Újraélhetjük, ahogy Amerika tankokkal megy neki a polgárainak, a tanulság viszont elmarad

–

A modern idők leghírhedtebb mészárlása

Az FBI és az önjelölt messiás, David Koresh vezetésével a világvégére készülő Branch Davidians vallási szekta közötti ötvenegy napos ostromot a helyi híradó stábja a hatóságok gyülekezésének pillanatától egészen addig rögzítette, amíg a végső tűzvész után az utolsó parázs is kihűlt.

Az első epizód szinte teljes egészében a kezdeti rajtaütésre koncentrál, a korabeli híradós felvételek segítségével már-már valós időben játszódó filmként újraalkotva azt: az amerikai Alkohol-, Dohány- és Fegyverügyi Hivatal (ATF) 1993. február 28-án azzal a céllal rontott be a texasi Mount Carmel birtokra, hogy illegálisan birtokolt automata fegyverek és robbanószerek nyomára akadjon.

Egy szerencsétlen véletlen következtében azonban a dávidisták közössége már a rajtaütés előtt értesült az akcióról, így az elkobzásra szánt géppisztolyokkal felfegyverkezve fogadták az amerikai szövetségieket – innentől pedig gyakorlatilag elszabadult a pokol.

Tiller Russell rendező a szemfüles operatőröknek hála rengeteg korabeli felvételből válogathatott, a közönség pedig ezúttal olyan anyagokat is láthat, amelyeket korábban még sehol nem hoztak nyilvánosságra: a nyitó lövöldözést, a háztetőkön filmezett halott és haldokló ügynököket, a sebesülteket, akiket járművek motorháztetején szállítanak a mentőkhöz, miközben társaik kapaszkodnak beléjük, és a saját készítésű videókat is, amelyekkel Koresh kommunikál a külvilággal.

Három órán át kapargatjuk a felszínt

Azonban hiába a hiteles – és sokszor utólag megalkotott, de szintén valósághű – felvételek sokasága, sem az első, sem pedig a következő epizódok nem helyezik kontextusba a történteket. Bill Buford például, aki akkoriban az ATF különleges ügynöke volt, továbbra is kitart amellett, hogy miután kiderült számukra, hogy a dávidisták tudomást szereztek a rajtaütésről, nem lett volna szabad azt az eredeti terv szerint végrehajtaniuk. Ennek felismerése azonban csak az első a számtalan alapvető ellentmondás közül, amelyek miatt a wacói történetet három évtized után is érdemes lenne újra megvizsgálni.

A wacói ostrom: Amerikai apokalipszis viszont megelégszik annyival, hogy említés szintjén érinti a témát, majd szinte azonnal tovább is lép.

Ugyanígy nem foglalkozik azzal a kínos, de annál fontosabb kérdéssel sem, hogy a dávidisták vagy a szövetségiek voltak azok, akik először tüzet nyitottak, így hát a két fél továbbra is tagad, és a másikra mutogat.

A második részben Koresh és – ahogy ő nevezi – a szektája múltjára is mindössze néhány percet szántak az alkotók, az epizód jelentős része inkább az FBI és a dávidisták közötti tárgyalásokkal foglalkozik, így a kialakult helyzet hátteréről még a második órában sem tudunk sokat.

Különböző stratégiák vannak, konklúzió nincs

Ahogy egyre több szereplő – szövetségiek, mesterlövészek, újságírók, dávidisták – szólal meg, úgy bontakozik ki viszont a túsztárgyalók és az FBI meglehetősen eltérő stratégiája. Amíg az előbbiek fokozott óvatossággal igyekeznek meggyőzni a vallási felekezet tagjait arról, hogy a hatóságok által minden irányból biztosított birtokról kettesével küldjék ki a gyerekeket, cserébe pedig Koresh a helyi rádióban, majd később a televízióban is közvetítheti tanait, az FBI a helyzet minél gyorsabb és hatékonyabb megoldására törekszik.

Az egymással versengő taktikák egyértelműek, a néző mégsem tud mibe kapaszkodni, ha mérlegelné a kettőt.

Hasonlóképpen, amikor az utolsó epizódban Koresh és hetvenöt másik ember, köztük huszonöt gyerek meghal az ostromot lezáró tűzben, bár egyértelmű, hogy az amerikai hatóságokat felkészületlenül érte a helyzet, fel sem merül a kérdés, hogy mit lehetett – vagy kellett – volna másképp csinálni. 

És nincs reflexió arra vonatkozóan sem, hogy mit jelenthetett a wacói eset az Amerika egészét átható, vallásszabadságról, fegyvertartási jogokról és a szövetségi kormány hatalmáról szóló folyamatos vitákban. A dokumentumfilm megemlíti ugyan Timothy McVeigh-t, akinek a radikalizálódására valószínűleg hatással voltak a wacói események, és akit kivégeztek a több mint százhatvan áldozatot követelő, 1995. április 19-i oklahomai robbantásban betöltött szerepe miatt, de biztos vagyok benne, hogy az ostrom látványának következményei nem korlátozódtak egyetlen emberre.

Én pedig hiába vártam az utolsó percig, a dokumentumfilm végül nem ás a dolgok mélyére, ehelyett beéri a sosem látott videók látványával és a túlélők történeteivel.

Ami persze nem azt jelenti, hogy a túlélők történetei ne hatnának a néző érzéseire, és már csak ezért is megéri megnézni a filmet. Ezek az interjúk ugyanis lenyűgöző módon tesznek tanúságot arról, hogy mit jelent a vallási elvakultság: van, akit harminc év után is az zaklat fel igazán, hogy nem tudta az utolsó pillanatig szolgálni az Istenét (vagyis David Koresht), és nem a halálesetek, a szenvedés, illetve a vád, miszerint Koresh gyerekeket bántalmazott.

Mindez viszont kevésnek bizonyul ahhoz, hogy betöltse az időközben felmerülő kérdésekre várt válaszok helyét.

Kiemelt kép forrása: Netflix

Mózes Zsófi