Kurucz Adrienn: Betakarjalak?

–

Olyan érzés volt, mint ha hűvös krémet kent volna szét valaki a hátán egy forró fürdő után. Borzongott. És a feje is fájt reggel óta. Nem emlékezett, hova tette a lázmérőt, talán becsúszott valamelyik takaró alá vagy az ágy mögé. De most, hogy a gyerekek végre aludtak, esze ágában sem volt feltúrni a lakást.

Önmagán kívül bárkiről megmondja amúgy lázmérő nélkül is, van-e hőemelkedése. A trükk csak annyi, hogy nem a kezét teszi a homlokra, ami megbízhatatlan, hanem az ajkát, na, az tévedhetetlen. A nagyanyja is így csinálta mindig, amikor gyerek volt. De most se lázmérő, se nagymama.

Drukkolt, hogy ne kapja el az influenzát, de úgy tűnik, hiába. Mondjuk, kisebb csoda lett volna, ha megússza, napok óta ápolta a gyerekeit. Ki se mozdultak a lakásból a héten. Dunsztban ücsörgött a vírusokkal.

Azt játszották, egy kórházszigeten vannak, és anya az ápolónő. Vagy csak ő játszotta ezt. Főleg akkor, amikor be kellett adni a gyógyszert, aminek undorító íze volt, hiába álcázták édes szirupnak. Vagy ha orrot kellett szívni, és a kicsi már akkor is üvölteni kezdett, ha megindult a kamra felé (ott tartották a porszívót is.) 

Nem sok gyűlöletesebb tevékenységet tudott elképzelni annál, mint lefogni egy gyereket. Testi erővel rábírni, hogy engedje magát megvizsgálni. Hagyni, hogy hozzányúljon egy idegen a kicsi, törött kézhez vagy a sebhez, amit a hinta vágott.

Ezt csak ápolónőként lehetett kibírni. Az anya ilyenkor a sarokban zokogott, és oda se nézett.

Legalább nem akkor lett beteg ő is, amikor a gyerekek még nagyon lázasak voltak! Most már könnyebb lesz, akkor is, ha ő nem fekhet le. Ez régóta fel se merült. Öt-tíz percekre futotta napközben a kanapén, aztán muszáj volt csinálni a feladatokat.

A gyerekeknek enniük kellett, a gyerekeknek tiszta ruha kellett, a gyerekeknek séta kellett akkor is, ha ő megbetegedett.

Kire bízhatná őket, ha még ők sem gyógyultak meg egészen, ha folyik az orruk, ha köhögnek? Vagyis szinte egész szezonban maguk vannak.

A férje persze itthon maradhatna, de most van az év végi hajtás bent, nem örülne a főnöke, ha bejelentené, nem megy be.

Ő otthonról dolgozik, a járvány óta leginkább Skype-on, a tanítványokat könnyebben át tudja pakolni más időpontra, ha úgy alakul. Azért is tanít nyelvet, mióta anya, hogy úgy alakulhasson. Régen kollégák voltak, a férje meg ő. 

Megcsörren a telefonja, Ibolya, az anyósa hívja, mit vegyen a gyerekeknek karácsonyra.

Pontosan tudja, mi lesz a forgatókönyv. Először megkérdezi, mit vegyen, mert nem akarja valami értelmetlen dologra kiszórni a pénzt, aztán, ha a menye mond ötleteket, akkor sóhajtozni kezd, hogy nem jár arra, messze van az az áruház, a csomagküldőben meg nem bízik, és drága is a postaköltség, szóval a vége úgyis az lesz, hogy megkéri, ugorjon már el, ő úgyis autózik, és vegye meg az ajándékokat.

A férje is megkérte, hogy vegyen a szüleinek valamit, mert nincs ötlete. Meg ideje se szaladgálni, zárás van.

Tőle is megkérdezte pár napja, mit szeretne. Azt mondta, semmit. Megvan mindene.

A férje vacsoráját letakarja egy darab alufóliával, és visszadugja a langyos sütőbe. Valamelyik céges partnernél karácsonyozik, de azt mondta, kilencre hazaér. Valószínű, nem is lesz éhes, csak a savlekötőt kapkodja majd. 

Bepakolja a mosogatógépet. Kiteregeti a vizes ruhát. Megeteti a macskát, már vagy egy órája tekereg a bokája körül, egyszer biztos át fog esni rajta.

Húzza maga felé az ágy egyre erősebben, de még rápillant a levelezésére, egész nap nem volt ideje válaszolni az üzenetekre.

Hiányzol, ugrik az egyik üzenet tárgyára a tekintete. Megdobban a szíve, aztán veszi észre, hogy csak egy dilis zoknikat árusító cég jelezte, jó ideje nem rendelt tőlük semmit.

A szülői levelezőlistán várja egy rakás olvasatlan üzenet, nagy nehezen kihámozza, hogy a tanítók ajándékáról folyik a diskurzus. Az ovis Facebook-csoportban egy agilis anyuka, aki minden évben kötelességének érzi, hogy beszerezze a nevelők ajándékait, jelezte, hogy nem utalta a megszavazott könyvutalvány-csokicsomag rá eső részét, 2300 forintot. 

Ennek az anyukának a kislánya mindig úgy jön az ünnepségekre mintha külön stylist dolgozna rajta. A haja ezer apró, szoros fonatba fonva, a szája sosem maszatos, a ruhája frissen vasalt, a cipője ragyog. Vajon hogy csinálják? Dobozban tartják ezt a gyereket otthon, itatós papírba csomagolva?

Gyorsan átutalja a pénzt, nehogy elfelejtse. Aztán befizeti a számlákat. A közös képviselő elküldte a ház halaszthatatlan javítási munkáinak részletes költségvetését. Kérte, hogy a holnap esedékes, soron kívüli közgyűlés előtt mindenki alaposan tanulmányozza a leírtakat. Mind az öt oldalt.

Jött egy hosszú levél a barátnőjétől is, aki pár éve kiköltözött a Kanári-szigetekre a pasijával. Nehezményezi, hogy olyan ritkán beszélnek, fél, hogy eltávolodnak egymástól. Olyan sok mindent szeretne írni neki, hogy inkább bele se kezd, inkább belenéz egy új sorozatba a Netflixen.

Tizenhárom percet lát belőle, aztán felébred az egyik gyerek. Aztán a másik is. Az egyik nem kap rendesen levegőt az orrán, a másik szomjas. Mire minden gondot orvosol, és újra elalszanak, alszik ő is.

Arra ébred, hogy elzsibbadt a karja a feje alatt. A szőnyegen kuporog a kicsi ágya mellett. Kibotorkál a nappaliba, hogy leoltsa a villanyt, ami égve maradt. Lerogy a kanapéra, és nincs már ereje újra kinyitni a laptopját.

Félálomban van, amikor hazaér a férje. A férfi meggyújtja a kislámpát, és tétován megindul feléje. Érzi, ahogy fölé hajol, hogy ittak és cigiztek is az ügyfélpartin. Már nem szokott rágyújtani, csak ha buliznak a kollégákkal.

– Mi a baj? – kérdezi, és kisimítja a felesége homlokából a letapadt hajat.

– Semmi – válaszolja, és szipog. – Csak utálom a karácsonyt.

– Betakarjalak?

Nem is válaszol, csak bólint, és sírni is csak akkor kezd el, amikor a férfi ráborítja a plédet, és begyürködi a sajgó teste alá a széleit.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / ilona titova

Kurucz Adrienn