–

Andrea visított. A hangja hasította a levegőt. Nóra úgy érezte, megsüketül, ha ennek nem lesz vége. Vége, vége, sikította Andrea. Soha többé. Elég. Aztán megállt, és Nórára nézett. Nóra nem válaszolt. Hideg vagy, kiáltotta erre Andrea. Soha nem voltak érzelmeid. Egy kibaszott jégcsap, az. Nem bírom tovább. Elmegyek. A konyhából berohant a szobába, hallatszott, hogy a szekrényben turkál. 

Nóra arra gondolt, kell Andreának egy kardigán ebben az időben. Meg egy harisnya vagy zokni. Jó, hogy nem felejti el. A nagy felháborodásban. A konyhapultnak támaszkodott, hallgatta a csapkodást. Krisztián jutott eszébe. Ahogy áll Krisztián előtt, és azt suttogja neki, menj el, kérlek, menj el. Könnyezik, nem nagyon, éppen hogy, de azt is szégyelli. Nem akarja, hogy Krisztián elmenjen. Azt akarja, hogy Krisztián két év után egyetlenegyszer mondja ki, hogy szereti. Vagy vele akar lenni. Vagy hasonló. Miután háromszor együtt nyaraltak. Miután minden héten találkoztak. Miután szép ruhákat hordott, pont, amelyikben tudta, hogy Krisztián megkívánja. Miután meghallgatta az életét. Miután kibírta, hogy Krisztián nem is tudja, mit akar, de szeret vele találkozni.

És erre Krisztián kezébe vette Nóra arcát, a gyönyörű kezébe – Nóra legszívesebben minden alkalommal végigszopogatta volna az ujjait– és azt mondta, ne csacsiskodj, Nórika, kérlek. És Nóra maga sem értette, miért, de akkor összeszedte a férfi ruháit, az elektromos borotváját és a fogkeféjét, belehajította egy kézitáskába, majd Krisztián kezébe adta. Holott semmit nem akart jobban, mint hogy maradjon. Mint hogy hozza át a könyvespolcát és a plazmatévéjét is, ha nem bír anélkül élni. Krisztián viszont még egyszer megsimította az arcát, Nórikázott, végül leengedte a kezét.

A tekintete alapján vagy fájt neki valami, vagy nem tudta, mi történik, esetleg mindkettő. Elment, a táskát visszaküldte postán. 

Most erre Andrea fenyegetőzik. Az imént berohant a vécébe, zokogott. Nóra a pultnak dőlt, kezét a farmerzsebébe csúsztatta. Hogy az ördögbe került ide ez a nő? Hogy lehet olyan ez a lakás, mintha már vagy tíz éve itt lakna? Mintha igazából nem is az övé lenne, hanem Andreáé? Tehet ő arról, hogy Andrea szó szerint felszedette magát négy hónappal ezelőtt, amikor ő még mindig senkivel sem akart kezdeni az égvilágon? Bár nőkkel soha nem számolt, ez tény. Csak azon a bulin aztán valahogy már nem érdekelte se Krisztián, se az egész kurva élet, és amikor Andrea bevonszolta a táncolók közé, Nóra kezét a feszes mellére szorította, és nekinyomta a fenekét Nóra combjának, a lábát enyhe terpeszben tartva, akkor fel kellett fognia, hogy ez a nő akar valamit. Jó reggelt. 

Kipróbálta.

Bejött. 

Andrea melle, a bimbójának ez a hirtelen ágaskodása, a kontrollálatlan remegése, ha hozzáért – minőségi különbség volt egy férfitesthez képest, el kellett ismernie. A combja finom feszessége és a hasa – dettó, és akkor még nem beszéltünk a pinájáról. A pinája csörgedező patak, tavaszi virág vagy valami állati költői dolog, nem jut eszébe a megfelelő szó, de a legfinomabb az egész nőben. Sosem gondolta, hogy ennyire jó nyalni. Azt meg főleg nem, hogy ennyire jól is megy neki. Még Andrea sem gondolta. 

Nóra nehezen tudott mit kezdeni ekkora hatalommal. Csak rá kellett néznie Andreára, és a lány már tárta is szét a combját.

Most is csak azt kellene mondania neki, hogy vedd le a bugyidat, és ülj az asztalra. Azonnal. Jó, Andrea eljátszaná, hogy „ne izélj már”, de ha megismételné enyhén parancsoló hangon, már amennyire képes rá, Andrea nem ellenkezne. És utána ellágyulna az arca, és főzne neki vacsorát, nem engedné, hogy Nóra segítsen – ez mindig idegesítette, miért nem engedi? Ő is elég jól főz –, majd újra akarná az egészet, este meg, hogy ölelje át, és suttogjon a fülébe vagy a nyakába valami kedveset. Gyönyörű vagy, ilyesmi megteszi duplaszex után. Csak holnap kezdi újra az érzelmeket. 

 

Andrea kijött a fürdőből, már zokniban és kardigánban – éppen iskoláslánynak öltözött, jól állt neki még a huszonnyolcon túl is –, és Nórának volt kedve felültetni az asztalra. Most is. Csak éppen rájött, hogy mióta Andrea szinte beköltözött a lakásába, azóta a kibaszott pormacskában is érzések vannak. Hogy Andrea nem bír másról beszélni, csak az érzésekről. Semmi másról. És ha nincs szex, állandóan azzal vegzálja őt, hogy mit érez most, mit érzett tegnap, mit tervez, mennyire szereti, mit érez, mit érez, mit érez, amikor ő annyit érez, hogy kívánja. És azt, hogy oké, hogy itt van. 

Andrea zokogva vette fel a cipőjét, sportcipő a miniszoknyához, haja az arcába hullott, és Nóra émelyegni kezdett. Attól félt, hogy elhányja magát az érzésektől. Nem bírja, hogy az olajfoltban, a mosott ruhában, a reggeli suttogásban, a fürdőhabban és a muslincákban is vibrál valami szerelmes számonkérés, de nem csak ott, legyünk őszinték, még Andrea gyönyörű seggében is. 

És akkor – mint egy robot – az előszoba szekrényből előrángatta a kézitáskát, amit másfél éve Krisztián küldött vissza.

Bement a hálóba határozott léptekkel, belerakta a táskába Andrea tiszta és piszkos bugyijait, a pólókat, a melltartókat, majd a fürdőben a dezodort, a parfümöt, a borotvát, a fogkefét, a szemfestéket és a hidratálót, és szíve szerint belerakta volna az unikornis-kulcstartót is, amit Andrea ajándékozott neki Valentin-napra, de azt végül a konyhaszekrényen hagyta. „Menjél el akkor rendesen” – mondta Andreának, és ő is hallotta, milyen hideg a hangja. 

Andrea arcáról lefolyt a fekete szemfesték, Nóra a látványtól egy pillanatra ellágyult. „Mondtam, hogy egy jégcsap vagy, egy utolsó… utolsó rohadék, akinek semmi sem számít” – kezdte újra Andrea. Remegett, most éppen nem üvöltött, suttogva vádolta Nórát. Hogy mi mindent adtam neked, te meg semmit. Egyáltalán semmit! „Szólhattál volna, amikor fölszedtél, hogy egy ekkora geci vagy”, és… és folytatta még egy ideig, végül visította is, és Nóra nem értette, hogyan pereg le róla minden, mintha el sem érne hozzá, mintha csak tompán hallaná, és amikor Andrea végre elment, lerogyott egy székre, arcát a kezébe temette, és hosszan kiengedte a levegőt. Úgy érezte, végre csönd van.

Nincs csörgedező patak, nincs kérlelő tekintet és szétnyíló combok, de – a rohadt életbe! –, végre-valahára csönd van. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ freemixer

Bendl Vera