–

„Ha valami rém okos bácsi, mondjuk, egy pszichoanalitikus megfigyelné az életem, egész biztos rém unalmasnak és egész hétköznapinak találná, és nem pocsékolná rám az idejét, hanem visszatérne háromszemű és kétorrú hercegnőjéhez, akinek lelki problémáit biztos sikerrel oldaná meg. De én mégis olyan beképzelt alak vagyok, és azt hiszem, hogy velem annyi érdekes dolog történik, hogy azt föltétlenül szükséges megörökíteni az utókor számára.”

Egy tizennégy éves szegedi kislány írja le ezeket a sorokat 1940-ben egy kívül kockás, belül vonalas spirálfüzetbe. Kucses Évának hívják, és bár még fogalma sincsen arról, hogy Janikovszky Éva néven egy nap híres író lesz, és nemcsak Magyarországon, de külföldön is népes rajongótáborral büszkélkedhet majd, mégis érzi, hogy naplót kell írnia, pontosabban írnia kell, a műfaj mindegy is, mégpedig az utókornak.

És épp ezért, mert minden szava olvasókhoz szól (már akkor is, amikor még nincsenek olvasói, legfeljebb kandi rokonok lesnek bele néha a füzetekbe), a legféltettebb titkait vállaltan megtartja magának, az élményeit, érzéseit, megfigyeléseit pedig némileg eltávolítva önmagától, írói perspektívából veti papírra, fantasztikus humorral és iróniával reflektálva az egész világra, benne saját magára.

Olvassátok csak (ugye, mennyire ismerős?):

„Most a 2.a-ba járok. 1938 van. […] I. Erzsi néni az osztályfőnök. […] Magyart és németet tanít. Elég kövér, olyan lába van, mint Chaplinnek. Rögeszméje a jellemes diák. Szerinte az a jellemes diák, aki mindig összejátszik a tanárral, nem súg, magol a dolinál, nem segít, és mindjárt árulkodik, szóval egy rémes stréber. […] Rövidet lát, és nagyot hall. Ez ő, egy ideális osztályfőnök.”

A legelső bejegyzésből idéztem, Kucses Éva még csak tizenhárom éves ekkor.

A bevezetőben azt írja Janikovszky János (Janikovszky Éva fia, aki édesanyja halála óta őrzi az évtizedeken át a hétfiókos komódban lapuló naplókat), hogy meglepte: Kucses Éva kézírása szinte egyáltalán nem változott az idők során, hasonlóan írt idős asszony korában is, mint fiatal lányként, miközben az emberek többsége (köztük J. J.) rá se ismerne már a gyerekkori ákombákomjaira.

Nos, az a döbbenetes, hogy ha beleolvastok a naplóba, azt fogjátok tapasztalni, hogy a szövegekből is azonnal és kétségkívül felismerhető a későbbi Janikovszky Éva: a stílus, a nyelvhasználat is kiforrott. Egy művelt, sziporkázó, éles eszű, szemű – és nyelvű – kislány mesél nekünk a harmincas–negyvenes évek fiatalságának szegedi mindennapjairól.

„Erzsók, azt hiszem elérkezett az elmebeli eltompultság legvégső fokára (remélem elég cirkalmasan fejeztem ki, hogy hülye) ugyanis az iránt érdeklődött, hogy ki vezet naplót, és azt mondta, hogy bizonyára mostanában hazafias elmefuttatásokat végzünk (enyhe röhej). Majd egyoldalú eszmecserét folytatott Mátyás királyról.”

De az osztályfőnökénél sokkal jobban érdeklik persze a fiúk.

És ha az érdeklődésének épp fókuszába kerülő ifjakról ír, a szerelmi köd sem tompítja a humorát.

„Egyéb híreink: ma csak 3 óránk volt, és egész délelőtt lógtunk a Verával és a Pacyval. Elmentünk a Baross felé, volt egypár fiú az udvaron, akiket mindjárt meghódítottunk. Ez viszont nem dicsőség, mert minden fiút meg lehet hódítani délelőtt, ha iskolában van, ráadásul unatkozik, és csak három nőszemély van a láthatáron.”

 

Kucses Évike igazi szélvészkisasszony, kíváncsi, szemfüles, kicsit se szende, inkább vagány, és vérbeli stratéga, a társasági élet középpontja. Nincs maradása odahaza, szegény mamája alig tudja megfékezni, jön-megy és mindent alaposan megfigyel, majd leír. Iskolás még, de az iskola untatja, a színházat imádja, meg persze a korcsolyát; a korzón flangál aktuális udvarlóival, táncmulatságokba jár, és sok időt tölt Bartos nagyszülei könyvesboltjában, ami egyben papíráru-kereskedés is, és ahova Móra Ferenc is szívesen jár (a róla elnevezett kiadónak pedig Évike, akarom mondani, Éva lesz egy nap a főszerkesztője!).

Egy idilli világ, amelyben él, és amelyet szétzúz a háború. A háború, amely végig, mint egy nagy sötét felleg, ott lebeg a szöveg felett, de az a fajta „juszt is” derű, életösztön, emberi tartás, ami a később írói pályáján is oly markánsan jellemezte Janikovszky Évát, már e naplókat is dominálja.

A nagymamám is 1926-ban született, pont, mint Janikovszky Éva, igaz, nem Szegeden, hanem kicsit arrébb: Aradon. Ugyanaz a generáció, sok tekintetben hasonló indulás és tapasztalatok. A háború évei, az örök hiátus, az elbitorolt évek: ahogyan egy kamasz megéli a kort, illetve visszaszerezni próbálja az időt, apránként, percről perce, élményről élményre haladva, hallgatva arról, ami igazán fáj.

Amikor olvastam Kucses Évike sorait, néha a nagyanyámra is gondoltam, aki nem írt naplót sajnos, de most, hála Janikovszky Évának, mégis megelevenedett számomra egy korszak, jobban értem, érzem őket. Azokat a fiatal lányokat, nőket, akiket eltrafált a történelem, és akik képesek voltak másodszor (és harmadszor, negyedszer…) is mindent újrakezdeni.

Kucses Éva családját is óriási veszteségek érték a háború alatt, félelemből, fájdalomból kapott ez a fiatal lány is bőven, de csak keveset ír erről, nem kesereg, nem panaszkodik, legfeljebb tényszerűen és szűkszavúan közöl bizonyos tragikus történéseket.

Szokták mondani, hogy Janikovszky Éva leginkább a mindennapok csip-csup ügyeit, a saját csipcsupságunkat tudta zseniálisan megörökíteni, én inkább úgy látom, a nagy egészet, az örök érvényűt próbálta kimozaikozni a cserepekből. Nem az eget bámulta, hanem a földön keresgélt, szedegette a kincseket, amiket más nem vett észre, vagy fennhéjázva nem hajolt le értük.

Szerelmi civakodás és barátnők közti huzavona, iskolai balgaságok és korzópletykák, végtelen ábrándozás és szív, teli érzésekkel: ez a valóság, ez az életünk, mondják a naplók, akárcsak a későbbi regények.

Minden más csak rossz álom, és fel fogunk, fel kell ébrednünk belőle!

Kurucz Adrienn

Képek forrása: Janikovszky Éva: Naplóm, 1938–1944. Móra Könyvkiadó, Budapest, 2020.

Kiemelt kép: Fortepan/Hunyady József