–

„Szia Peti!” – villant fel a telefonomon, és hiába vártam, még órák múlva sem írtak többet. Mivel dolgoztam, nem tudtam reagálni az üzenetre, de tulajdonképpen nem is volt rá szükség: sejtettem, mi lett volna a folytatásban. Miután végeztem a munkámmal, felhívtam az ismerősömet. „Meghalt Bandi…” – kezdett bele hirtelen, majd, mintha csak egy gyászjelentést olvasna fel, távirati stílusban elmondta, reggel az alig harmincéves barátunk szervezete feladta a hosszú ideje tartó betegséggel való küzdelmet. Hozzátette, kapcsolatban van a családdal, majd szól, mikor lesz a temetés. 

Éreztem, sok mindent elmondana még, talán a saját fájdalmát is kibeszélné magából – belőlem is orkánszerűen tódultak fel az érzelmek –, de úgy gondoltam, ezekről még nem kéne beszélnünk, talán majd később, egyelőre inkább csak külön-külön, önmagunkban próbáljuk meg elfogadni: Bandi nincs többé. 

Tudtam, hogy a srác nagyon beteg.

Amikor a halála előtt utoljára láttam, már ijesztően megviseltnek tűnt, és úgy éreztem, a tekintetében van valami nem e világi – mintha az égiek már jelezték volna: búcsúzzam el tőle. Azért is tűnhetett fel ennyire, milyen rossz bőrben van, mert ritkán tudtam vele találkozni – én Debrecenben élek, ő pedig budapesti volt. A munka hozott össze minket, de a formális beszélgetések mellett egy idő után elkezdtünk érdeklődni a másik kedvenc focicsapatai, filmjei, zenekarai iránt is. Egyre hosszabbak lettek az oldott hangulatú cseteléseink és telefonbeszélgetéseink, amelyek révén szépen lassan egymás mindennapjainak részei lettünk.

A mobiltelefon és az internet műanyag világában is hamar észrevettem, Bandi egy egészen rendkívüli ember. Fergeteges humora volt, amelyet gyakran csipkelődésre is használt, de mégsem lehetett rá haragudni emiatt, hiszen mindenki tudta, a rosszindulatnak még a csírája sincs meg benne – ráadásul szívesen fogadta a riposztokat is, amelyekre gyorsan rá is tromfolt, így mindig hamar rájöttünk: esélyünk sincs vele szemben. 

De nem csak a tréfálkozásban járt az élen. Megmagyarázhatatlan fogékonysággal érzett rá arra, kinek mikor van szüksége egy lelkifröccsre; egy kedves, bátorító szóra vagy egy jótanácsra. Gyakran hosszú órákat sem sajnált a barátaira, ha érezte: most azonnal egy jó beszélgetésre van szükség. Amikor pedig egy társaságban felbukkant, egyből a középpontba került, mindenkit mágnesként vonzott magával ragadó lénye.

Amikor kiderült, hogy súlyos betegséggel küszködik,

mi, a barátai sejtettük, hogy nagy a baj, de a legaggasztóbb gondolatokat mindig elhessegettük magunktól – egyszerűen nem lehetett elképzelni, hogy ennek a „mindenki szereti” srácnak csak három évtizedet adjanak az égiek. Ráadásul Bandi nyugtatgatott is minket szüntelen, mondván, „ha szedem a gyógyszereket és megváltoztatom az étkezésemet, nem lesz semmi baj, meglátjátok”, majd utána mindig egy fergeteges humorbombát elsütve igyekezett bizonyítani, hogy ő még a régi, és megnyugodhatunk, mert még aggastyánkorában is szórakoztatni fogja a körülötte lévőket.

Ehelyett azonban csak néhány év keserédes emléke maradt meg számunkra.

Aznap, amikor szembesültem a lesújtó hírrel, éreztem, egy kis időre ki kell szakadnom a teendőim sokaságából, ezért elkezdtem csak úgy, céltalanul sétálgatni Debrecen terebélyes fák által szegélyezett utcáin. Ősz volt éppen, és annak ellenére, hogy mindig is szépnek láttam ezt az évszakot, akkor nem akartam a falevelekkel borított cívisváros nyomasztónak érzett csendjében lenni. Behunytam hát a szemem, és magam elé képzeltem a forró, nyüzsgő Budapestet – merthogy a fővárosi nyár varázsában egyszer Bandival is osztoztam.

Ugyanis néhány éve egy júniusi szombaton összefutottunk a Deák téri metrómegállónál, és bár eleinte furcsa volt a sok hónapnyi „online barátság” után hús-vér mivoltunkban is látni egymást, pár perc után már gesztusokból és félszavakból is megértettük a másikat. Miközben mászkáltunk a vidámságban fürdő, napfényillatú sétálóutcán, a szokásos témáink: a foci, a munka, a nagyvilág eseményeiről való eszmecserék után a mindig lazaságot és felhőtlen örömöt sugárzó Bandi – meglepetésemre – apránként levette a gondtalan, lazasrác-álarcát.

Az, hogy ő valójában egy kételyek közt vergődő, megrázkódtatásokkal terhelt, gyámolításra vágyó ember, eleinte csak kósza utalgatásokból, megjegyzésekből derült ki – de miután beültünk vacsorázni, már nem tudott megálljt parancsolni a kendőzetlen őszinteségének: hosszasan mesélt élete veszteségeiről, kudarcairól, csalódásairól.

Miután én is megosztottam vele a múltam legszomorúbb fejezeteit, és a lelkemet éppen akkor feszítő gondokat, éreztem: aznap este életre szóló szövetség köttetett kettőnk között.

Miután megettük a pizzát és megittuk a sört, elvitt egy bárba, ahol egy népes társaság várt ránk.

Miután beléptünk az ajtón, a megtört, érzékeny srác újra magabiztos, lehengerlő alfahím lett: ki nem fogyott a rekeszizom-szaggató poénokból és a meghökkentőbbnél meghökkentőbb történetekből, közben pedig párhuzamosan több lánynak is csapta a szelet. Már éjfél is elmúlt, amikor a társaság utolsó tagja hazament, így újra ketten maradtunk, és amíg elkísértem a legközelebbi villamosmegállóba, ismét a sebezhető, szeretetéhes Bandit láttam.

Másnap hazautaztam Debrecenbe, de a szövetségünk a távolság ellenére sem gyengült. Rendszeresen beszéltünk telefonon – időnként éjszakába nyúlóan is. Ha a másiknak éppen lelkifröccsre volt szüksége, abban a másodpercben felhívtuk, ha pedig rossz kedve volt, feldobtuk a hangulatát egy tréfás ugratással. További közös programokat is terveztünk – ezeket viszont a szörnyű kór miatt nem tudtuk megvalósítani.

Miután újra tudatosult bennem a megváltoztathatatlan, már ködösen távolinak tűnt az a budapesti éjszaka.

Vissza kellett térnem a jelenbe, a bágyadtnak és szomorúnak látott, szeles őszbe, amely aznap hírül hozta: Bandi itt hagyott minket.

Aztán néhány hét múlva vele álmodtam. Egy budapesti poros, graffitis aluljáró nyüzsgő tömegében sétáltunk, közben pedig alaposan kitárgyaltuk a magyar fociválogatott előző esti mérkőzését, majd elmesélte, milyen volt az előző randija. Viszont egyszer csak – mint egy kijózanító pofon – megcsapott a felismerés, hogy a Bandi igazából már nincs köztünk egy ideje, csak az álmom varázsvilága bontotta le néhány percre a valóság határait.

Kíváncsian megkérdeztem hát: És mondd csak, milyen ott, odaát!

Nem válaszolt semmit, csak szerényen mosolygott. „Na, ne szívass, mesélj már” – faggattam tovább türelmetlenül. De ezután sem szólt egy szót sem, hanem még szélesebbre húzta a mosolyát, közben pedig azt a nem e világi csillogást láttam a szemében, amit az utolsó találkozásunkkor is észrevettem. Egy pillanat múlva pedig hirtelen feltűnt, hogy nem hallok semmit, és miután értetlenkedve kérdőre vontam – bár a saját szavaimat sem hallottam –, egy csibészes kacsintással válaszolt, mintha csak azt üzente volna: „Na látod, hogy jártál, máskor ne kíváncsiskodj, ezek a titkok még nem tartoznak rád.” A következő másodpercben pedig eltűnt a szemem elől. 

A 70-es éveket visszahozni nem lehet, de újraélni egy glitteres replikában igen! – A Daisy Jones-sorozatról

Kult – 2023. április 8. – NyL

Hiába néztem körül az aluljáróban, sehol sem találtam. Felmentem a lépcsőn, hogy a nyomába eredjek, de olyan nagy fénnyel sütött a nap, hogy csak a sziluettjét láttam az utcán sétáló embereknek, a távolban pedig nem volt más, csak az egyre sűrűsödő köd.

Miután felébredtem, és megittam a kávémat, mosolyogva mondtam magamnak: „Tipikus Bandi…”

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Jasper James

Nádudvari Péter