„Ha ceruza kerül a kezembe, félig már átléptem egy másik világba”

–

Írisz és családja – férje és mindjárt hatéves kisfia – a nyugalmat, csendet és a békét szereti, jelenleg pedig kétlaki életet élnek a körülbelül hatszáz fős baranyai Abaliget, és a kicsit kevesebb lakost számláló Tolna megyei Szálka között. Minket fotós kollégámmal az utóbbi helyen fogad, verandás parasztházban, kékre festett ablakkeretekkel, cserépkályhával és egy finom bögre teával. Igazi mesevilágban. Még át sem lépjük a küszöböt, már beszélgetünk, és fogalmam sincs, mennyi idő telik el, mire eljut a tudatomig, hogy ez most egy interjú: talán itt volna az ideje benyomnom a felvétel gombot.

Széles-Horváth Anna/WMN: Mielőtt jöttem hozzád, igyekeztem a gyökereid után keresgélni, és feltérképezni, honnan indultál. Végül csak nagyon rövid utalást találtam arról, hogy a családi háttered miatt már egész kicsiként rengeteget rajzoltál. Mit jelent pontosan ez a háttér?

Agócs Írisz: Valójában az egész családomat a dédnagyanyámig visszamenőleg: ő festőművész volt, és aztán a három gyerekéből kettő, az anyai nagymamám és az ő öccse is vitte tovább ezt a hivatást. A nagynéném grafikus lett. Nagypapám néprajzkutató volt, a Duna menti halászattal foglalkozott. 

Anyukám rajztanár lett, édesapám dekoratőrként dolgozott: azt hiszem, a kreativitásomat, az apró csavaros megoldásokat, amelyek megjelennek egy-egy rajzban, tőle örököltem.

Ez a festékesdoboz, amit itt előttem látsz, a nagymamámé volt: nyolcvanéves biztosan van. Nagyon meghatározó, mert nem csak tárgyi örökség: a gyerekkoromat idézi meg. Suli után a nagyszülőkhöz mentünk haza, akik egyébként a bajai múzeumban kialakított lakásban éltek, hiszen a nagyapám volt az igazgató. Ha megérkeztem hozzájuk, választhattam azt az útvonalat, hogy végigsétálok a Duna halászata című állandó kiállításon: általában így is tettem, és általános iskolásként nagyon büszke voltam arra, hogy mindennap múzeumba járok.

Sz. H. A./WMN: Abból, ahogy mesélsz, úgy érzem, nem hangzott el semmiféle intés, hogy „ne nyúlj a mama festékeihez!”.

A. Í.: Soha nem mondtak hasonlót, akkora szabadságban használhattunk mindent, és matathattunk a festőcuccok között, hogy sokáig nem is értettem meg, milyen kivételes helyzet a különböző technikákkal gyerekként minden előítélet, tudatosság, vagy cél nélkül találkozni. Csupán az ösztön dolgozott.

Nekem sokáig valóban fogalmam sem volt a kategóriák létezéséről: hogy te tudsz rajzolni, a másik meg nem. Talán éppen emiatt ezekben a skatulyákban máig nem hiszek.

Sz. H. A./WMN: Mikor lépett be a tudatosság mégis a rajzzal való viszonyodba?

A. Í.: Harmadik osztályos voltam, amikor Baján elindult egy Vizuális Iskola nevű hely, egy délutáni művészeti képzés, ahol csodálatos művésztanárok dolgoztak. Ők azt a koncepciót követték, hogy mindenféle eszközt odaadnak a kezünkbe, elmondják, milyen módokon lehetséges vagy érdemes használni, és aztán kedvünkre alkothatunk vele.

Szóval nagyon hasonló volt a közeg ahhoz, amelyből érkeztem. Nem emlékszem, hogy valaha elhangzott volna a mondat: ez nem jó. A mai napig az munkál bennem, amit akkor megalapoztak:

őszintén azt gondolom, hogy semmi nem lehet rossz, bátran húzom a vonalakat, és merek önállóan lépni, a saját utamat járni.

Ez nem azt jelenti, hogy nem nézek néha kívülről magamra, de nincsenek felesleges szabályok, amelyek gátat szabnak bennem. A gyerekeknek is szoktam mondani: ugye tudjátok, hogy ki lehet menni a vonalból! Miért ne tehetnénk? Néha ebből születnek a legjobb ötletek.

Sz. H. A./WMN: Minden adott volt, hogy teljes magabiztosággal válaszd hivatalosan is a képzőművészetet: az erős indíttatás, a tehetség, a szenvedély. Miért döntöttél mégis úgy, hogy teljesen más pálya felé indulsz?

A. Í.: Valójában több szökési kísérletem is volt, nem tagadom. A nagyszüleim már a középiskola kapcsán biztattak, hogy felvételizzek művészeti iskolákba. Nem akartam.

Nekem a rajz saját magammal volt azonos: mit csinálok, ha elkezdik azt mondani, hogy ez nem jó?

Technikákat lehet tanulni, a tudást lehet csiszolni – ezt csináltuk a bajai műhelyben, ahova még középiskolásként is visszajártam –, de azon, ami én vagyok mögötte, nem tudtam változtatni, és nem is szerettem volna. A szabadságot, az ösztönösséget meg akartam tartani.

Végül gimnáziumba mentem, ahol természetesen továbbra is állandóan rajzoltam. Az egyik legszebb emlékem, amikor az osztályfőnököm, aki a matektanárom is volt egyben, a karácsonyi ajándékozáson engem húzott, és vett nekem egy rajzfüzetet. Azzal az instrukcióval adta át, hogy „inkább ebbe rajzolj órán, ne a matekfüzetbe”. Talán nem is tudatosult addig bennem, hogy nemcsak saját magam számára, de másoknak is valahol azonos vagyok a rajzolással: észrevették, ha ceruza kerül a kezembe, félig már átléptem egy másik világba.

Sz. H. A./WMN: Ennek ellenére még a középiskolát is a pécsi néprajzszak követte.

A. Í.: Valahogy a között a két állapot között lebegtem, hogy miközben a nagymamám nyilvánvalóan minden vonalhúzásomtól képes volt meghatódni, a műhelyen egynek éreztem magam a sok közül: egyáltalán nem gondolom, hogy kiemelkedtem volna. A néprajz is nagyszülői örökség, az egyetemet pedig nagyon szerettem, de természetesen ott sem csak írtam az előadásokon.

A csoporttársaimat, barátaimat is elszórakoztattam a rajzolással: az agráretnográfia-előadáson például, ha elhangzott, hogy a kukorica kiszorítja a krumplit, én lerajzoltam, ahogy tolja az ajtót és nem engedi vissza a házba.

Egyszer meg is kerestek, hogy jó lenne egy kiállítás a jegyzeteimből, de féltem, a tanáraim mit gondolnának. Utólag azt mondom, valahogy itt véglegesedett bennem, hogy a szövegre való reagálás, ami engem igazán mozgat, éltet, kiteljesít a rajzolásban. Sosem volt vízióm, hogy megfessek egy történelmi pillanatot, vagy egy tájképet: ebben a típusú rajzolásban találtam meg az örömömet valójában a kezdetektől.

Sz. H. A./WMN: Ezeket a történeteket hallgatva egyértelmű út vezet a mesekönyvekhez, az illusztrátori hivatáshoz. Ahogy magadról mesélsz, egyébként is folyamatosan az az érzésem, hogy ami veled történt nem sodródás, hanem az önazonosságod vitt egyre előrébb az úton. Hiszen annyira szenvedélyesen óvtad a gyermeki nézőpontod és viszonyod a rajzoláshoz, hogy közben észrevétlenül kijártad a magad egyetemét, és saját nyelved, karaktered, védjegyed lett. Egy kis képzavarral élve: megtaláltad a hangod.

A. Í.: Érdekes, amit megfogalmazol, mert miközben határozottan ellenálltam, igazából mind az egyetem előtt, mind az egyetemmel párhuzamosan rajzos munkáim voltak. Először Baján, egy kis cégnél lettem illusztrátor: a felvételin láttam először számítógépes rajzprogramot, de nagyjából rájöttem, hogyan használjam, és teljesítettem a feladatot.

Később már Budapesten tankönyvekhez rajzoltam, például jogász tananyaghoz. A férjem [Seres Tamás tipográfus, aki egyébként Írisz könyveit is tervezi – a szerk.] kedvence azóta is, amikor

az „alakuló ülés” fejezethez egy fiút és a kutyáját rajzoltam, ahogy próbálnak összeszerelni egy széket. Itt sem tudtam kibújni önmagamból, de azt hiszem, kifejezetten jót tett az illusztrációknak, hogy nem értettem a tartalomhoz.

Amit említettél, a gyermeki rácsodálkozás, teljességgel a részem és a szándékom is az alkotásban. Néprajzosként is az álomkutatással foglalkoztam, és nagyon szeretem azt képviselni, hogy többféle valóság létezik. Az alkotás emellett valahol egy módosult tudatállapot. Ezért sem értem, amikor egy kisgyerek lerajzolja a háromlábú sárkánykutyát és rászólnak, hogy de hát ez nem létezik. Hogyne létezne? Ott van a papíron.

Sz. H. A./WMN: A saját gyereked születése hogyan adott hozzá ehhez a rácsodálkozáshoz?

A. Í.: Szeretem, ahogy a gyerekek elszakadnak a szavak valódi jelentésétől és képekben gondolkodnak, miközben a fantáziájukat a konkrétan hallott kifejezések indítják be. Barnabás nem volt még hároméves, amikor a karantén alatt mondtam neki, hogyha vége lesz, akkor végre mehetünk színházba. Rögtön látta maga előtt a házat, amely majd tele lesz színekkel, és alig várta, hogy ott legyen.

Ezeket az élményeket én is elraktározom, és biztos több mindent elő is tudok hívni azáltal, hogy őt a lehető legközelebbről figyelhetem. Sokáig nem érdekelte a rajzolás, aztán egyszer csak belekezdett, és olyan ötletei vannak, hogy sokszor csak lesek.

Jó látni, hogy ugyanúgy működik, ahogy én anno: teljesen egyértelmű számára mindig, hogy kettőnk rajzai közül övé a jobb.

Sz. H. A./WMN: Az illusztrátori pályád indulásában nagy szerepe volt az amerikai Illustration Friday nevű kezdeményezésnek, amely minden pénteken egy címszót jelölt ki, és ezzel kapcsolatban várta az illusztrációkat a résztvevőktől. Ha jól tudom, a blogodnak, ahol ezeket a rajzokat publikáltad, igazán jelentős nemzetközi követőtábora lett. Milyen módon jelentette ez a fordulatot a hivatásodra nézve: itt fedezett fel a könyves szakma, vagy te kaptál ettől a projekttől igazi lendületet?

A. Í.: Valójában ez a kezdeményezés – amelyet egyébként a férjem talált, akinek sokszor futnak össze a kezében a szálak, amikor a pályámról van szó, és ezért igazán hálás vagyok –, éppen azzal a hozzáállással dolgozott, amiről eddig meséltem, amit annyira szeretek.

Tényleg bárki küldhetett rajzot, és engem elvarázsolt, hogy az amerikai emberek mennyire bátrak. Rengeteg blog született, ahol tényleg kedvtelésből igyekeztek ezt-azt lerajzolni, és az eredmény bizony nálunk az iskolában rossz jegyet ért volna. A rajzolásért rajzoltak, semmi másért.

A blogom elég gyorsan népszerű lett, és sokszor megkaptam kérdésként, hogy hol vannak az általam illusztrált mesekönyvek. Az első megkeresés egyébként egy mexikói mesekönyvhöz érkezett, ami aztán évekkel később jelent meg, amikor már a Pagonynál dolgoztam. Ide végül úgy kerültem, hogy a sok biztatás miatt az akkor induló Aranyvackor pályázatra küldtem be egy munkát, ezután pedig felhívtak, hogy illusztrálnám-e a nemsokára megjelenő Jancsi és Juliska kötetet. Igazi tanulópénz volt, mert nagyon rágörcsöltem, hogy mesekönyvet illusztrálok: viszont viszonylag gyorsan szembesíthettem magam vele, hogyan nem érdemes űzni ezt a szakmát. Ezután jött a Cipelő cicák Berg Judittal, ami nagy siker lett.

Sz. H. A./WMN: Az övével mára összeforrt a nevetek, és nem egy kisgyereket ismerek, aki csak „BergJuditAgócsÍriszként” emleget titeket, és meggyőzödése, hogy ez a hosszú, szövevényes név egyetlen embert takar. A Maszat-Sári sorozat a kisgyerekes családokban kultikussá vált: hogyan viszonyulsz ahhoz, hogy a rengeteg munkád mellett a nagy többség ezzel a könyvsorozattal azonosít?

A. Í.: Néha hihetetlen, hogy a Maszat tizenhárom éve indult, és bár gondolhatnánk, hogy meg lehetne unni, én máig nagyon szívesen csinálom. A Maszat nekem sok mindent szimbolizál, amit a gyerekeknek szóló illusztrációkról gondolok: igyekszem nekik minél egyszerűbben rajzolni, de úgy, hogy ez ne a rossz, vagy leereszkedő egyszerűség legyen. A fő jelmondat számomra: minél kevesebbel sokat adni. Azaz megteremteni a kontúrokat, amelyek mögött ott a tartalom, miközben teret adok az ő képzeletüknek is.

Nem szeretnék mindent kitalálni helyettük.

A cél, hogy megpöccintsem az egész gondolatot, aztán ezután mindenki mehessen a maga útján a szöveggel kézen fogva.

A gyerekkönyvek nekem azért is jó terep, mert gyorsan, sokat szeretek rajzolni: imádom kitalálni, megvalósítani, és aztán ugrani a következőre. Berg Judittal nagyon szeretem a közös munkát, és tizennégy év után már az a bizalom is az enyém, hogy a storyboardot, vagy a szövegbe illesztett vázlatokat azonnal színesben küldhetem. Számomra ez a szabadság nagyon fontos: csak olyan munkát vállalok el, ahol, ha elkészítem a mintaoldalt, rábólintanak. Ha alakítanának rajta, az már nem az én kezem.

Sz. H. A./WMN: Hallgatlak, és minden szakmai elv, amelyről mesélsz, végül összecseng a gyerek Írisz tapasztalataival a rajzolásról. Amikor eljött a nagy siker, és sorban álltak az ajtód előtt a szövegek, hogy illusztráld őket, nem féltél, hogy éppen az a fajta elvárás érkezik el a folyamatos munkával, amitől annyi éven át meg tudtad óvni magad?

A. Í.: A Cipelő cicák sikere után nagyon gyorsan belekerültem a rendszerbe és sokszor eszméltem arra, hogy nem alszom, folyamatosan rajzolok, miközben nagyon élveztem a megfeszített tempót. Amit nagyon nehezen viseltem kezdetektől, az a tárgyalás, ügyintézés része, ezért akadt később olyan pillanat, amikor felmerült bennem, hogy abbahagyom az egészet, és teljesen mást fogok csinálni. Ez persze sosem történt meg.

Egy időben a külföldi kiadók felé is kacsingattam, és nagyon jó visszajelzéseket kaptam tőlük, elsősorban londoniaktól, ahol tárt karokkal vártak. Ott azonban kész könyvtervvel és szöveggel együtt kell érkezni, amire a magyarországi munkáim mellett egyszerűen nem volt kapacitásom.

Végül a Penguin Books gyerekkiadójával folytatott harmadik megbeszélés után olyan mérges lettem, hogy egy londoni emeletes busz tetején megírtam a Kicsi, nagyot, amihez viszont nem készítettem illusztrációt, mert mindig volt valami más, fontosabb.

Évek múlva Kovács Eszter – a Pagony főszerkesztője –, akinek azonnal megmutattam a szöveget, tette fel a kérdést, hogy lett-e ebből valami. Amikor azt feleltem, nem, mert nem kaptam magamtól határidőt, ezért nyilván nem is fogom elkezdeni, ő rávágta, hogy „majd én adok”. Így született meg az első saját szövegezésű könyvem – végül magyarul.

Sz. H. A./WMN: Közben a nemzetközi siker sem került el: az ausztrál Shona Innesszel való közös sorozatodat tizenöt országban adták ki.

A. Í.: Ők a Facebookon keresztül találtak meg azzal, hogy nagyon szeretik a rajzaimat és küldenének szövegeket, ha vállalom. Valóban mindig rácsodálkozom, hogy japán, kínai, koreai, török, francia, belga, holland és még ki tudja, hány kiadás készült azóta.

Valóban így a nemzetközi porondot is kipróbáltam, sőt ezzel párhuzamosan még tettem egy kísérletet egy angol ügynökséggel, de összességében rájöttem: az itthoni munka elkényeztet azzal, hogy szeretik, amit csinálok és adhatom egyszerűen magamat. Ezt a szabadságot már nem tudnám feladni. 

Sz. H. A./WMN: Időközben több saját szövegű könyved is született. A Rajzolj krumplit!, amely egy Covid alatti Facebook-mozgalomból bontakozott ki, mára négy kötetet számlál. Meglepődtél, mennyire népszerűvé válik egy projekt, majd a hozzá kapcsolódó könyvek, amelyek segítenek rajzolni tanulni?

A. Í.: A krumplis ötletet már a karantén előtt alkalmazni kezdtem, amikor közönségtalálkozókra mentem, és a gyerekeknek próbáltam megmutatni, hogy ha megvannak a főbb karakterjegyek, szinte bármit lehet rajzolni bármiből. Egy kör, egy háromszög, egy négyzet: rajzoljunk rá két nagy fület. Melyikből lett nyuszi? Mindegyikből!

Az egyik programon találkoztam egy kislánnyal, aki háromszor radírozta ki a kört, mert nem lett szabályos. Ez annyira elszomorított, hogy odaszóltam neki: akkor rajzolj egy krumplit! A krumplit sehogy sem lehet elrontani.

Attól fogva krumplikkal dolgoztunk, és ezt ültettem át aztán a karanténban a Facebookra, ahol mindennap kitettem egy állatot és a hozzá kapcsolódó „krumplislépéseket”. Az első karantén végére százhetven állat készült el: ezek között igazi kihívás is volt. Például amikor kommentben pelikánt kértek, ki kellett találnom, hogyan tudom igazán egyszerű lépésekkel, tényleg krumplikkal kivitelezni ezt.

Az, hogy milyen energiákat szabadít fel ez a mozgalommá vált ötlet, valóban ledöbbentett. Valóságos lobbi indult, mi kerüljön be az első könyvbe, miközben minden elérhető volt a közösségi oldalamon továbbra is.

A legemlékezetesebb talán, amikor egy nyugdíjas hölgytől kaptam levelet: leírta, negyven éve nem rajzolt, mert az iskolában egy tanár azt mondta neki, ne próbálkozzon, nem tud. Napokig csak gondolkodott a felhívásomat látva, aztán belevágott.

Mára ő rajzolja a karácsonyi képeslapokat az ismerőseinek, és nem az én krumplijaimat használja. Egyszerre volt szomorú és örömteli a felismerés, hogy mit jelent az embereknek, ha élvezhetik az alkotást, és senki nem szól rájuk.

Sz. H. A./WMN: És akkor 2021-ben a krumplik után megérkezett Mici, hogy megmentse a világot. Egy igazán tartalmas, nagyobb hangvételű, sziporkázó, a gyerek szemszögéből beszélő Agócs Írisz-szöveggel a képeid mellett. Honnan jöttél rá végül, hogy ennyire jól tudsz írni?

A. Í.: A krumplik adták meg a végső lökést, azt hiszem. Ott minden rajzot fel kellett vezetnem, és nagyon jó visszajelzéseket kaptam a szövegekre. A Márkó bácsi kertje egy régóta tervezett könyvsorozat első része, az alapötletét pedig szintén a londoni élmények indították el bennem.

Tudtam, hogy nagyon szívesen írnék a környezetvédelemről, fenntarthatóságról, de semmiképp sem szerettem volna elcsépelt, vagy unalmas lenni. Sokáig kerestem a témát és azt is, ki szólaltassa meg. Abban biztos voltam, hogy a világ megmentését akarom a középpontba tenni, mert alapvetően a gyerekekkel kapcsolatban ez a fő érzetem: ők valami hasonló alapcsomaggal érkeznek meg, hogy segítsenek, jobbá tegyék a földet.

Végül az utolsó lendületet egy valós találkozás adta: egy indiairuha-boltba tértem be épp, amikor egy kislány elém toppant és valami varázslatos határozottsággal közölte: Szia! Te biztosan jártál már itt! Honnan tudod?, kérdeztem. Hát a nadrágodból, vágta rá. Aztán bemutatkozott. Micinek hívták, és akkor ott összeállt bennem, hogy valami hasonló gyerek az, aki tényleg meg is tudja menteni a világot. Akinek nem mondták meg, vagy ha megmondták, nem érdekli, hogy kellene a dolgokat előírás szerint csinálni. Annyira tetszett, hogy még a nevét is megtartottam.

A másik kulisszatitok, hogy valójában Márkó bácsi is létezik: Marco és Maria egy holland házaspár Abaligeten, és valóban hasonló módon működtetik a kertjüket, ahogy az a könyvben megjelenik. Én teljesen Mici-funkcióban tanultam tőlük akkor, mit miért és hogyan érdemes csinálni a veteményesben.

Mici kérdései az én kérdéseim, és talán minden gyerekéi is egyben.

Sz. H. A./WMN: A gyereknézőpont pedig nemcsak a tartalom, hanem a szöveg szintjén is hiteles. Komolyan! – vágja rá Mici mindenre, amit az olvasónak mesél, és Márkó bácsitól bizonyosságot szerzett róla.

A. Í.: Valahogy az jelent meg bennem, hogy azt a korosztályt szeretném ábrázolni, amelyik még képes hinni a csodában, de már kételyekkel vívódik. Akinek muszáj utána mondania mindennek, hogy: De tényleg!

Nekem igazi példaképem Réber László, aki három vonallal el tudott mesélni mindent, és a hozzá szorosan kapcsolódó Janikovszky Éva is, aki mindig a gyerek szemével mutatta be a világot. Az egyes szám első személy pedig egy kicsit biztonságos is számomra, hiszen alapvetően furcsa még „szerző” szerepben lennem, ami a szöveget illeti. Mici mögé bújva könnyebb megszólalni. 

Sz. H. A./WMN: Adódik a kérdés, ami már a Kicsi, nagy esetében félig-meddig felmerült. Saját szöveget könnyebb vagy nehezebb illusztrálni?

A. Í.: Sokkal nehezebb! Sőt, előfordult, hogy eljutottam odáig a folyamatban: nem is lehet. Tény, hogy a karanténidőszak után nagyon nehéz év volt mögöttünk: nem tudtam töltődni, nem volt, ahonnan vinném az energiát az alkotásba, ezért kicsit elakadtam. Aztán egyszer csak fogtam magam, és a megszokott technikától eltérve – hogy ceruzával vázlatozok, és arra festek rá –, elkezdtem festeni. Még sohasem készítettem úgy illusztrációt, hogy ecsettel rajzoltam meg mindent, de valahogy erre vittek az ösztöneim. Szerencsémre a kiadóm is támogatott abban, hogy elölről kezdjem, így szépen végigfestettem az egész történetet.

Sokat változom én is időközben, nem mindig ugyanaz a megoldás segít.

A második kötetnél, a Tekla madarainál például úgy éreztem, nem szeretnék sok embert ábrázolni, inkább a madarakra, a környezetre tettem a hangsúlyt. Érdekes, hogy végül a humoros szöveg szokatlan módon egyfajta lírai ábrázolással párosult. 

Látod? Én is kimentem a vonalból. Összepárosítottam két dolgot, amelyeket tudatosággal talán nem sikerült volna, mégis működik. Azt hiszem, ez a zsigeriség az, ami előrevisz, és amiben végül sohasem csalódom.

Képek: Varga Kitti

Széles-Horváth Anna