„Egyetlen fotó is változást indíthat el az emberekben” – Interjú Révész Tamás fotóművésszel, a World Press Photo kiállítás szervezőjével

–

Filákovity Radojka/WMN: Covid-járvány, éhezés, polgárháború, környezetszennyezés, az LMBTQ-emberek jogfosztottsága – egyebek mellett ezek a fontos társadalmi problémák is megjelennek az idei World Press Photo kiállítás képanyagain. Hiszel benne, hogy egy fotó képes változást generálni a világban?

Révész Tamás: Ez rendkívül kényes kérdés. Azért is kezdtem el annak idején dokumentálni a magyar cigányság életét, mindennapjait, mert úgy gondoltam, ha szembesítjük vele az embereket, akkor valamifajta változás indul majd el. De nem én vagyok az egyetlen: rengeteg fotóriporterrel készült interjúból kiderül, hogy szinte mindannyian azért választották ezt a hivatást, mert hiszik, hogy a munkájukkal olyan folyamatokat indíthatnak el, amik javulást hozhatnak a világban. A fotóriporteri szakmához szükség van egyfajta idealizmusra, erős elkötelezettségre.

És ha a világon nem is sikerül drasztikusan változtatni egyetlen fotóval, az emberek hozzáállásán, gondolkodásán azonban alakíthatunk vele.

Ilyen volt Eddie Adams képe is a vietnámi háborúról, amelyen egy rendőrfőnök egy vietkongot lő le. Ez volt az a fotó, ami a New York Times címlapján először szembesítette az olvasókat a vietnámi háború kegyetlenségeivel. Tulajdonképpen ezt követően indultak el a háborúellenes tüntetések Amerikában, s így a fotó indirekt módon hozzájárult ahhoz, hogy adott helyen az események más fordulatot vegyenek.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Global Arts (@7artspage) által megosztott bejegyzés

F. R./WMN: Tekintve, hogy a World Press Photo-díjra a megelőző év legfontosabb világméretű eseményeiről készült képekkel lehet pályázni, azt lehet már előzetesen sejteni, hogy mely eseményt ábrázoló fotó lesz a nyertes?

R. T.: Igen, elvben lehet. Egyértelmű volt, hogy az elmúlt évben a koronavírus-járvány volt a legmeghatározóbb globális probléma – és valószínűleg ebben az évben is az marad. Nem véletlen, hogy tavaly Mads Nissen Coviddal kapcsolatos fotója nyerte el a nagydíjat.

F. R./WMN: Annyi megrázó, jó fotó készült az elmúlt másfél évben erről a közös megélésünkről, miért esett mégis erre a választás? Mit sűrít egybe ez a fotó mindarról, amin mind keresztülmentünk, -megyünk?

R. T.: Ez egy időigényes kép, minél hosszabban nézzük ugyanis, annál több dimenzióját fedezhetjük fel. Benne van a végre ölelés, az óvatos találkozás öröme, mindez védőfólián keresztül, ami mintha szívet formálna a két ember köré. Olyan érzéseket ébreszt a nézőben, amikhez mindenki tud kapcsolódni. Sok szempontból nem teljesen szokványos választás, hiszen a sajtófotótól azt várjuk, hogy egyértelmű legyen, azonnal hasson. 

F. R./WMN: Pláne, mert mi, befogadók is sokat fejlődtünk vizuálisan az elmúlt években, és az ingerküszöbünk is jócskán magasabbra került.

R. T.: Ez így van. A kétezres évekre az analóg technológiát felváltotta a digitális, ami mára még inkább elterjedt a mobileszközöknek, telefonoknak köszönhetően. Az adatok szerint a Föld lakosságának felének van okostelefonja, naponta ötmilliárd videót töltenek fel YouTube-ra, 350 millió fotót a Facebookra és 95 milliót az Instagramra. Ennek hatására sokkal gyorsabban fogadjuk be a képeket és gyorsabban fogjuk fel azt is, amit a fotókon látunk.

F. R./WMN: Hogyan hatott ez a sajtófotóra mint műfajra?

R. T.: Ahogy a vizuális kultúránk, úgy a fotográfia is sokat változott. 1991 elején az amerikai International Wildlife magazinnak készítettem egy fotóriportot a Dunáról a Fekete-erdőtől egészen a Fekete-tengerig. A Duna-deltánál különleges kapcsolatok révén eljutottunk egy lepratelepre, ami nem volt része ugyan a riportnak, amin dolgoztam, de az ott készült fotókat külön anyagba rendeztem, amit elküldtem a Sternnek, amelynek képszerkesztője akkoriban velem együtt szintén tagja volt a World Press Photo zsűrijének. A lepratelepen készült fotók között volt egy olyan, tényleg megrázó portré egy idős asszonyról, amelyen belenézett a kamerába, a szemgolyóját pedig szürke hályog fedte. A Stern képszerkesztője akkoriban azt válaszolta: az ő olvasóközönségük már nem tolerálja az ilyen mértékű borzalmakat.

Ehhez képest

ma már ott tartunk, hogy a világsajtót bejárja egy halott gyerek képe a tengerparton – mindenféle szörnyűséget válogatás nélkül megtekintünk.

Itt azonban felmerül a kérdés: mennyit bír el ma már a befogadó, és tényleg szükség van-e arra, hogy ezek a brutális felvételek megjelenjenek a médiában? Vajon meddig kell elmennünk a vizuális őszinteségben ahhoz, hogy a néző megértse, valami tényleg fontos, jelentős eseményről van szó? Ezek nagyon nehéz kérdések.

F. R./WMN: Ahogy az is fontos, hogy hol húzódik az a határ, amit még erkölcsileg át lehet lépni egy fotón, és mi az, amit már nem.

R. T.: Ez változó különböző fotóriportereknél; Don McCullin vagy James Nachtwey egész karriert építettek fel arra, hogy a világon történő brutális eseményekről tudósítottak – utóbbi ráadásul úgy, hogy abban mindig valami szépséget is láttatott. Ami engem illet,

számomra alapvetés, hogy a fotón szereplő ember méltóságát ne sértsem meg – ez akkor is így van, ha olyan tragikus eseményről készítek fotókat, mint egy halálos baleset.

F. R./WMN: Utóbbira volt példa a pályafutásod során?

R. T.: Még a Tükörnél dolgoztam, amikor egy nap arra értem haza, hogy épp a lakóházunk előtt ütöttek el egy kisgyereket – hatalmas tömeg állt ott, az egész rémes volt. Csináltam egy képet lentről, majd felmentem az erkélyünkre, és végigfotóztam, miközben alig tudtam élességet állítani a könnyeimtől, ahogy az anya zokogva próbálja megérinteni a gyerekét, majd ahogy fémkoporsóba helyezve elviszik őt, a takarítók pedig végezetül megtisztítják a helyszínt. Nagyon megrendítő volt, de azért tartottam fontosnak publikálni ezeket a képeket, hogy felhívjam a szülők figyelmét a fokozott odafigyelésre. Itt ugyanis a sofőr vétlen volt, a gyerek váratlanul szaladt ki a kocsi elé. Végül az anyag nem jelenhetett meg, abban az időben ugyanis még nem kerülhetett ilyen drámai eseményt bemutató fotóriport a lapba.

F. R./WMN: Ebben az esetben nem rajtad múlott a kisgyerek élete, de számtalan olyan határhelyzet adódhat egy fotóriporter életében, amikor döntenie kell: fényképez vagy segít. Alapvetően mi az elvárható viselkedés ilyenkor?

R. T.: Erre szintén annyiféle válasz létezik, ahány típusú ember van, én azonban úgy gondolom,

olyan helyzetekben, amelyekben a fotóson múlik az emberi élet, mert nincs ott más, aki segíthetne, akkor félre kell tenni a kamerát.

Jól ismerek olyan riportereket, akik éles helyzetben nem fényképeztek tovább, hanem segítettek. Ilyen a már említett James Nachtwey vagy Nick Ut is, akinek a napalmlányról készült fotója bejárta az egész világot, és aki, miután elkészítette a képet, rögtön betette a lányt a kocsijába és kórházba vitte. Ők ketten nagyon jóban lettek, és a későbbiekben, már felnőttként is fotózta őt.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Leica Boutique Vietnam (@leicavietnam) által megosztott bejegyzés

F. R./WMN: Volt idő, amikor pilótának, ügyvédnek, orientológusnak és pszichológusnak is készültél. Utóbbitól nem is maradtál olyan távol, ha azt vesszük, hogy a fényképezés egy nagyon intim tevékenység, amihez mély egymásra hangoltság, emberismeret, pszichológiai érzék szükséges.

R. T.: Az elmúlt húsz évet Amerikában töltöttem, és ott történt, hogy amikor egy portrét mentem volna készíteni valakiről, megkérdeztem az illetőt, mit szólna hozzá, ha magammal vinnék egy asszisztenst, aki majd segít világosítani. Azt válaszolta: szó sem lehet róla, ez majdnem olyan intim dolog, mint a szex, nem lehet tanúja más. Annak ellenére, hogy ezt a véleményt kicsit túlzónak tartom, mégis van benne igazság, hiszen ahhoz, hogy a kép őszinte legyen, nagyon egymásra kell hangolódni, bizalmat teremteni, fotósként elfogadtatni magad, megérteni a másik rezdüléseit és félretenni az előítéleteidet is.

Én például azért nem tudok jó színészportrékat csinálni, mert az úgynevezett beauty fotó elkészítésére alkalmatlan vagyok: én az őszinte személyiséget keresem egy emberben, azt, hogyan érez, milyen gondolatok foglalkoztatják, ami más műfaj, mint lefotózni valaki ideális állapotát, amit láttatni szeretne magáról. Ezekhez képest az én képeim nagyon kemények.

F. R./WMN: Mitől függ, hogy mit látsz meg fotósként valakiben?

R. T.: Befolyásolja, hogy rokonszenves-e az illető, vagy nem. Ha valaki nem az, akkor szinte biztosan nem fogok tudni róla jó képeket csinálni.

F. R./WMN: A fotóriporter saját véleménye is megjelenhet a képeken?

R. T.: Abszolút lehetséges! Annak idején a dunakiliti erőműről kellet képriportot készítenem az Új Tükörbe, aminek építése óriási ellenállást váltott ki a környezetvédők, így a Duna Kör részéről is. Miközben magam is erősen elleneztem az erőmű építését, pozitív színben kellett volna az egész beruházást feltüntetnem. Emlékszem, a képszerkesztő (Keleti Éva – a vele készült interjúnkat ITT olvashatjátok – a szerk.) azzal az intelemmel indított útnak: „Tamás, ne azt fényképezd, amit valójában gondolsz!”, de én mégsem tudtam megállni. Rengeteg olyan fotót készítettem az odautaztatott képviselőkről, amelyen a hajukat túrják, az arcukat, az orrukat vakarják. A címlapra pedig egy olyan fotót adtam le, amin egy hajó tatja látható, rajta egy ívre felfüggesztett harang lóg le, a háttérben pedig a Dunakanyar nyúlik el.

F. R./WMN: Akiért a harang szól…

R. T.: Így van. Amikor Fekete Sándor író, az Új Tükör akkori főszerkesztője meglátta a szalmiákot, éktelen üvöltözésbe kezdett: „Azt akarjátok, hogy kirúgjanak minket?” Végül nem is hozták le, ha jól emlékszem, egy színészportrét tettek helyette a címlapra.

De az, hogy mit sugall a fotóriporter, mindig nagyban függ a médiumtól is, ahol dolgozik.

A World Press Photo pályázaton, valamint kiállításon azonban fontos kritérium, hogy a fotóriporter hitelesen ábrázolja az eseményeket és ne manipulálja a befogadót abban, milyen véleményt alakítson ki az adott képről. Ahogy maga a fotó bárminemű módosítása is kizárást jelent a pályázatból.

F. R./WMN: Utóbbira hogyan lehet fényt deríteni?

R. T.: Komoly szoftverekkel, pixelről pixelre ellenőrzik a fotók hitelességét, a rendszer pedig annyira szigorú, hogy olykor egészen lényegtelen változtatások miatt diszkvalifikálnak pályázókat. Ilyen volt például, amikor a díjra felterjesztett magyar fotográfust végül azért zárták ki, mert a hitelesítési folyamat során – amikor bekérik a nyers képet és összevetik a pályázatra benyújtottal – kiderült, hogy az eredeti analóg fotón olyan filmhibának minősülő pöttyök voltak, amiket a fotós által használt szkenner szoftvere automatikusan retusált. A fotográfus teljesen vétlen volt, semmit nem manipulált a képen, ez viszont azonnali kizárást jelentett. De pont ez a szigor garantálja a World Press Photo hitelét.

F. R./WMN: Miért esett a választásod annak idején pont a fotográfiára?

R. T.: Mindig rengeteget olvastam, gyerekként is nagyon sok minden érdekelt már, de semmiben nem voltam elég jó. Annak ellenére, hogy elég szerény körülmények között éltünk, a tizennegyedik vagy tizenötödik születésnapomra egy fényképezőgépet kaptam, ami ráadásul nem is egy kisfilmes gép volt. Elkezdtem vele fényképezni, és egy diákpályázaton még díjat is nyertem. Azt éreztem, engem ez izgat, és mivel még sikerélményt is adott, elindultam ezen az úton. Eleinte azt hittem, olyan, keleti kultúrával foglalkozó szakember leszek majd, aki ír és fényképez is, mint Kalmár György. Ami az újságírást illeti, annyiban teljesült, hogy sokszor én írtam a képriportjaimhoz a szöveget.

F. R./WMN: Azt mondod, semmiben sem voltál elég jó – a fotográfiában viszont kiemelkedő vagy.

R. T.: Azért óvatosan használnám ezt a jelzőt, inkább úgy fogalmaznék: ezen a területen értem el sikereket.

Ha azonban az ember globálisan szemléli a szakmát, akkor rájön, hogy egyetlen apró pont csupán a sok közül. Visszanézve a korábbi képriportjaimat, a mai napig mindegyiknél felmerül bennem a kérdés, hogy elég jó-e, amit csináltam.

A legtöbbször az ember vagy alul- vagy túlzottan felülértékeli magát, én sokáig alulértékeltem magam. Azt a fajta szerénységet viszont, amivel Amerikába érkeztem, nagyon hamar le kellett vetkőznöm, másképp ugyanis nem jutottam volna munkához. 

F. R./WMN: Ötvenévesen, szinte mindent hátrahagyva költöztél New Yorkba, miután sorsoláson zöldkártyát nyertél. Hogyan lehet újraírni egy életet, egy szakmai karriert?

R. T.: Visszanézve totál elmebeteg vállalás volt az egész. Közben viszont hálát adok a magasságosnak, hogy nem így tekintettem rá annak idején, hanem bele mertem vágni, mert elképesztő élményt és tapasztalatot adott – a maga nehézségeivel együtt, mert volt belőlük jócskán. 

Amikor annak idején kijutottam, azt hittem, szakmailag viszonylag könnyű dolgom lesz, mert nagyon sok mindenkit ismertem a World Press Photón keresztül. Addigra már sok publikációm volt jó amerikai lapokban, ismertem szerkesztőket is – volt tehát kit felhívnom, volt hová bekopogtatnom. Ennek ellenére az égvilágon semmi nem működött. Hiába volt a hátizsákomban az addig megjelent négy-öt fontosabb könyvem, hiába volt feltüntetve az önéletrajzomban, hogy 1996-ban Pulitzer-emlékdíjat kaptam, mindez semmit nem jelentett. Lényegében mindent újra kellett építenem, szinte a semmiből; rendszeres megbízásokat szerezni, hogy egyáltalán túlélhessünk. 

F. R./WMN: Mi tudott átlendíteni ezen a krízisen?

R. T.: Az, hogy lényegében nem ismerek lehetetlent: ha nem engednek be az ajtón, megpróbálom az ablakon keresztül. Nem adok fel semmit. Amíg nem volt munkám, elvégeztem egy tanfolyamot a New York-i Egyetemen arról, hogyan menedzseljük magunkat, hogyan adjuk el, ha van egy ötletünk. Végül a szerencse is segített, mert megjelent rólam egy komolyabb írás egy amerikai lapban, ami által aztán végül különböző megbízásokhoz jutottam. De évekbe telt, mire sikerült stabil egzisztenciát kiépíteni magunknak, és a tizennégy négyzetméteres szobából – ahová a rózsadombi luxusból költöztünk át – saját lakásra tehettem szert a feleségemmel. Annak ellenére, hogy nem volt könnyű, én mégis nagyon boldog vagyok ezzel a kint töltött húsz évvel. Remek barátságok születtek, és szakmailag is elképesztő tapasztalás volt.

F. R./WMN: Már New Yorkban éltél, amikor megtörtént szeptember 11., aminek nemrég volt a húszéves évfordulója. Van is egy vészjósló fotód korábbról, a még álló ikertornyokról, amelyekhez egy madár közelít repülve. Hogyan íródott át benned az események tükrében az ehhez a fotóhoz való viszonyod?

R. T.: Épp 2000-ben jelent meg New Yorkról egy könyvem, amiben az általad említett fotó címlapon van, amit változatlanul az egyik legfontosabb képemnek tartok. Miután megtörtént szeptember 11., számtalan olyan levelet kaptam, amiben erre a fotóra reflektálva írták: micsoda művész vagyok, hogy így megéreztem a jövőt. Én magam nem hiszek ebben. Amikor a terrortámadás történt, épp az egyik barátunk házában nyaraltunk a feleségemmel és a gyermekeimmel, nem is tartózkodtunk New Yorkban. A Life magazin szerkesztőjével e-maileztem egy fotóm kapcsán, amikor az internetet elkezdték elárasztani a terrortámadásról készült képek. Nem hittem a szememnek, azt gondoltam, ez nem lehet a valóság, ez csupán egy film. Másnap vissza is utaztunk New Yorkba.

F. R./WMN: Fotóriporterként ilyenkor nem kérdés, hogy az ember azonnal a helyszínre siet. Ez egy teljesen másfajta létezés, amiben sok esetben még a testi épség is másodlagos.

R. T.: Ilyenkor az adrenalin teljesen átveszi az irányítást. Érdekes viszont, hogy amikor másnap visszatértünk, már tudtam, hogy nem fognak beengedni a helyszínre – és valójában nem is akartam bemenni. Egyetlen képet szerettem volna csupán készíteni: visszamentem a folyó túloldalára, oda, ahol a madaras fotót fényképeztem, és lefotóztam ugyanazt a tájat – csak már az ikertornyok nélkül, döbbent emberekkel a parton. Ennél persze sokkal jobb és jelentőségteljesebb fotók készültek szeptember 11-ről, már csak azért is, mert a világ legjobbjai épp New Yorkban tartózkodtak, ott rendezték meg ugyanis a Magnum fotóügynökség éves találkozóját.

F. R./WMN: A World Press Photo zsűrijében magad is a legjobbakkal voltál körülvéve. Mit tanultál tőlük?

R. T.: Amellett, hogy megtapasztalhattam, hogyan gondolkodnak a fotográfiáról, képszerkesztésről, megtanultam, hogyan lehet egyáltalán a fotográfiáról közönség előtt jól beszélni. Ez nekem előtte sosem ment, nem voltam jó interjúalany se. Ma pedig már egyetemen tanítok, workshopokat tartok. De nemcsak emiatt volt fantasztikus a közelükben lenni, hanem azért is, mert megtapasztalhattam, hogy ezek a nagy fotográfusok mennyire normális, nyitott és elfogadó emberek, akik számára magától értetődő elismerni a másikat, örülni a másik sikereinek – és ezt ki is fejezni. Ezt a mentalitást nem tapasztaltam korábban.

F. R./WMN: Az, akinek több évtizeden keresztül része, szinte a keze meghosszabbítása a fényképezőgép, hogyan tanulhatja meg csupán megélni a jelent anélkül, hogy megörökítené?

R. T.:

A feleségem mondja sokszor, hogy számomra nem is létezik, amit nem fotózok le. De a helyzet az, hogy ma már nagyon sokszor elfelejtek fényképezni.

F. R./WMN: Mit csinálsz helyette?

R. T.: Csak hagyom magam kiélvezni a pillanatot.

Filákovity Radojka

A World Press Photo kiállítás szeptember 24-től október 31-ig látogatható a Magyar Nemzeti Múzeumban.

Kiemelt kép: Debomit Chakraborty