Az Igazából szerelem rendezője, Richard Curtis nemrégiben azt nyilatkozta az amerikai ABC tévécsatornának a The Laughter & Secrets of Love Actually: 20 Years Later (Igazából szerelem titkai és nevetései – 20 évvel később) című egyórás műsorban, hogy a 2003-as sikerfilmjének egy csomó részétől ma már kifejezetten hülyén érzi magát. Állítása szerint eléggé idejét múlt lett a film számos aspektusa, azzal együtt, hogy valóban nagyon megható, mennyien szeretik még mindig meg ezt a romkomot.

Amikor a műsorvezető, Diane Sawyer azt kérdezte, vannak-e olyan részletei a filmnek, amitől „összerándul az arca”, azt felelte, hogy pár dolgot megváltoztatna, persze, de szerencsére a társadalom is változik. Hozzátette: mai szemmel nézve már látja, milyen fájóan hiányzik a filmből a sokféleség, egyáltalán nem fedi le azt a rengetegféle szeretetet, ami megjelenik a világban szinte minden percben.

Éppen ezért azt kívánja, bárcsak a filmje is jobb lenne.

Bár a szezonális kedvenc még két évtizeddel később is hasít, újabb és újabb rajongókat toborozva és megtartva a régieket, azért bőven akadnak igencsak kritikus hangok is. A BBC újságírója, Nicholas Barber állítja, nem is a szerelemről szól a film, sokkal inkább szexuális gerjedelemről. Persze, felbukkan benne a szeretet valódi kifejeződése is, mint például a exdrogos exrocksztár kötődésében a menedzseréhez, vagy az idősebb lánytestvér gondoskodó figyelmében a mentálisan beteg és instabil öccse iránt… de a többi? Buja vágy, nem több – állítja az újságíró.

„Harry és Sarah (Alan Rickman és Laura Linney) mindketten egy-egy kellemesen egzotikus kollégájukhoz vonzódnak (Heike Makatsch és Rodrigo Santoro). David (Hugh Grant) a titkárnőjére, Natalie-ra van rágerjedve (Martine McCutcheon). Jamie-nek (Colin Firth) a bejárónője, Aurelia jön be (Lucia Moniz); Samnek (Thomas Sangster) nagyon tetszik az iskolatársa, Joanna (Olivia Olson); Colin (Kris Marshall) az első amerikai csajra rákattan, akit meglát. Mark (Andrew Lincoln) pedig a legjobb barátnője felesége után vágyakozik (Keira Knightley), a sóvárgásának ráadásul a házaspár lábtörlőjén ad hangot, miközben a gyanútlan férj (Chiwetel Ejiofor) a kanapén üldögél pár méterrel arrébb.”

A már említett ABC-s műsorban Hugh Grant bevallotta, pár hónapja a feleségével kissé illuminált állapotban újranézte a filmet, és a neje, Anna Eberstein (svéd producer) mutatott rá, hogy az egész film valójában a fájdalomról és a szenvedésről szól. Grant a híressé vált táncolásáról (amit – talán emlékeztek – az egykori miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc is előadott egy ízben) azt mondta, hogy „ez volt minden idők leggyötrelmesebb jelenete, amit valaha celluloidra forgattak”. Majd hozzátette, már amikor meglátta a forgatókönyvben az epizódot, tudta, hogy utálni fogja.

„Egy angol sem képes táncolni reggel nyolckor, józanul.”

Az Independent szerzője, Holly Williams sem rajong a filmért, sőt legfrissebb cikkében kiemeli: a modern feminizmustól igencsak távol áll az alkotás. „Minden hatalom a férfi szereplők kezében van, míg a nők – legtöbbször e férfiak fiatal beosztottjai – csupán csöndes, megértő, csinos kis lények. Azokat a nőket pedig, akiknek jut egy szemernyi felelősség is azon felül, hogy a férfiaknak kedvezzenek, megbüntetik, a szerelemről lecsúsznak és Joni Mitchellt kell hallgatniuk.” Williams azt is felhánytorgatja, hogy a kilenc történetszálból egyetlenegy sincs, ami ne lenne heteronormatív (egy leszbikus vonalat leforgattak ugyan, de végül kivágták a végleges verzióból).

A filmről már 2013-ban kegyetlenül leszedte a keresztvizet a Jezebel újságírója, Lindy West. Őt már az mérhetetlenül kiborította, hogy a Hugh Grant hangján megszólaló narrátor azt állítja, a kedvenc helye a repülőtér, ahol láthatod, a szeretet mindenütt jelen van. „Egy KIBASZOTT reptéren!” – habzik West szája, majd folytatja észrevételeit: micsoda baromság, hogy Bill Nighy karaktere a történetben rengeteg ember munkáját teszi rendszeresen tönkre csak azért, hogy elmondja, mennyire rossz a szám, amit énekelnie kell; mennyire béna Colin Firth, hogy amikor felszarvazza a saját testvérével a csaja, sértetten elvonul egy francia vityillóba, hogy ott egy írógépen pötyögje az új regényét; hogy

Emma Thompson képes azt mondani a frissen megözvegyült Liam Neesonnak, hogy ne nyavalyogjon, mert senki nem akar olyannal dugni, aki szomorú.

„Hogyhogy senkinek nem tűnt fel a templomban tizenhét, hangszerrel felszerelkezett vadidegen? – teszi fel a kérdést, és a (szerintem jogos) kirohanásoknak itt még távolról sincs vége. – Nem lehetne, hogy legalább egy kibaszott másodpercre valaki tisztelettel bánik egy nővel ebben a filmben?” – hördül fel azon, hogy a Hugh Grant alakította miniszterelnök (akinek egyébként más sem jár a fejében, mint hogy hogyan ránthatná be a titkárnőjét az ágyba) még Margaret Thatcher portréjába is beleszáll, mondván: „Te kis huncut csibész.”

Ti mit gondoltok? Tényleg újra kellene értékelni az elavult mozit, vagy nem kell ennyire komolyan venni, hiszen a lényeg az, hogy „a szeretet mindent betölt”?

Ha nem sikerült elvennünk a kedvedet, és változatlanul nagy rajongója maradtál, olvasd el ezt a cikket, amiben pont annyi érdekességet árulunk el a filmről, ahány betűből áll a címe!

Fiala Borcsa