–

Képernyőre kívánkozott

Az elmúlt pár évben nem igazán jelent meg olyan könyvadaptáció a mozikban vagy a streamingplatformokon, amibe vakon vágtam volna bele. Fajtatiszta könyvmolyokként vagy én, vagy a testvérem mindig előre kiszagolunk minden olyan regényt, ami jó eséllyel mozgóképen végzi majd, és nem volt ez másképp a Daisy Jones and The Six esetében sem, amely Taylor Jenkins Reid 2019-es sikerkönyvén alapul, és már tavaly nyáron a kezünkbe került. Azóta vártuk izgatottan a filmes feldolgozását. Reid szinte mindegyik ismertebb könyve (amelyekből egyelőre csak ez az egy elérhető magyarul) a múlt század egy-egy kulturális fordulópontján játszódik, bemutatva a korszak egy ikonikus szeletét/szubkultúráját, egy tökéletlenségében csodálatra méltó női főszereplőn keresztül. 

A századközepi Hollywoodba kalauzoló Evelyn Hét Férje után Reid meg sem állt a hetvenes évek rock and roll zenei szférájáig, ahol egy banda útját követhetjük a sikerig, majd az onnan kezdődő gyors mélyrepülésüket. 

Az áldokumentarista stílusban írt, a tagokkal harminc évvel később felvett interjúkon alapuló történet középpontjában a címszereplő Daisy Jones, egy megzabolázhatatlan, néha szinte kegyetlen, de káprázatosan tehetséges énekes-dalszerző, valamint egy Pittsburghből induló garázszenekar frontembere, a gyógyuló alkoholista és apa Billy Dunne alkotópárosa áll. A kettejük közötti kémia előbb a csúcsra juttatja, majd felrobbantja az egész bandát. Hosszas harcuknak a banda feletti hatalomért (és egy ponton túl egymásért) kiváló hátteret ad a hetvenes évek forgataga, a koncertek füstös mámora, a dalokkal telefirkált jegyzetfüzetek, a szerelem, no meg a drogok csábítása, amelyek közül az utóbbiak okozzák a legtöbb problémát főhőseinknek. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Taylor Jenkins Reid (@tjenkinsreid) által megosztott bejegyzés

Reid könyve egy őszinte rajongásból született szerelmes levél a korszakhoz, és egyértelműen sokat merít valós eseményekből – magát a zenekart, és az alapkonfliktust is a Fleetwood Mac drámája inspirálta. 

Ez a szeretet pedig úgy süt az elkészült regényből, hogy már a megjelenése előtt felkeltette Reese Witherspoon produkciós cége, a Hello Sunshine figyelmét, amely megneszelte, hogy ebből hatalmas siker lesz. És Witherspoon ismét jó lóra tett a Hatalmas kis hazugságok (Big Little Lies) és a Little Fires Everywhere után, mivel a regényből azóta több mint egymillió példány kelt el, és számtalan nyelvre lefordították, ennek köszönhetően egy már létező, globális rajongótábor várta tűkön ülve a feldolgozást. 

A sorozat mögött álló cégek pedig nagyon is komolyan vették ezt, időt és pénzt nem kímélve igyekeztek megidézni a hetvenes évek forrongó Los Angelesét, olyannyira, hogy egyes epizódokban több száz jelmezváltást láthatunk, és évtizedek óta először zárták le a Sunset Stripet egy forgatás miatt. 

Nem sajnálták az anyagot

A sorozat látványvilága lenyűgözőre sikeredett, ha nem is realizmusában (a háttér és a ruhák nagy része inkább érződik egy ezredfordulós romantizált elképzelésének a korszakról, mintsem múltidézésnek), de létrehoztak egy jellegzetes, egységes és a történethez remekül passzoló atmoszférát, amely egyszerre tükrözi a szereplők személyiségét, és a kultúrát, amiben mozognak. Ehhez a hatáshoz valószínűleg sokat hozzáad, hogy a színészeket is bevonták ezekbe a folyamatokba, így az általuk játszott karakterek megjelenése és környezete még a mai streaming-gigaprodukciók korában is feltűnően részletgazdag lett, és ami (a marketing szempontjából) talán még fontosabb, utánzásra készteti a közönségét. (Engem például a már előtte is létező boszorkányos-vintage stílusommal teljesen levettek a lábamról, és hetek óta mindent megveszek Vinteden, ami kicsit is Daisyre emlékeztet.) 

Ez az Amazon részéről már csak azért is zseniális húzás volt, mivel több, az ő platformjaikon árusító ruhamárkával működtek együtt a sorozat ihlette kollekciókon, ahogyan készültek hangszerek, és lakberendezési kellékek is, amelyek így még tovább tömhetik Jeff Bezos zsebét.

Hiába hagy egy kicsit rossz szájízt, hogy egy hippimozgalmat és a szexuális forradalmat érintő alkotás okán ekkora összegeket lehet folyatni egy konzervatív milliárdos zsebébe, ezt a szintű tervezettséget csak csodálni tudom. 

A zene mindenkié

Hasonlóan rafináltan jártak el a készítők a soundtrack esetében is, ugyanis nemcsak hogy teletömték azt a korszak ikonikus zenéivel (külön öröm Patti Smith hangját hallani az intróban), de a fikciós banda számait is a lehető legnagyobb gonddal valósították meg, és bár a zenéjük érezhetően kilóg a valóban ebből az időszakból származó dalok közül, annyira minőségi és dúdolható lett, hogy az Aurora nevű album azóta is tarol a Spotifyon és az iTuneson. 

A színészek által előadott, hangzásban leginkább a Fleetwood Macet idéző dalokból 25 készült a sorozathoz, az Aurora mellett hallhatjuk Daisy saját számait, ahogy a Dunne Brothers nótáit is, sőt még pár diszkóstílusú szám is van, az egyik mellékszereplő, Simone történetéhez. A soundtracken olyan alkotók dolgoztak, mint Phoebe Bridgers, és (az idén a Szigeten is fellépő) Marcus Mumford, akik rengeteget hozzáadtak ahhoz, hogy ezek mai környezetben is megállják a helyüket, ám sajnos a számok modern stílusa, és Jenkins Reid néhol bukdácsoló szövegei megakadályozzák, hogy teljesen elhiggyük, hogy valami olyannak vagyunk fültanúi, ami alapjaiban rengette meg a hetvenes évek zenei szcénáját.

A dalok jók, de amint odaképzeljük őket ebbe a közegbe, elvesznek a valódi nagyok között, amit viszont aligha lehet felróni egy könnyed szórakoztatásra szánt sorozatnak, inkább csak azért említem meg, mert ez az effektus sajnos végigkíséri a Daisy Jones and The Six egész futamidejét.

Hasonlóságok, különbségek

A széria minden perce minőségi, és szerethető, de nehéz elvonatkoztatni attól, hogy valahol mindig csak egy nosztalgiából újragyártott replikaverzióját látjuk a korszaknak, amely a mi szentimentalizmusunkon élősködik. 

A történet sokszor ugyanettől szenved. Bár a casting remek, és a könyv rajongói pontosan azokat az arcokat kapják, amit olvasáskor elképzeltek, a karakterek személyisége és a sztori is kicsit felvizezettnek érződik. Hiába maradtak javarészt hűek a regényhez, sok – a melodrámát árnyaló – részletet kihagytak belőle, és ennek néhány esetben egyáltalán nem láttam a praktikus okát.

Az alkotás szépségéről és fájdalmairól, a zene gyógyító erejéről a románcokra kerül a hangsúly, amelyek a könyvben is fontosak voltak, ám itt teljesen átveszik az irányítást. 

A Daisy, Billy és az utóbbi felesége, Camila közti szerelmi háromszög annyira kiélesedik, hogy alig marad mellette hely a többi karakternek, akiket már nyomtatásban sem lehetett volna háromdimenziósnak nevezni, a képernyőn pedig gyakran laposnak érződnek. A bandában Billy öccse, a Will Harrison által alakított Graham, és a Suki Waterhouse játszotta Karen kapják a legnagyobb figyelmet a főszereplők mellett, de sajnos a színészek kémiája sem mentheti meg őket attól, hogy elvesszenek a glitter, füst és féltékenység kavalkádjában. A maradék két tag, Eddie és Warren szinte alig kapnak emlékezetes pillanatokat (ám ez nem akadályozta meg az utóbbit alakító Sebastian Chacont abban, hogy azonnal belopja magát a szívembe), ellenben Daisy legjobb barátnője, a könyvben alig feltűnő Simone (a zseniális Nabiya Be) saját sztorit kapott, amelyen keresztül betekinthetünk New York korai queer disco közegébe, ez pedig talán a legautentikusabban retró szál az egész sorozatban (valószínűleg azért, mert erről a közösségről nem él bennünk egy annyira kőbe vésett kép, mint a korszak rocksztárjairól).

A főszereplőkre irányított reflektorfény viszont nem jelenti azt, hogy komplexebbek lennének a könyvbeli változatuknál, valahogy még a nekik adott hatalmas teret sem tudják úgy betölteni, mint a lapokat, amelyekben először megjelentek. 

Riley Keough (akiről kábé minden kritika meg szokta említeni, hogy Elvis Presley unokája, pedig ezek után mindenképpen el kell ismernünk a saját jogán is) fantasztikusan játssza Daisyt, elképzelni sem tudnék jobb választást erre a feladatra, ám az írók valamiért nagyon azon voltak, hogy esendőbbé, kedvesebbé és szimpatikusabbá tegyék őt a feldolgozásban, amire szerintem nem igazán volt szükség.

Hangos botrányok, félrelépések, és sírig tartó szeretet – Ilyen volt Laborfalvi Róza és Jókai Mór házassága

Kult – 2023. április 8. – NP

Daisy – legalábbis a könyvben – egyáltalán nem az a típus, akit jó fejnek vagy szerethetőnek lehetne nevezni: végtelenül önző, egyáltalán nem érdeklik mások érzései, vagy a tettei következményei, és bár tudjuk, hogy ez az elhanyagoló szüleitől ered, a könyv nem érez késztetést arra, hogy áldozatként ábrázolja őt. A sorozatban mégis folyamatosan látjuk, mennyire megrendítik az események, állandóan sír és azon lamentál, hogyan lehetne jobb ember, ami Billyhez illik, Daisyhez semmiképp. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Riley Keough (@rileykeough) által megosztott bejegyzés

Tudom, hogy ezekkel minden bizonnyal árnyalni akarták őt, de sokszor pont az ellenkezőjét érik el vele, legalábbis személyes véleményem szerint. 

Sorozatbeli Daisy azt akarja, hogy szeressék, a könyvbeli Daisy azt akarja, hogy elismerjék, és utóbbi számomra sokkal vonzóbbá és érhetőbbé tette őt. 

Billy nagyjából megmaradt annak az örökösen tépelődő, elkeseredetten a saját morális fölényébe kapaszkodó családapának, aki a könyvben volt – azzal a különbséggel, hogy itt jóval többször a farka vezeti Daisyhez, mintsem az ott tapasztalható, mindent megrengető művészi kapcsolódásuk. Sam Claflin és Riley Keough pedig csodálatosak együtt, olyannyira, hogy ebben a változatban rendesen szurkoltam neki, hogy legyen köztük valami, míg a könyvben gondolkodás nélkül Camilát tartottam a legjobbnak Billy számára. Az utóbbit megformáló Camila Morrone mégis az egyetlen, aki miatt a karaktert talán még jobban megszerettem, mint a könyvben, és a reakciók alapján nem vagyok egyedül ezzel a véleménnyel. A hármuk dinamikája sosem szűnik meg izgalmasnak és átélhetőnek lenni, hiába utálom, amikor egy szerelmi háromszögben a két nő ellenséggé válik (ami a könyvben egyáltalán nincs jelen).

Kit érdekel, hogy klisé?

Összességében több hibáját is hajlandó vagyok elnézni a Daisy Jones and The Sixnek, mert amit jól csinálnak, azt piszkosul jól csinálják, és a sorozat minősége még a hibáival együtt is tagadhatatlan. 

A változtatások ellenére is végig hozza azt a magával ragadó, üdítő energiát, amit a könyv adott nekem, és ennél többet nem várok egy adaptációtól sem, hiszen iszonyatosan kemény feladat több száz oldalt összesűríteni egy forgatókönyvbe. Ha nem várjuk azt egy sorozattól, hogy folyamatosan sokkoljon minket a következő csavarral, és nem zavar, ha pontosan az történik benne, amit előre sejtünk, valamint ha szeretnénk kicsit ráhangolódni a nyár szabadságára, akkor keresve sem találhatnánk kellemesebb néznivalót. 

Kiemelt képünk forrása: Amazon Prime Video

Nyáry Luca