Nyomorpornó helyett egyetemes szépség: Megnéztük A bálna című filmet

Illúziók nélkül

Nem vártam semmi jót. Gondoltam, majd biztos meghatódom Brendan Frasert, a nagy visszatérőt látva, miközben egy hatásvadász nyomorpornó játékidejét kell kibírnom. Mégis, mi másra számíthatok Darren Aronofskytól? Ízléses, finom, visszafogott, lassan építkező filmre biztosan nem, legalábbis az eddigi rendezései alapján – mint a Requiem egy álomért vagy A fekete hattyú, hogy csak a legismertebbeket említsem – ilyesmi nem volt a pakliban.

Félreértés ne essék, nem Aronofsky alkotói képességeit vitatom, inkább az eszközeivel vannak problémáim, de tisztában vagyok azzal, hogy mások meg pont azok miatt istenítik őt. Mindig úgy éreztem, hogy Aronofsky úgy merül alá az emberi küzdelmek sötét bugyraiba, hogy fontosabb az eszköz, mint maga a mondanivaló. Maradandó hatást bennem sosem sikerült kiváltania, rövid távon felkavarta az állóvizet és a gyomromat. Pár órával később viszont már nem maradt más bennem, csak egy nagyon kellemetlen, rossz szájíz, mintha a film kukkolóvá alacsonyított volna. Hiába tolta az arcomba mindenféle sokkoló, brutális eszközzel a szereplők kínjait, lehet, hogy a belső szerveim ugrálni kezdtek, vagy a vérnyomásom az egekbe ugrott, de a szívemig egy filmje nem ért el soha. Ez idáig.

Más is megugrotta volna?

A film alapjául szolgáló dráma és a forgatókönyv is Samuel H. Hunter műve, amibe Aronofsky első látásra beleszeretett, azonnal le is csapott a megfilmesítési jogokra. Már nem is tudom, melyik interjúban olvastam, hogy

Brendan Fraser szerint, ha őt nem találja meg Aronofsky erre a szerepre, akkor bizonyára más is megugrotta volna ezt a feladatot, mert ehhez az alakításhoz a mester kellett. Hát szerintem nem. Szerintem a mesternek volt égető szüksége Fraserre.

(Valószínűleg az sem véletlen, hogy tudatosan szokott mellőzött, szebb napokat is látott színészeket – újra – felfedezni.) Hiába burkolta a színészt százharminc kilónyi hájprotézisbe, az a szempár olyan mélységet vitt a karakterébe, hogy az magába szippantott minden figyelmet.

A történet szerint a majd háromszáz kilós Charlie (Brendan Fraser) egyedül él otthonában, mindentől elszigetelve. Miután élete szerelme, Alan tragikus körülmények között meghal, Charlie úgy dönt, mindent felfal maga körül, és ennek a folyamatnak a legvégén csatlakozik a néző. A férfi abból él, hogy kreatív írást tanít online, persze kikapcsolt kamerával. Egyetlen emberi kapcsolata és segítsége Liz (Hong Chau), aki minden rossz érzése ellenére adja Charlie kezébe a vödörnyi csirkeszárnyat és a gigantikus szendvicseket. Harcnak nincs értelme – tudja jól, hogy ez a csata már rég elveszett. Mindketten tudják, hogy ezek már az utolsó napok, hiszen a férfi már alig kap levegőt, azt is sípolva, a vérnyomása is az egekben. Ebbe a végállapotba csöppen bele Thomas, a hittérítő (Ty Simpkins) és Ellie (a Stranger Thingsből ismert Sadie Sink), Charlie rég nem látott, viszont az egész világra, de az apjára különösen dühös kamasz lánya.

Már az első percben sokkol

Az első jelenetben már látványosan beszűkült a tér, még a képarány is a klasszikus 4 : 3-as, nem vonhatja el a figyelmünket semmi. Charlie lakásában vagyunk – ahol egyébként az egész film játszódik –, a férfi hátulról látjuk, ahogy épp melegpornóra maszturbál, amitől kis híján szívrohamot kap. Ez most akár komikusnak is hangozhat, de higgyétek el, egy pillanatig sem volt az. Végül úgy sikerül stabilizálnia a légzését és a szívritmusát, hogy megkéri a szerencsére épp arra járó hittérítőt, hogy olvassa fel neki a kedvenc esszéjét, ami Herman Melville klasszikusáról, a Moby Dickről szól. A film során visszatérő motívum ez az esszé, amely mindig átsegíti a mélypontokon, és persze a végén megtudjuk azt is, ki írta.

Ha belegondolunk, extrém túlsúllyal élő emberekről egyszerűen nem készülnek filmek, legfeljebb közröhej tárgyaként, vígjátékokban. Márpedig az Egyesült Államok lakosságának akár a hat százaléka is hasonlóképp élhet, mint a film főhőse. Egészséges táplálkozásra pedig az ország egyes területein semmi esély nincs, mert egész konkrétan nincs friss zöldség, gyümölcs, nincs semmi más, csak feldolgozott étel, gyorsétkezdék, és benzinkutak.

Szomorú valósága ez a modern társadalomnak, amit nem szokás kitenni a kirakatba.

A bálna nem kíméli a nézőt

Két órán keresztül tolja az arcunkba, hogy a legkisebb mozdulatot is izzadságáradat követi, hogy Charlie minden szó után sípolva, hörögve veszi a levegőt, hogy ha leesik valami a földre, akkor az ott is marad. Végignézzük, hogyan jut el a zuhanyzásig, hogy hány helyen lóg a plafonról kapaszkodó, és az elől sincs menekvés, hogy azt is látnunk kelljen, amikor a férfira rájön a falási roham, és mindent, de mindent magába töm.

Ezek azok a jelenetek, amiben Aronofsky tobzódik és az arányai az előző filmekhez képest javultak, de a kevesebb még mindig több lett volna. Ha egy háromszáz kilós ember chipsszel megtöltött pizzát lekvárral leöntve nyom a szájába, nem lenne szükséges hozzá a megalomán zene és az alulról komponált kép ahhoz, hogy hatást váltson ki. A film ezek miatt az eszközök miatt nem egyszer pengeélen táncol önmaga paródiája és a legfájdalmasabb kamaradráma között. 

Állítom, hogy a film akkor is kellően hatásos lett volna, ha a színészek végig csak ülnek a kanapén és beszélgetnek.

Viszont voltak kifejezetten érzékletes, zseniális pillanatok, például amikor Ellie, aki szinte végig „a világ leggonoszabb kamasz lánya” titulusára pályázik, úgy cikázik a lakásban, hogy Charlie kénytelen folyamatosan forgolódni, hogy lássa a lányát, de mivel alig bír mozogni, már nekünk fáj ez a kegyetlenség, már mi is érezzük a férfi tehetetlenségét és kiszolgáltatottságát. Bravúros jelenet mind színészi, mind rendezői és operatőri szempontból is. A film tele van ilyen finom gesztusokkal, jelzésekkel, amelyek jóval erősebb hatást képesek elérni, mint a tipikus Aronofsky-féle gigantikus, hatásvadász jelenetek.

A film szuperereje a szereplőgárda

Ami a legnagyobb fegyvere a filmnek, azok tényleg a színészek és azon belül is Brendan Fraser, Sadie Sink és Hong Chau fantasztikus játéka. Fraser és Chau jeleneteiből sugárzik a maradéktalan elfogadás, tisztelet és szeretet. Tekintetekből, gesztusokból, apró arcrezdülésekből olvassuk ki ennek a barátságnak a történetét, aminek a gyökerei a közös gyászban kapaszkodtak meg. Az ő jeleneteikben van a legtöbb melegség, meghittség és humor, ezeknek tökéletes kontrasztja, amikor a mindent felkavaró Ellie karaktere berobban ebbe a szűk térbe. Sink csodálatosan hozza a lázadó, féktelen dühtől szétfeszülő kamasz lány figuráját, aki egyszerre szomjazza az apja szeretetét és figyelmét, miközben haragszik rá, sőt gyűlöli, megveti, undorodik tőle. Charlie pedig, haldoklás ide, vagy oda, az utolsó pillanatig kapaszkodik abba a szalmaszálba, hogy egyvalamit talán mégsem rontott el az életében, hogy igenis van, amit jól csinált.

Mert tulajdonképpen erről szól ez a film. Hogy ha összeomlik is az életünk, ha minden, de tényleg minden elromlik, szétesik, végül mi marad? Mi fontos az utolsó pillanatban? Van, ami még helyrehozható? Mit tud egy hittérítő mondani egy haldokló, mozogni gyakorlatilag képtelen, önmagát lenullázó embernek? Létezik-e megváltás? Szörnyeteg-e az apa, aki elhagyja a feleségét, lányát egy másik férfiért? Szörnyeteg-e a lány, ha azt üvölti a kerekesszékben ülő apja arcába, hogy gusztustalan? A válaszok sokkal emberibbek és komplikáltabbak annál, mint ahogy első indulatból rávágnánk. 

A moziból hazafelé sétálva egyszerűen nem tudom felidézni, hogy láttam-e már valaha filmet a megbocsátásról. Vagy a szeretetről. És hitről, vagy önelfogadásról. Láttam már, egész biztosan, de most egy sem jut eszembe. Nem jár más a fejemben, csak az a szempár. Az a bizonytalan fejmozgás. A tehetetlenség. Igen, ez utóbbi. Talán ez volt a legerősebb érzésem végig, a tehetetlenség.

Éreztem a bőröm alatt is azt az egyébként elképzelhetetlen kiszolgáltatottságot, reménytelenséget, ami a film kétórás játékideje alatt a társammá szegődött.

A világ legszebb embere

Amikor Charlie egy ponton minden maradék fizikai és lelki erejével abba a reménysugárba próbál kétségbeesetten kapaszkodni, hogy legalább egyvalamit jól csinált az életben, azon kezdtem gondolkodni, istenem, mégis mennyi szenvedést képes elbírni az ember. Ezt a belső állapotot olyan leírhatatlanul fájdalmasan adja át Brendan Fraser, olyan átható az a tekintet – mert hát végül is semmi más nem látszik a színészből –, hogy egy ponton túl már észre se vettem a ráépített hájréteget, az izzadást, a sípolást, semmit, csak az embert láttam. 

És bár Charlie nem volt tökéletes, hozott megkérdőjelezhető döntéseket, mégis, a végére (szimbolikusan is) minden rémséget felfalt maga körül, és nem maradt más, csak amit és akit szépnek és jónak lát, vagy annak akar látni.

Márpedig ő már szenvedett eleget. Ez tükröződik a szeméből, és ettől a film végére a karakter, Charlie és a színész, Fraser egybeolvadva a világ legszebb emberét testesíti meg. Nehéz megmagyarázni, bár tudom, most igazán illene legalább picit alátámasztanom ez utóbbi állításomat. De mindaz, amit a film végére Charlie és Fraser együtt a felszínre hoznak, az az egyetemes szépség.

Nem tökéletes film A bálna, bőven vannak hibái. De Aronofsky eddigi művei közül messze a legemberibb alkotás. A film egy pontján (direkt nem mondom, mikor) Charlie elrugaszkodik a talajtól és lelki szemem előtt Brendan Frasert láttam, ahogy szárnyalni kezd, és végre azért szerethetjük, aki ő, és nem azért, amilyennek szerinte, vagy Hollywood szerint látni akarjuk. Hogy Charlie számára eljött-e a megváltás, nem tudjuk. De Fraser számára ezzel az alakítással bizonyosan. És ennek a szemtanújává válni egészen páratlan élmény.

Képek: ADS Service Kft.

Szabó Anna Eszter