ezek után következett a Loch Henry című rész, amely sokkal inkább a krimik és a true crime-dokumentumfilmek szerelemgyereke volt, amelyben egy fiatal pár egy vidéki bűnügyet szeretne filmre vinni, miközben súlyos családi titkokra bukkannak. Az epizód mellőzött minden futurisztikus vagy disztópikus jövőképet, de még így is izgalmas és meghökkentő lett,

csak éppen nem az ilyen típusú történetekért, és nem ezekért a műfaji elemekért szerettük korábban a sorozatot.

Az IMDb-n a Joan is Awfullal megosztott első helyen a Behind the Sea áll a legmagasabb, 7,6-os értékeléssel az évadból, amivel kapcsolatban kettős érzéseim vannak.

Egyrészt vitathatatlanul ebben láthattuk a legértékesebb színészi alakításokat Aaron Paul és Kate Mara jóvoltából, ugyanakkor a történet bántóan kiszámítható volt.

Két asztronautát ismerhetünk meg, akik annak kiküszöbölésére, hogy ne kelljen éveket távol tölteniük a családjaiktól egy-egy küldetés során, az elméjük úgynevezett replikatestében van jelen a Földön, miközben a valódi testük az űrben utazik. Egyikőjük családja azonban egy tragikus mészárlás áldozatává válik, így nem térhet többé vissza a Földre, amíg nem teljesítik a missziót, ez pedig drámai események láncolatát indítja el, amelyek a sorozattól teljesen szokatlan módon tele vannak klisével, és a néző ezer százalékig biztos lehet benne, hogy nagyjából mi lesz a szereplők következő húzása. 

Nem véletlen, hogy a következő, Mazey Day címre keresztelt epizód csupán 5,3 pontot kapott szintén az IMDb-n, azt ugyanis senki nem gondolhatta, hogy a Black Mirrorban egyszer csak egy a kilencvenes évek leggagyibb horrorjait meghazudtoló részt látunk. Az alapsztori még akár izgalmas is lehetett volna, ahogyan a lesifotósok hajszájában és munkájuknak a következményeiben merülünk el,

de az teljességgel értelmezhetetlen, hogyan került a képbe egy vérfarkas, és miért gondolta bárki, hogy plusz geget tesz hozzá, ha a rész meghatározó motívuma egyébként az „Alkonyat” egyik zenéje lesz.

E mélypont után már nem sok reményem maradt, hogy az ötödik rész, a Demon 79 fogja megmenteni az évadot, és nem is lett így.

Az alkotók valószínűleg rajta maradtak a horrorvonaton, és a paródia meg a trash műfaja is egyre inkább megtetszett nekik,

szóval a cipőboltban dolgozó indiai lány történetén, aki a világégéstől csak úgy mentheti meg az univerzumot, ha három nap alatt legyilkol három embert – amelynek a jelek szerint mindenképp különös, de legfőképp felesleges kegyetlenséggel kell megtörténnie, teljesen öncélúan – már a szemem se rebbent. 

Úgy érzem, hogy a sorozat valódi esszenciája veszett el útközben. Nagy kár érte, mert ez a széria eddig úttörően rendhagyó és különleges volt. Kérdés, hogy bízhatunk-e egy jobb hetedik évadban, vagy jobb lett volna korábban a csúcson abbahagyni.

Írjátok meg kommentben, nektek hogy tetszettek az új részek!

Kiemelt képünk forrása: Netflix

Krajnyik Cintia