A Kaleidoszkóp olyan, mint az első palacsinta

–

Nem először kísérletezik a Netflix a streamingtartalmak fogyasztásának újragondolásával, nem véletlenül: számos kiaknázatlan lehetőség rejlik abban, hogy nem vagyunk se helyhez, se időhöz kötve, ami a film- és sorozatnézést illeti, csupán internetre, egy lejátszásra és interaktivitásra alkalmas eszközre, na meg előfizetésre van szükségünk ahhoz, hogy bármikor, bárhol fogyasszuk az ott megjelent tartalmakat. 

A platformban lévő potenciált pedig már jó ideje igyekszik kihasználni a vállalat, és olyan újító kísérleteik voltak, mint a Segíts Bear Gryllsnek: Emlékek nélkül című film, amiben a néző választhatott a felkínált lehetőségek közül, hogy mit tegyen adott helyzetben Bear Grylls, és a Fekete tükör (Black Mirror) Bandersnatch című epizódja is ilyen interaktív rész volt.

Most pedig egy másik úton is elindult a platform, Eric García sorozatában az a pláne, hogy a részek tetszőleges sorrendben tekinthetők meg. Ezzel a nézői élmény egyedi lesz – mindenki máskor jut bizonyos információk birtokába a cselekményt illetően – de ugyanazt a történetet kapjuk, ami minden verzióban működik.

Izgalmas vállalkozás a filmes műfajt megfűszerezni némi gamifikációval, mert végső soron ez egyfajta játék. Azt üzenik vele: gyere, légy aktív részese a történetnek, ne csak passzív befogadója.

Szivárvány

Kezdjük a legfontosabb kérdéssel, ami ennél a sorozatnál felmerül: milyen sorrendben néztem? Mivel mielőtt nekiültem volna, utánaolvastam kicsit a produkciónak, ezért tudtam, hogy a Netflix nem bízza a véletlenre, hogy minden nézőnek más legyen az élmény, így minden fiókban más sorrendben jönnek egymás után a részek – és tisztában voltam azzal is, hogy csak az első hét epizód variálható, az alkotók szándéka szerint a Fehér epizódnak kell lennie a lezárásnak. Úgyhogy a Fekete című, egyperces bevezető után úgy voltam vele, lássuk, mit dob a gép, és elindult a Zöld epizód, majd követte a Sárga. Ekkor öntudatra ébredtem: nehogy már egy algoritmus döntse el helyettem, hogy mit nézzek, amikor én is megtehetném, úgyhogy innentől összevissza ugráltam a részek között teljesen véletlenszerűen. Lila, Rózsaszín, Kék, Narancs, Piros, Fehér – ez volt a további sorrendem.

A történet szerint…

Leo Pap egy fifikás bűnöző, aki a börtönben eltöltött rettentően hosszú tizenhét év alatt kiterveli az évszázad rablását: meg akar fújni hétmilliárd dollárnyi kötvényt a világ legbiztonságosabb széfjéből, aminek tulajdonosai a Hármak, a Föld leggazdagabb és legnagyobb befolyással bíró üzletemberei. Egyedül persze neki sem menne a dolog, így csapatot szervez maga köré, akikkel hosszú tervezés után végrehajtják a nagy balhét, és még az is kiderül, hogy mi történt a szereplőkkel a rablás után.

A nyolc epizód nyolc különböző időben játszódik: van, amelyik 24 évvel, és van, amelyik három héttel a betörés előtt, de látjuk, mi történik a rablás másnapján és hat hónappal később.

Ennél többet nem igazán lehet spoilerek nélkül elmondani a sztoriról, hiszen nincs egy egzakt sorrend, ami mentén vázolni lehetne a cselekményt. De a lényeg, hogy egy klasszikus bankrablós történetet kapunk, ami a szintén netflixes A nagy pénzrablás (Money Heist) óta tudható, hogy manapság is jolly joker téma, imádja a közönség az effajta bűntényeket.

Nehezen követhető kirakós

A Fekete című, egyperces bevezetőben tisztázzák az alkotók, milyen játékot szeretnének velünk játszani: „minden epizód a kirakós egy darabja”. Tehát mehet a puzzle, csak most formára vágott papírdarabkák helyett epizódokkal, egy fix darab – az utolsó – azért van a képletben, és ezesetben nincs olyan, hogy az egyik darab nem illeszkedik a másikhoz.

Nem véletlenül kezdtem a cikket azzal, hogy én milyen sorrendben láttam a részeket: ez ugyanis a legérdekesebb dolog, amiről a sorozat kapcsán lehet beszélgetni – és ez sajnos nem bók.

Mivel egyedül daráltam le a részeket, megkértem a barátomat, hogy ő is kezdje el nézni tetszőleges sorrendben, hogy lássam, tényleg annyira más élményt kapunk-e a sorozattól. Ebből a szempontból tényleg működik: úgy esett, hogy a barátom azzal a résszel kezdte, ami nekem az utolsó előtti volt, így ő már a kezdetektől tudott valamit, ami nekem csak a végén lett világos. Ez elegendő beszédtéma körülbelül öt-tíz percre, és itt meg is áll a dolog, a történetből ugyanis nincs nagyon mit kivesézni.

Ezerszer látott rablós klisékkel teli, eredeti elemeket nyomokban sem tartalmazó sztori a Kaleidoszkópé, és igazából ez vágja haza az egészet. Mert bár a forma, ahogyan nézhetjük a sztorit, izgalmas, de messze nem annyira, hogy ne vegyük észre: amit nézünk az elég unalmas és kiszámítható. 

Ráadásul igen szélsőséges a nézői élmény: a random sorrendnek köszönhetően az első pár rész alatt nagyon kell koncentrálni, hogy összerakjuk, pontosan kik és mit csinálnak, milyen a viszony köztük, mik a motivációik, aztán mire nagyjából képbe kerülünk a szereplőkkel, észrevesszük, hogy igazából semmi extra nincs ebben a történetben.

Ha időrendi sorrendben adták volna ki a részeket (Lila, Zöld, Sárga, Narancs, Kék, Fehér, Piros, Rózsaszín), egy közepesen oké sorozat lenne az eredmény, ami messze nem kapna ekkora marketinget és sajtóvisszhangot. Az epizódok összekeverése pedig nem képes egy alapvetően lapos sztoriból izgalmas sorozatot varázsolni.

Merthogy csavarok vannak a sztoriban, ahogy egy igazi rablósztorihoz illik, csak ezeket nem tudják úgy felvezetni a random sorrend miatt, hogy üssenek. És ha már itt tartunk: a Fehér epizód lenne elvileg az utolsó, amiben a rablást mesélik el, és a készítők azért szögezték le, hogy ez a végjáték, mert egy jól elhelyezett fordulatot azért szerettek volna a sztorijukba. Azonban én biztos vagyok benne, hogy ha Fehér marad utoljára, az előző hét részből – akármilyen sorrendben is nézte valaki – már teljesen egyértelmű, hogy ki babrált ki a rablóbandával a legjobban.

Az első palacsinta

A Kaleidoszkóp kicsit olyan, mint az első kisütött palacsinta: a lyukak és a bénácska forma ellenére fogyasztható. A karakterek rendben vannak, ahogy a színészi alakítások is (a Breaking Badből is ismerhető Giancarlo Esposito Leo Pap szerepében nagyon jó, de hát ez nem meglepetés), összességében semmi sem tragikus, olykor közepes, de leginkább oké. Nem egy nagy eresztés, de nincs túl nagy gond se vele. Úgyhogy, ha vevő vagy az efféle játékra, megéri adni neki egy esélyt. 

 

Egy nagy tanulsága azonban máris van ennek az újító formátumnak: a körítés nem viszi el a hátán a show-t, a jól összerakott történet kihagyhatatlan a képletből. Ha a sztori jó volna, bennem simán lenne annyi lelkesedés a formátum iránt, hogy tesztelgessem, más sorrendben hogyan működik a történet. Azonban sajnos ebből a rablásból egyszer bőven elég volt.

Képek: Netflix

Dián Dóri