Kárpáti Judit cikkéhez volt egy hozzászólás, ami elindította bennem ezt az írást. Valaki azt kommentelte, hogy a szerző a zsidóságot biztosan felsőbbrendűnek tarja, azért kapaszkodik egy vegyes házasság gyermeke a zsidó oldal hagyományaiba.

Hogy is van ez, kérem?

Én ugyanebben a cipőben járok, bár a mi családunkban soha senki nem volt vallásos, annak ellenére, hogy a nagymamám a „nővérekhez” (apácákhoz) járt iskolába. Ő azt mondta, talán pont ezért lett ennyire egyházellenes.

Apám pedig polgári zsidó családból érkezett, „az átkosban” államosított szőnyeggyárral, nagypolgári lakásokkal, amelyekből később, a Gogol utca sarkán, a családi tulajdonra néző panel lett.

Bennem kamaszkoromban kezdett ébredezni az egészséges valahova tartozás, és már nem is emlékszem, hogyan sodródtam bele abba a táborba, amelyet évtizedek óta szerveznek zsidó gyerekek számára Szarvason. Mindenesetre épp anyám volt ebben a támogatóm, apám pedig inkább kicsit elzárkózott előle, ahogy az ő édesanyja is, aki szinte sosem beszélt a háborúról vagy a családjáról, néha egy-egy elejtett mondatból sejlett csak fel, milyen szörnyűségeken ment keresztül.

Sosem jártam zsidó iskolába, és amit a vallásról tudok, azt magam tanultam, kutatgattam, keresgéltem. A vallásban egyébként a logika, a felesleges sallangok, az észszerű törvények fogtak meg, melyeknek persze jó része, akárcsak sok más vallásé, a XXI. században már talán nem tűnik annyira érthetőnek, de látszik a rendszer és a végiggondoltság a mindenre kiterjedő törvényekben, és én mindig szerettem a rendszerekben való gondolkodást.

A kommentelő teóriájával pont ellentétesen nem a felsőbbrendűség vonzott, hanem a mindennapi erős kötelék.

A felsőbbrendűség pedig annyira pejoratív szó, és mindig az az oldal mondja, aki egy adott helyzetben alsóbbrendűnek érzi magát, pedig ez sokszor objektíven nem is igaz. Nem mennék mélyebben bele, nem az én asztalom, ráadásul érzékeny téma, de érdemes ezzel kapcsolatban elolvasni Czeizel Endre kutatásait, amelyekben a zsidó szokásokra visszavezethetően a zsidó gének kialakulásáról ír. Hogy miért nevezhetjük jogosan is jellemzőnek egyes szakmák, tudományok terén kiemelkedőnek a zsidó elméket, és ez is mennyire az észszerűségnek köszönhető. Semmi összeesküvés nincs mögötte, csak egy régóta korlátozott közösség tudatos önfenntartása.

De inkább vissza az „öszvérekhez": késő kamaszkoromban a barátaimról az akkoriban nagyon divatos neonáci mozgalom hívei szedték le a cipőt az Andrássy úton, mert Dávid-csillag volt a nyakukban. Utánam, akinek semmi sem volt a nyakában, csak fekete, göndör hajam volt (és pisze orrom!), a gimnázium folyosóján köpködtek a sportosztály egyébként már akkor kiemelkedő sportolói, és a lányvécében horogkereszteket kaptam a falra rajzolva, amelyekbe még a nevem is bele volt írva.

A sors iróniája, hogy ezek inkább erősítették a zsidóságtudatomat, mint gyengítették, és azt hiszem, ez sok más embernél is így van.

Ma egy olyan házasságban élek, ahol a férjem hasonló cipőben jár, és néha nevetve számolgatjuk, ki hány százalékban számít zsidónak. Mindkettőnknek nagyon fontos a zsidóság, de nem igazán tartjuk az ünnepeket, és karácsonyunk is van. Mikulás is jön a gyerekekhez, jövőre talán már a nyuszi is, de odáig nem tudunk elmenni, hogy a Jézuska hozza az ajándékokat, mert mi egymásnak adunk. Ráadásul, ha következetes akarok lenni, vagyis tartom magam az észszerűséghez, akkor a kisbaba Jézus, aki épphogy megszületett – és ezt már a 4 éves kisfiam is tudja –, mégis hogy hozna ajándékot a fa alá? Ez viszont a saját döntésünk, és nem erőltetem rá senki másra. A kisfiamnak is elmondtam, hogy másoknál a Jézuska jár, nálunk meg nem. Fontos számunkra a tolerancia.

Viszont elfogadást várok én is, nem cserébe, hanem mert úgy minden könnyebb és jobb. A kommentelőnek is azt írtam:

kinyílik a világ, ha elfogadod a másikat. Valóban. Több kultúrát, több vallást, több szokást ismersz meg, lehet, hogy valamelyik meg is tetszik, és magadévá teszed. Legyen! Emiatt megy előre a világ, ettől leszünk egyre gazdagabbak.

A gyerekeim majd maguk döntik el, mit szeretnének. Ha a kislányom olyan vallást választ, amiben boldog, én is az leszek. Ha a kisfiam buddhista szeretne lenni, elfogadom.

Én 11 éves voltam, amikor egy ortodox zsidó családot láttunk anyámmal az utcán. Fogtuk egymás kezét, én felnéztem rá, és azt mondtam: anyu, én úgy szeretnék zsidó lenni, mert az olyan érdekes! Anyu csak mosolygott. Én is mosolyogni fogok a gyerekeimre, bármilyen vallást is választanak maguknak.

Horvát Sára