–

1955-ben néhány holland fotós kezdeményezésére indult el, ma a világ legnívósabb sajtófotó-pályázata a World Press Photo. Idén 4066 fotográfus 64 823 fotójából válogatta ki a zsűri azokat a felvételeket, amelyeket a Magyar Nemzeti Múzeumban láthatunk.

Talán fel sem fogjuk, milyen fontos ez.

Gyakran éri az a vád a WPP-t és úgy általában a sajtófotót, hogy „nyomorpornó”, hogy öncélú, és túlreprezentáltak benne a világ szörnyűségeit ábrázoló fotók. Talán csak el vagyunk kényeztetve. Mármint abból a szempontból, hogy természetesnek vesszük, hogy egyáltalán láthatunk ilyen képeket, és hogy ezek kikerülhetnek egy múzeum falára.

Mint a tárlatot vezető, több sajtódíjjal kitüntetett Bánkuti András meséli, nem volt ez mindig így (és nem mindenhol van ez így). 1976-ban például Keleti Éva merészsége kellett ahhoz, hogy a Nemzeti Galériában megrendezhessék a kiállítást. A World Press Photo Foundation ugyanis csak úgy adja oda a kiállítás anyagát, ha a fogadó intézmény nem nyúl bele, nem tesz hozzá, és nem vesz el belőle. Csakhogy abban az évben a kiállítandó képek között szerepelt egy portré, Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin orosz íróról, aki az akkori vezetés számára nemkívánatos személynek számított.

Félő volt, hogy emiatt az egész kiállítást megvétózzák. Végül a Szolzsenyicin-portrét a női vécé melletti falon helyezték el. Amikor Aczél ment megnézni a kiállítást, a portrét leakasztották. Amikor a World Press Photo képviselői, a fotót visszaakasztották.

De olyan is volt, hogy egy magyar fotós, Fejes László, évekig nem dolgozhatott saját név alatt a hazai sajtóban, mert díjat nyert egy szétlőtt bérház gangján vonuló esküvői menetről készült felvétele, ami a pártvezetésnek nem tetszett.

A tárlat egy pontján láthatunk egy világtérképet is arról, hogyan állnak a világ országai ma a sajtószabadság terén

Nem meglepő módon a skandináv országokban van a legjobb dolguk a sajtómunkásoknak, Amerikában már vannak problémák, ahogy Magyarországon is, de mi még mindig a középmezőnybe tartozunk. Aztán vannak azok a vidékek, amiket csak a gyászos fekete színnel jelölnek. Mert valóban, gyászolni való dolog az, hogy a hiteles tájékoztatás emberek egzisztenciájába vagy életébe kerülhet. Néhány éve például eltűnt Lu Guang, a szintén World Press Photo-nyertes kínai fotós, aki munkáival az ország olyan problémáit mutatta be, amiket a vezetőség nem szívesen látott viszont a világsajtóban (a brutális környezetszennyezést, nyomorban élő embereket, HIV-betegeket), és aki sajnos elkövette azt a hibát, hogy visszatért a hazájába egy kiállítás megnyitójára.

A tárlat erős képpel, egy síró nő hatalmas portréjával nyit. A képen látható, álnévvel szereplő nőnek két lányát rabolták el előző nap a Boko Haram iszlamista szervezet tagjai.

A nigériai iskolákban gyakoriak az emberrablások. A csoportok azért viszik el a diákokat, hogy így tiltakozzanak a nyugati szekularizmus ellen, és hogy a váltságdíjak segítségével kiszabadítsák a Boko Haram bebörtönzött tagjait.

A következő falon azonban a sajtófotóban egészen szokatlan dolog jön szembe velünk. A fotós a 2020–2022-es thaiföldi tüntetéseken készült fotóit széttépte, majd a japán kincugi, a törött kerámia javításának művészetét megidézve lakkal és aranyporral ragasztotta össze, illetve más fotósok archív képeit is beemelte a sorozatába.

Ahogy arra Bánkuti András is felhívja a figyelmet, mivel időnként a szervezet vezetése változik, így gyakran a verseny koncepciója is átalakul. Idén például a korábbiakkal ellentétben csak négy kategóriában lehetett nevezni, az egyik az open format, vagyis a nyitott forma volt, amelyben különböző kreatív technikákhoz nyúlhattak az alkotók, így olyan manipulált képek is megjelentek, amik korábban elképzelhetetlenek lettek volna ezen a megméretésen.

Az előbb említetten kívül ilyenek például Yael Martínez, a Magnum fotósának képei a mexikói ópiumtermesztésről, amelyeket átszurkált, majd átvilágított és reprodukált; vagy Rehab Eldalil Sínai-félszigeten készült felvételei, amelyeket vászonra nyomtak, majd a képen szereplő nők kihímeztek, a férfiak pedig kézzel írt versekkel egészítettek ki.

Ezeknél a munkáknál elmosódik a határvonal a fotó mint dokumentum és a fotó mint műalkotás között,

Bánkuti András is úgy véli, hogy ezek már inkább képzőművészeti alkotások. Dolgoztak velük, szépek, senki nem kérdőjelezi meg az esztétikai értéküket, némelyiket akár még a nappalinkba is kitennék. Kérdés, hogy itt van-e a helyük ezen a kiállításon.

Bendl Vera: Mindet megdugnám

Kult – 2022. október 18. – WMN

Mindig is izgalmas kérdés volt, hogy mennyire lehet utólag belenyúlni egy fotóba, és hogy vajon csak a manipulált fotóval lehet-e manipulálni a valóságot. Nézzük csak meg, hogy ugyanarról az eseményről hogyan számol be egy kormányközeli, és miként egy ellenzéki sajtóorgánum. Sok múlik azon, hogy a fotós melyik pillanatot csípi el, hogy mit komponál rá, esetleg mit hagy le a képről. Ezeket a képeket nézve mégis kellemetlen érzése támad az embernek. Jó irány ez? És hol a határ? Mindez nem éppen a WPP legfontosabb elveivel megy szembe?

Szintén kérdéses a női alkotók reprezentálása. Bánkuti András elmondása szerint idén a vezetőség törekedett arra, hogy a díjazottak legalább 25 százaléka női alkotó legyen. Ezt a zsűri több tagja is kifogásolta. Egy kép vagy jó, vagy nem jó, az alkotó nemétől függetlenül. Egy nőnek éppen annyi esélye van megcsinálni a díjnyertes képet, ha fényképezőgép van a kezében. Arról nem is beszélve, hogy technikailag is nehezen kivitelezhető feladat volt ez a zsűri számára, hiszen az első fordulókban a képek anonim módon, szöveg nélkül kerültek eléjük. 

Több sorozat is bekerült a kiállítás anyagába az elmúlt évben a világban pusztító erdőtüzekről.

Talán túl sok is. Ennek oka valószínűleg az, hogy idén az újítások között volt a regionális zsűrizés bevezetése is. Ennek célja az volt, hogy olyan területeket is bevonjanak a versenybe, amelyek korábban alig vagy egyáltalán nem képviseltették magukat. Úgy tűnik, az erdőtüzeket minden régiós zsűri fontos témának vélte.

Azonban, ahogy Bánkuti András mondja, néha egyetlen kép többet mond több sorozatnál is. A témában a legerősebb anyag egyetlen fotó, amely szinte az arcunkba ordít, amint belépünk a következő terembe.

A képen egy idős nő jajveszékel a házához közelítő erdőtűz miatt a görögországi Évia szigetén fekvő Gúvesz faluban.

„Abban a pillanatban nemcsak magamért kiabáltam. Az egész faluért” – nyilatkozta később a Konsztandínosz Cakalídisz felvételén látható Kriciópisz Panajóta (Panayiota Kritsiopi). Érezzük az egész lényéből áradó kétségbeesést, és megkönnyebbülünk, amikor a képaláírásból kiderül, hogy az otthona épségben maradt.

Bánkuti András még a kolumbiai kilakoltatásokon készült felvételt emeli ki, mint az egyik legerősebb alkotást. Egy teljesen hagyományos, nem beállított, dokumentarista akciófotó. Ami miatt hat ránk, azok a központi figurák. Nézzük csak meg az érzelmeket az arcon, mondja Bánkuti, ahogy a két alak egymásba kapaszkodik, ahogy ragaszkodnak egymáshoz. És velük szemben a droidoknak tűnő rendőrök, akik érzelemmentesen parancsot teljesítenek.

Szintén erős a hosszú távú munkák között Lalo de Almeida brazil fotósnak az esőerdők pusztításáról készült anyaga. Az elkapott pillanat, ahogy a helyiek az út szélén koldulnak, vagy ahogy a tüntetni induló őslakosok hagyományos öltözetben várakoznak a repülőtéren. A múlt és a jelen találkozása egyetlen képben.

A fődíjat Amber Bracken, a New York Times fotóriportere nyerte, az egykori Kamloops bentlakásos iskola területén készült fotójáért

A Brit Columbia kanadai tartományban található bentlakásos iskolába (és több hasonló intézménybe) kényszerrel vitték a XIX. században az őslakos indián gyerekeket, hogy asszimilálják őket a többségi társadalomba. A gyerekeket gyakran bántalmazták, többük furcsa körülmények között vesztette életét. Később jelöletlen gyereksírokat találtak az intézmény közelében. Összesen több mint négyezer diák vesztette életét a hasonló intézményekben az embertelen bánásmód miatt. A keresztekre akasztott gyerekruhákkal ezekre a borzalmakra emlékeztek. (Erről ITT írtunk.)

Bánkuti András egyetért az európai zsűriben is részt vevő Virágvölgyi Istvánnal, aki úgy nyilatkozott, hogy lehetne színesebb a kiállítás anyaga. Alig van portré, fájóan hiányzik a művészet és a sport. Pláne annak tudatában, hogy tavaly rendezték meg a világtörténelem talán legfurcsább olimpiáját, 2021-ben a 2020-ast. Erről egyetlen képet sem látunk.

A kiállítás komor hangulatát csak a végén töri meg Radisics Milán számos díjat nyert, Roxyról, a rókáról készült zseniális sorozata, valamint a World Press Photo kiállítást kísérő Lábnyomunk című kiállítása, ami azonban szintén nem vidám témát dolgoz fel. A már-már festményeknek tűnő légi felvételeken azt láthatjuk, milyen nyomot hagy az emberi tevékenység a tájban.

Amilyen mázlink van, ehhez a részhez érve maga az alkotó is felbukkan, aki szintén tárlatvezetést tart.

Sajnos jövőre sem reménykedhetünk vidámabb, könnyedebb anyagokban. A WPP mindig az előző évet mutatja be a fotókon keresztül. És a jövő évi anyagban jönnek majd az orosz–ukrán háború képei.

Hogy mit mondanak el ezek a képek a világról?

Talán semmi újat. Eddig is tudtuk, hogy milyen az ember. Ezeknek a felvételeknek az igazi értékük, hogy egyáltalán megszülettek. Napjainkban, a fake news és az ellenőrzés nélkül ránk ömlő információk korában, még inkább felértékelődik a hiteles újságírás és így a sajtó- és a dokumentarista fotó szerepe.

A képeken sokszor az esztétikusan bemutatott rút valóság látható. Nincs mit tenni. A valóság elől nem menekülhetünk el. Talán nem árt az eszünkbe vésni, hogy amit mi csak nézünk, azt mások át is élik. A legkevesebb, hogy nem fordulunk el. A szemükbe nézünk, legalább ezeken a fotókon keresztül.

A képek a szerző tulajdonában vannak

Iliás-Nagy Katalin