Mikor születik az anyuka? Mert nem feltétlenül a babával együtt…
Anyává válni az élet egyik legcsodálatosabb és legmeghatározóbb élménye. Az anyaság érzése azonban nem automatikusan, a terhességi teszt két csíkjával jelenik meg, sőt a legtöbb esetben nem is a szülőszobában. A mindent elsöprő, belülről jövő megélés az elején még várat magára, pszichológiai értelemben ugyanis jóval később válunk anyává, mint amikor a babánk világra jön. Rácmolnár Lili pszichológus írása a női lét legnagyobb változásáról – anyák napjára.
–
Végre kint van, megszületett. Túléltük
Tízből nyolc anya – a filmjelenetekkel ellentétben – nem tud sírni a szüléskor; az életünk valószínűleg legnagyobb sportteljesítménye utáni fizikai kimerülés ilyenkor mindent visz.
Visszatolnak minket a szobába, és bár annyi adrenalin van a testünkben, hogy az óriási fáradtság ellenére semmit nem alszunk, az érzéseket továbbra is nehéz rendezni, megfogalmazni.
A második nap általában elhozza a hormonális sírást, de valahogy ez sem az, amire vártunk. A gátseb/császárseb nem segít a dolgokon. Mindeközben a baba elképesztően cuki és illatos, de mi mintha egy kicsit zavarban lennénk… Magunk mögött hagyjuk a kórházi éjszakákat és mosdókat, majd szembe találjuk magunkat az első otthoni riadalmakkal.
Pár nap múlva már kicsit biztosabbak vagyunk abban, hogy senki nem fog éhen halni, és a diplomáinkat összerakva, az első fürdetést is megoldottuk. Lassan, de biztosan beáll egy új menete az életnek – a rutin azért innen még távol van. Apa visszamegy dolgozni, mi meg otthon maradunk kettesben.
Nézzük a csodálatos kisbabánkat, ahogy szuszog a kiságyában, és azt érezzük, hogy… nem érezzük azt, amit kellene.
Jézusom, én biztos rossz anya vagyok! Miért nem tudok kapcsolódni a gyerekemhez? Mi lehet velem a baj? Semmi. Csupán egy dolgot nem vettünk figyelembe: hogy a változáshoz idő kell. Akkor is, ha az az életünk legjobban várt változása.
Önbeszámolós kutatások azt mutatják, hogy az első gyerek születése után az nők átlagosan 8 hét 6 nap után kezdik tényleg anyának érezni magukat.
De mi történik addig?
A válasz szerintem két irányba mutat és mindkettő ahhoz kapcsolódik, amit elképzeltünk – rosszul.
Mire a várva várt nulladik szülinap elérkezik, gondolatban már rengetegszer végigmentünk azokon a dolgokon, amelyek vele együtt megérkeznek az életünkbe, azokon viszont kevésbé, amelyek eltűnnek majd. Az első hetekben sokszor nehéz az összes új megélést mind a szívünkbe fogadni, de néha még nehezebb a régieket elengednünk.
A kezdeti érzelmi hullámvasútért ez az ambivalencia is felel: a hála keveredik egy nagyon sajátságos veszteségélménnyel, amit sokszor saját magunk számára sem érzünk jogosnak. Hiszen a vágyott kisbaba mellett mégis mi hiányozna?
Mi hiányzunk magunknak, és az a felnőtt élet, ami nem is olyan rég még a miénk volt.
Nagyon érdekes, hogy a veszteségek tekintetében már egyre jobban bővül a közös rá- és belátásunk: (f)elismerjük, hogy egy munkahelyváltás vagy egy új otthonba költözés is kisebb gyásznak számít, és mindannyiunk számára érzelmileg megterhelő, az anyává válás kapcsán azonban még mindig nehéz elfogadnunk a megélést – kifelé és befelé. Bár az eszünkkel tudjuk, a szívünkbe továbbra is nehezen engedjük be a gondolatot, hogy azzal, hogy valami új lehessen, valami más már örökre nem lesz.
A változás, legyen az bármilyen, mindig magában hordozza a veszteséget is. A hiány azonban nemcsak abban tud megjelenni, ami MÁR nincs, hanem abban is, ami MÉG nincs.
Amikor az életünk bármely pontján arra gondolunk, milyen lesz majd szülőnek lenni, legtöbben egy négy-öt éves ovissal képzeljük el magunkat, akivel együtt nevetve-beszélgetve fagyizunk, biciklizünk, vagy éppen Halász Judit-koncertre indulunk. Igen ám, de a gyerekek nem négy-öt évesen születnek – ez a szülés pillanatában kimondottan jó dolog, az utána következő hetekben viszont annál nehezebb.
Mert amikor először vagyunk egyedül a babával, jön a felismerés, hogy itt beszélni még nagyon sokáig csak mi fogunk, a válasz nélküli monológokban pedig elsőre nem az a kapcsolódásérzés jön majd, amiről korábban álmodoztunk. Ráadásul a mindennapok monotonitásában egyelőre még a Csiribirire szóló jegy vásárlása sem kap helyet.
Az anyaság egyik legnehezebb érzelmi feladata a (baba)szavak nélküli kapcsolódás
Megismerni egy másik embert, aki még nem a szó általunk ismert értelmében válaszol. Minőséggel feltölteni az elfolyó időt, megtalálni magamat és téged a kettőnk szimbiózisában. Összetalálkozni és összebarátkozni.
Nagyon szeretem Gabriel García Márquez gondolatát, hogy „A gyerek iránti szeretet nem a vérből fakad, hanem a gondozás közben kifejlődött barátságból”. És mint minden barátsághoz, ehhez is idő kell.
Az iránta érzett szeretetünk mágikusan tágul az idővel: mindig, amikor azt hisszük, ennél már nem lehet jobban imádni, megmutatja, hogy mégis. Mert annál, amikor először azt mondja, „heő”, nincs aranyosabb, de amikor az apró fogacskákkal kacag, mégis az lesz, és mindez teljesen másképp szerethető, mint a bújócska az átlátszó függöny mögött, majd a pótkerék nélküli első büszke biciklis kör.
Az élet igazán fontos kis és nagy dolgai mindig a megkerülhetetlen időben épülnek fel. Nap nap után épülünk, te bennem, én benned.
A szempárban, ami mindennap visszanéz ránk, születünk meg igazán. Te önmagaddá, én az anyukáddá.
Nincs még egy olyan átalakulás, mint nőből anyává válni.
Ha tetszett a cikk és szeretnél többet olvasni Rácmolnár Lili pszichológustól, szakmai Instagram-oldalát itt találod: @racmolnarlili.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Sergey Iakushev
