Zsuzsa a villamosmegállóban állt és mosolygott. Az arcát odatartotta a tavaszi napsütésnek. A madarak hangosan csicseregtek a szomszédos fán, épp mintha vele együtt örülnének. Nagy levegőt vett, pukkadásig szívta tele a tüdejét, majd szépen lassan kifújta. Mintha ezzel akart volna megszabadulni az elmúlt hetek nyomasztó terheitől is. A télikabáttal együtt lekerült róla a sok dohszagú gond, folyton-folyvást cipelt nehézség, a kilátástalanság sötétje. Most már minden rendben lesz – fogalmazódott meg benne a bizonyosság. Régen érezte magát ilyen felszabadultan.

Eredetileg úgy tervezte, hogy csak pár hétig húzza meg magát az édesanyja vendégszobájában, amíg nem talál egy megfelelő otthont magának, ahová a válása után elköltözhet. Csak épp arra nem számított, hogy az ingatlanárak az egekbe szöknek, és hogy azon a környéken, ahol szerette volna kialakítani a saját fészkét, hirtelen eltűnnek a megfelelő lakások. Amelyek anyagilag elérhetők lettek volna számára, egytől egyig siralmasak voltak. Még most is a hideg futkosott a hátán, ha visszaemlékezett az ablaktalan szuterénre, ahol egy gyűjtögető, idős asszony élt, aki a felstószolt könyvek, újságok, dobozok és még ki tudja, miből álló halom között megmaradt szűkös folyosón vezette őt körbe. Abba a másfél szobás panelba sem szívesen képzelte bele magát, mely inkább tűnt egy családi dráma helyszínének: amikor a tulajdonosnővel benyitottak a besötétített, állatszagot árasztó szobába, ahol három kamasz húzta meg magát, Zsuzsa megvető tekintetük kereszttüzében állva alig bírta legyűrni magában a vágyat, hogy azon nyomban sarkon forduljon és elmeneküljön a lehető legmesszebbre.

Az első hangzásra áron alul értékesítendő, parkra néző, napfényes otthon emlékétől már inkább csak a hisztérikus nevetés kerülgette: mint a helyszínen kiderült, a bácsika nemcsak a fürdőbe, de a folyosóra és a konyhába is építtetett külön vécét, „csak a biztonság kedvéért, hogy ne kelljen annyira rohanni” – kacsintott rá bizalmaskodva Zsuzsára.

Maradt hát jobb híján az édesanyjánál, először egy hónapra, aztán kettőre, háromra… egy idő után már inkább egyikük sem számolta.

Azért Zsuzsa is érezte az egyre feszültebb hangon feltett kérdésen („És amit ma megnéztél, mit gondolsz, az alkalmas lehet?”), illetve a jószándékúnak célzott tanácsokon („Esetleg az is elképzelhető, hogy az igényeidet a lehetőségeidhez kellene igazítani, nem gondolod?”), hogy az édesanyja türelme is véges, örökkön örökké akkor sem húzhatná meg magát nála, ha történetesen ő maga erre vágyna. De ilyesmire egy cseppet sem vágyott. Ahogy telt az idő, úgy vált egyre szűkebbé a kényszerűség szülte otthon, ám új, megfelelő lehetőségek valahogy nem adódtak. Március végére Zsuzsa tarthatatlan helyzete felett érzett frusztrációja kezdett depresszióba mélyülni.

És akkor csoda történt.

Az ingatlanos, a nő, akivel az elmúlt hónapokban talán a legintenzívebb kapcsolatot ápolta, lelkendezve hívta fel: épp most került hozzá egy új lakás, ami épp olyan, amiről Zsuzsi álmodott: jó helyen van, megfelelő beosztású, nincsen lelakva, kis tisztasági festés után gyakorlatilag azonnal költözhető, és még az anyagi lehetőségeibe is belefér. Zsuzsi először nem is akart hinni a szerencséjének, ám most, hogy a saját szemével is megnézhette a lakást, végre megengedte magának, hogy megkönnyebbüljön. A villamosmegálló melletti fán – mintha csak vele örülnének – csicseregtek a madarak. Zsuzsi már szinte a lokálpatrióta tekintetével nézett körbe az utcán, büszkén legeltette a szemét a kis téren, ahol majd mindennap át fog haladni, a pékség kopottas feliratán, ahová majd reggelente betér egy vajas croissant-ra, és elképzelte, ahogy a sarki kávézóban üldögél egy könyvvel a borúsabb őszi délutánokon.

Az új élet kedves jelenetei úgy lengték körbe, mint egy üde parfümfelhő.

Ruganyos léptekkel szállt fel a villamosra. „Most már egészen biztosan minden rendben lesz. A legnagyobb rendben!” Pár hét, és tényleg elköltözhet az édesanyjától. A saját otthonába, ahol (életében először) nem kell kerülgetnie senkit sem.

– Zsuzsi! Hát ezt nem hiszem el! – rikkantott ekkor a villamos egyik ülése felől egy vidám hang, majd a tulajdonosa felpattant, és a meglepett nőhöz sietett.

– Nahát! Ezer éve nem láttalak! Mi járatban vagy errefelé?

A Zsuzsi szívében dübörgő örömzenén a másik láttán ugrott egyet a tű.

– Klári! Szia. Izé… épp egy lakást néztem meg a környéken – bökte ki zavartan.

– Ó, hát ide fogsz költözni? Micsoda jó hír! Képzeld, Tamás is errefelé lakik. Emlékszel Tamásra, ugye? Velünk járt, csak párhuzamos osztályba. Sokszor össze szoktunk futni, főleg ezen a járaton. Na de ha már te is itt fogsz lakni, majd meglátod. Akár össze is járhatnánk! – szorította meg Klári Zsuzsa karját fellelkesülve.

– Ezek szerint… te is a környéken élsz? – kérdezte óvatosan Zsuzsa.

– Mi az, hogy a környéken élek? Zsuzsikám, én szinte egy vagyok a kerületnek ezen részével! – kacagott fel Klári. – Össze vagyunk forrva.

Zsuzsi megborzongott.

– Tudod, számomra nagyon fontos a közösség ereje! Mindig mondom, az ember társas lény, nem élhet meg egymagában a nagyvárosban sem, ott nem lehet boldog, nem teljesedhet ki, hacsak vissza nem állítjuk itt is a kis közösségeket. Vagy kolóniákat. Úgyhogy, amikor ide költöztem húsz évvel ezelőtt, az első dolgom volt, hogy csoportos foglalkozásokat szervezzek a közös érdeklődés mentén a helyi művházban. A virágkötő szakkörünk, a bélyeggyűjtő klub és a kismamákat összefogó szerda délutáni teázás azóta is hatalmas sikernek örvend. Ne aggódj, Zsuzsikám, neked is meg fogjuk találni azt az elfoglaltságot, ahol a mi kis közösségünkben a leginkább kiteljesedhetsz. 

Zsuzsa gyomra összerándult.

– Nos, én… – de Klári addigra már teljesen belelovalta magát a mondókájába, nem lehetett megakasztani.

– A Facebook segítségével meg manapság aztán igazán hatékonyan meg tudom megszervezni a mi kis közösségi életünket – mondta szerény mosoly kíséretében. – Van itt is kismamás, nyugdíjas, cserebere, meg kutyás csoportunk is például. Neked van kutyád? – szegezte Zsuzsának a kérdést, aztán legyintett. 

– Ha nincs, az se baj, azért majd találunk valamit. Cseppet se félj, amíg engem látsz! – szorította meg ismét bátorítóan Zsuzsa karját – én errefelé mindenkit ismerek! Elvégeztem a közös képviselőit is, mondhatni, csoportnyomásra – nevetett fel. – Most már huszonkét házam van, de hozzám tartozik a hosszú panel is a Csurgón. Nem tudod, az merre van? Ne aggódj, majd elviszlek oda is. Nagyszerű életed lesz itt, majd meglátod. Gondoskodni fogok róla.

Zsuzsi kényelmetlenül fészkelődni kezdett. Klári azonnal kitalálta a gondolatait. 

– Leszállsz? Jól van. Nagyon örülök, hogy találkoztunk, annak pedig még jobban, hogy ide is költözöl. Biztosan össze fogunk sokszor futni, úgyhogy most el sem kérem a számod. Úgyis megtalállak – kacsintott Zsuzsira búcsúzóul.

Feltámadt a szél, Zsuzsi az utcán dideregve húzta össze magán a kabátot. Becsapós ez az áprilisi tavasz, gyorsan le tud hűlni az idő. Egy darabig mozdulatlanul állt, a gondolataiba mélyedve, aztán elővette a telefonját, és előkereste az ingatlanügynök számát, hogy üzenetet küldjön neki.

„Azt hiszem, mégsem lesz jó ez a lakás. Keressünk tovább, jó? Ha kicsit kijjebb van a központból, az sem baj.”

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ JackF

Fiala Borcsa