Kizárólag az utókor számára – sírós-nevetős színházi csodapremier
Megnéztük a Janikovszky Éva naplóiból készült monodrámát
Nem sejtettem, hogy a nyári szünet küszöbén, június 9-én fogok látni egy olyan színházi darabot, amely számomra az egész évad legemlékezetesebb alkotása lesz. Sodró Eliza – aki ezúttal fiatalkori naplója alapján Janikovszky Évát keltette életre (és ez esetben nem túlzás az életre keltette kifejezés) – az első perctől az utolsóig lenyűgözött. Kurucz Adrienn ajánlja figyelmetekbe a 6SZÍN Teátrum új előadását.
–
„Ha valami rém okos bácsi, mondjuk, egy pszichoanalitikus megfigyelné az életem, egész biztos rém unalmasnak és egész hétköznapinak találna, és nem pocsékolná rám az idejét, hanem visszatérne háromszemű és kétorrú hercegnőjéhez, akinek lelki problémáit biztos sikerrel oldaná meg. De én mégis olyan beképzelt alak vagyok, és azt hiszem, hogy velem annyi érdekes dolog történik, hogy azt föltétlenül szükséges megörökíteni az utókor számára.”
Egy szegedi kislány, Kucses Éva írta ezt a naplója borítójára a második világháború idején. Ez a kislányt később Janikovszky Éva néven szerették meg az olvasói, és műveinek ismeretében kijelenthető: gyakorlatilag egész alkotói életére érvényes ars poeticáját fogalmazta meg már bakfisként.
Lenyűgöző az az öntudat és dac, amellyel eldöntötte: ő márpedig a „kicsinységek” krónikása lesz. A mindennapoké, amelyek minden szörnyűség ellenére tele vannak csodával, ha hajlandók vagyunk észrevenni őket.
Janikovszky Éva 13 és 18 éves kora között írta naplóit kívül kockás, belül vonalas kék füzetekbe. Ezek a naplók sok éven át egy komódban lapultak, míg 2020-ban végül kötetté álltak össze (ITT írtam róla). Negyedik naplófüzetének borítóján ceruzával írva ez áll: „Kizárólag az utókor számára.” A naplók tehát joggal tekinthetők az életmű részének – színvonalukat tekintve is egyébként.
Én nagyon szerettem olvasni ezeket a szövegeket, de bevallom őszintén, el sem tudtam képzelni, hogyan lesz belőlük színdarab. Aztán Bíró Bence dramaturg, Keresztes Tamás rendező és Virág Vivien jelmeztervező megmutatták, hogy hát így, kérem.
Mennyi ötlet, mennyi leleményes megoldás! Nem győztem bámészkodni, mi mindenre képes pár „meghackelt”, mindennapi tárgy: egy függöny, egy pár cipő, némi konfetti, néhány ruhafogas, egy horgászbot, egy gramofon, egy sparhelt. Igaz, a varázslathoz azért nagyon kellett Sodró Eliza is: ő volt a ceremóniamester.
Egy monodrámával közönség elé állni óriási bátorság. Hiszen minden az egy szem szereplőn áll vagy bukik. Sodró Elizának volt ugyan egy nagyszerű segítője, Martinkovics Máté, de ő mindössze pár szónyi szöveget kapott – annál többet fejezett ki viszont az arcával, mozgásával, testbeszédével, szó sincs arról, hogy mindössze „biodíszlet” lett volna, szerepe lényegi, lénye, tehetsége, alázata elragadó.
Sodró egy pillanatig sem pihenhet meg az előadás alatt: ez esetben száz percen keresztül neki kell életben tartania az illúziót. És ez nemcsak óriási koncentrációt, flott szövegtudást kíván, de fizikailag is kemény próbatétel.
Egy szenvedélyes, izgága, szélvészként közlekedő bakfist jelenít meg roppant élethűen, kétsége sincs az embernek, hogy egy csitrit lát a színpadon, holott a színésznő a valóságban 32 éves. (Giulietta Masina jutott eszembe többször is Sodró bájos grimaszait, mozgását nézve.)
Egy monodráma könnyen fullad unalomba. De ez az előadás végig fogva tartotta a figyelmünket. Sodró nem engedte el a tekintetünket. A szívünket se. Úgy hallgattuk Kucses Évike iskolai kalandjait, színházi élményeit és szerelmi ügyleteit, mintha a saját gyerekünk tartana épp élménybeszámolót a konyhában. Egy idilli világba csöppentünk általa, amelyről persze tudtuk, hogy valójában cseppet sem idilli: háború volt, van. És bár hősnőnk erről igyekszik nem tudomást venni, tudjuk, ez nem tudatlanságból vagy naivságából fakad, hanem az elszánt életösztönből, ami az utolsó pillanatig kapaszkodik minden apróságba – mulatságos barátnői civakodásba, iskolai balgaságokba és korzópletykákba, álmodozásba és művészeti élménybe –, mindenbe, ami a derűt és a reményt élteti, és egy élhető világ sajátja.
Egy fiatal lány minden erejével azon van, hogy a környező borzalmak és félelmek ellenére megélje a felnőtté válást, a szerelmet, a tanulást úgy, ahogy azt békeidőben megélhetné. Mert neki ehhez joga van, és kész! Ahogy minden kortársának joga lenne ezen a világon a biztonságos, háborítatlan gyerekkorhoz, mindegy, hogy 1938-at írunk vagy 2023-at. A valóság ehhez képest: dörögtek és dörögnek a fegyverek akkor is, most is. Az álmok pedig a kifutópályán vesztegelnek a vihar miatt. És emberek miatt, akik bár magukat istennek képzelik, a legkevésbé sem érdeklődnek a gyerekek álmai (és jogai) iránt. És Kucses Éva ezt mindannyiunk nevében kikéri magának.
A képeket készítette: Szkárossy Zsuzsa
