1952. május 18-án a somogyi Nagytoldipusztán élő Csordás József erdőmunkásnak és a feleségének a már meglevő két gyermeke mellé négyesikrei születtek. Ma már furcsa belegondolni, de az édesapa a Kaposvárról vonattal hazaérkező bátyjától és annak feleségétől szerzett tudomást frissen született gyermekeinek pontos számáról és neméről. Az apát érthető módon mellbe vágta a hír: „Nagyon el voltam kettyenve” – nyilatkozta később.

A négyből három fiú megszólalásig hasonlított egymásra, őket csak a közelebbi családtagok tudták megkülönböztetni. Ebben az időben ultrahang híján még nem lehetett tudni, pontosan hány kisbabával is várandós egy édesanya. Csordásné két gyerekre számított, a harmadik után pedig már az orvos is ment volna a dolgára, úgy kellett utánaszaladni, hogy jöjjön vissza, hátravan még egy! A gyerekek kis súllyal születtek, de emellett is jó pár nehézséggel meg kellett küzdeniük, többek között keringési zavarral és tüdőgyulladással is. Két hónaposak voltak, amikor elérték a 2,3 kilogrammot – ekkor kerültek át a Völgy utcai Gyermekvédő Otthonba. Hogy miért nem haza? Nos, politikai okokból.

Az ikerterhességek is ritkák, a négyesikrek pedig pláne az (viszonyításképp: Magyarországon 2000–2019 között összesen tíz négyesiker született). Csordásék ráadásul – legalábbis a korabeli sajtó szerint – az első négyesikerpár voltak, amelynek minden tagja egészségesen jött a világra, és életben is maradt.

A fiúkra – azzal a felkiáltással, hogy csak az állam képes róluk megfelelően gondoskodni, a szegényes körülmények között élő szülők nem, – rögvest lecsapott a propagandagépezet.

„A népi demokrácia majd erős, boldog férfiakat nevel belőlük”, szólt a hangzatos ígéret, a névadó szülőjük pedig ki más lehetett volna, mint maga Rákosi Mátyás.

Az édesanya a következőképp nyilatkozott az esetről akkoriban (bár lehet sejteni, mennyire voltak önállóak ezek a gondolatok): „Nagyon örülök a piciknek, mert tudom, hogy fel fogom tudni nevelni őket. Ha arra gondolok, hogy a múlt rendszerben érhetett volna ez a bő gyermekáldás, nem is tudom, hova, kihez fordultam volna. Most azonban tudom, népi demokráciáink minden segítséget meg fog adni, hogy erős, boldog férfiak váljanak kicsi gyermekeimből.” 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

De hogy valójában mit érezhetett, amikor megfosztották négy fiától, abba bele sem merek gondolni. Látogatni ugyan rendszeresen látogathatták a szülők a gyerekeiket, havonta egyszer tudtak Nagytoldipusztáról Budapestre felutazni a három otthon maradt gyerek mellől (a házaspárnak ugyanis született még egy babája). Az ikreknek így jó darabig csak egy néni és egy bácsi voltak a szüleik, akik csokoládét hoznak nekik időnként, derül ki a Nők Lapja riportjából.

Tízévesek a Csordás-ikrek - Forrás: Tulajdonos/ jogkezelő: Rippl-Rónai Múzeum / Somogyi Néplap archívuma

A fiúkat három évvel később engedték csak haza a szüleikhez, ez volt az az esemény, amin Keleti Éva fotóművész is részt vett, így lencsevégre tudta kapni, amint 1955. július 19-én a Völgy utcai Gyermekvédő Otthon kertjében Laci, Gyuri, Jancsi és Pisti a hozzájuk érkező szüleik elé szaladtak, teli szájjal vigyorogva. Ketten a nagy izgalomban még a fél pár szandáljukat is elhagyják, az egyik kisfiú pedig boldogan csimpaszkodik az édesanyjába. Az egész ceremóniáról egyébként készült egy kisfilm is, érdemes megnézni ITT). A gyerekek azonban továbbra is megmaradtak a reflektorfényben, rendszeresen tudósítottak róluk, híresek voltak.

Amikor bevonultak katonának, a néphadsereg is filmet forgatott róluk, amivel a katonaságot akarták népszerűsíteni, a kisfilmet a mozikban is játszották (ami különösen a lányok köreiben igen népszerű volt).

De nem ez volt felnőtt életük egyetlen propagandafilmje: az 1972-es árvíznél is őket vetette be a honvédségi stáb mint népszerű díszleteket. A kétéves szolgálat leteltével azonban a nagy médiaérdeklődés alábbhagyott, a Csordás-ikrek lassanként kikoptak a köztudatból. 

Az ominózus képről maga a készítő, Keleti Éva is is elfeledkezett idővel, mígnem a kurátora, Szarka Klári a hetvenes évek közepén emlékeztette rá – meséli el a fotóművész a 24.hu-nak adott interjúban. 2019-ben aztán (amikor két évtized elteltével ismét elővette a fényképezőgépét, végiglátogatva számos korábbi riportalanyát) újra a kamerája elé álltak az ikrek, bár akkoriban sajnos már csak hárman voltak, Pistát elvitte a szíve ötvenkét éves korában. A testvérei számára azonban örökre velük maradt: mindig jelenidőben beszélnek róla, és ha leülnek hárman, egy széket automatikusan kihagynak Pistának. A fiúk később is elválaszthatatlanok voltak, hárman a kaposvári tömegközlekedési vállalatnál dolgoztak, ki sofőrként, ki ellenőrként, ki pedig csoportvezetőként, a munkahelyükre pedig Kaposfüred egyazon utcájából indultak, itt építkeztek ugyanis mind a négyen. Amikor ideköltöztek, még nem volt neve az utcának, így felmerült, hogy Csordásnak hívják, de végül Ibolya utca lett belőle – meséli János a Népszavának egy 2019-es interjúban.

Édesanyjuk így emlékszik rájuk: „Amikor mentek az utcán, mindig össze voltak kapaszkodva. Laci barna hajú volt, különbözött már akkor is a testvéreitől, akik viszont egyformák voltak mindhárman. Huncutok voltak a gyerekek, mert ha valamit tettek, akkor mindig azt mondták, hogy a Laci volt, de ő nem tudott engem becsapni.”

Fiala Borcsa

További források: ITT és ITT

Kiemelt kép: Keleti Éva/MTVA Sajtó- és Fotóarchívum